Öröm és alázat – Halper László zeneélete

január 3. 17:04 - szerző: Göbölyös N. László

Nemcsak hihetetlen tudása, soha nem öncélú virtuozitása lenyűgöző, hanem az az átszellemültség is, ahogyan valósággal eggyé válik gitárjával. Számára olyankor megszűnik a külvilág. Halper László december 12-én ünnepelte ötvenedik születésnapját, kettős koncerttel. December 8-án a Müpában a világhírű amerikai dzsessztrombitással, Randy Breckerrel lépett fel, magán az évfordulón pedig a Budapest Jazz Clubban játszott azokkal a magyar zenészekkel, akik „fontosak voltak eddigi életében”.

– Ön Jimi Hendrix nagy tisztelője, így nyilván tudja, hogy születése után négy nappal jelent meg Hendrix első kislemeze, a Hey Joe/Stone Free. Hisz a véletlenekben?

– Szeretném hinni, hogy nincsenek véletlenek. De ha már a dátumokkal játszunk, mindkét horoszkóp szerint ugyanabban a jegyben születtem, mint Hendrix: a kínai szerint a Ló, az európai szerint a Nyilas jegyében. Nagyon fontos volt számomra a hangszerválasztásban az ő zenéje. Amikor először hallottam tőle a Little Winget, azokat a fantasztikus díszítéseket, úgy felzaklatott, hogy szinte fájt. És akárhány változatot hallgattam meg tőle, nem volt köztük két egyforma. Ha egyetlen olyant kitaláltam volna életemben, már attól is nagyon boldog lettem volna. És ugyanezt tapasztaltam más dalai, például a Red House esetében is. Neki is köszönhetem, hogy – mint tanárom és mesterem, Babos Gyula mondta – én egy „kettő közé gitáros” lettem. Vagyis nem lehet egyetlen kategóriába sem beszorítani.

– Mint ahogy Jimi Hendrixet sem.

– Az amerikaiak azt mondanák, hogy „fusion” gitáros vagyok. Amikor Bécs­­be jártam egy amerikai iskolába, ott lehetett tanulni dzsesszt, rockot és fusiont. Nekem az a véleményem, hogy fusiont nem lehet tanulni, hanem nagyon kell tudni bluest játszani, amiből következik a rock, érteni kell a dzsessz nyelvét is, aztán mindenkinek magának kell megteremtenie a maga átszínezéseit.

– Zenészdinasztiából származik, anyai nagyapja, Mágó Károly híres prímás volt. Ön is hegedűvel kezdte.

– A romák között általában mindenki hegedülni tanul, ez nyilván arra vezethető vissza, hogy a hagyományos cigányzenekarban az első poszt a prímásé, osztásnál is két rész jár neki. Nálunk nemcsak nagyapám, hanem nagybátyám, ifjabb Mágó Károly is prímás volt. Ő nemrég halt meg 93 éves korában. Unokatestvéreim mind kiváló klasszikus zenészek. Engem egyik unokabátyám kezdett tanítani. Ötödikes koromban anyukám észrevette, hogy a hegedű nem igazán érdekel. Hálás vagyok neki, mert ezzel megadta a szabadságot, hogy más zenék felé forduljak. Aztán 1980 körül bemutatták nálunk a The Band együttes búcsúkoncertjéről készült filmet, Az utolsó valcert, és az teljesen elvarázsolt. Nem sokkal később a tévében láttam egy amerikai dzsesszfesztivált, ahol egy fekete énekes-gitáros, talán Lightnin’ Hopkins, egyedül játszott bluest. És ebben az évben ismertem meg Hendrixet, amikor barátommal megkaptuk az első elektromos gitárokat, és elkezdtünk zenekarozni. A bluesgitárosnál már tudtam, hogy ez az én utam, de amikor meghallottam Hendrixet, végem volt.

– Voltak „vándorévei”: tanult Bécsben, járt Ausztráliában, Amerikában. Soha nem merült fel, hogy másutt próbáljon szerencsét?

– Mindenütt azt láttam, hogy az egzisztencia megteremtése nagyon nehéz. Például Amerikában nem éreztem, hogy lenne ehhez elég kitartásom, bár a zenei életbe be lehetett kapcsolódni. Egyszer beszálltam New Yorkban egy jam sessionbe: kérdezték, hogy a következő héten tudok-e jönni. Ausztráliában talán ment volna, mert testvérem ott él, de olyan messzire nem akartam elmenni. Bécsbe is csak kijártam, ott együtt játszottam Angus Thomasszal, Miles Davis egykori basszusgitárosával, de itthon éltem. Úgy gondolom, hogy Közép-Európa nem rossz kiindulópont, most itthon érzem magam egzisztenciális biztonságban, de nem kizárt, hogy egyszer majd máshol fogok élni.

– Számos saját zenei programja volt, köztük az Urban Noises zenekar, készített felvételeket Orszáczky Jackie-vel, közben mindig ott lebegett ön körül Hendrix szelleme. De akár korábban a Band of Gypsys Reincarnationt vagy mostanság a Halper-Hendrix Experimentet hallgatjuk, feltűnik, hogy azt próbálja kibontani, ami Jimi zenéjének mély rétegeiben benne van.

– Soha nem akartam olyan saját bandát csinálni, amely „egy az egyben” játszik Hendrix-darabokat. Persze megvan a „cover bandeknek” is a létjogosultságuk, de én Hendrixben éppen az állandó továbblépési vágyat szeretem a legjobban. Ezért sem lett volna belőlem jó klasszikus zenész: a klasszikus zenében van előtted egy kotta, amit le kell játszanod. Volt egy zenekarom, amely elsősorban Beatles-dalokat játszott dzsesszfeldolgozásban, de játszottunk már néhány Hendrixet is ugyanígy. Tudtam, hogy ők Miles Davisszel terveztek közös lemezt, de ez sosem valósult meg. Pótolhatatlan dologról maradt le a világ, de engem régóta foglalkoztatott, hogy milyen lett volna az a zene. 2007-ben volt a Fonóban egy Hendrix-fesztivál, ahová meghívtak minket. Trióban léptünk fel Kőszegi Imrével és Oláh Petivel, és a közönség az első pillanattól „jött velünk”. Ekkor értettem meg, hogy számomra ez az igazi, testreszabott feladat. Ezután született meg a Band of Gypsys Reincarnation, ahol Fekete Pisti trombitája hozta a „davises” hangot, és hogy legyen benne még egy csavar, Lukács Miklós cimbalmozott. Ez most vissza fog köszönni, mert a Halper-Hendrix Experimentben a jövőben Balogh Kálmán játszik cimbalmon. A Band of Gypsys Reincarnation egyúttal régi álmom teljesülése is volt: a Jimi 70. születésnapjára rendezett Müpa-koncerten együtt játszhattam dobosideálommal, Steve Gadd-del, és Eddie Gomez bőgőssel. Ilyen nívójú megemlékezés talán az egész világon nem volt akkor.

– Randy Breckerrel lemezen már játszott, élőben még nem.

– Amikor 2010-ben lemezt akartam csinálni a Band of Gypsys Reincarnationnel, úgy gondoltam, hogy az egésznek akkor van értelme, ha egy világsztárt meg tudok nyerni hozzá. Négy-öt embernek írtam, küldtem YouTube-linkeket, és Randy Brecker volt az első, még aznap válaszolt. „Hi, László, tetszik a zenéd” – írta vissza, és megbeszéltük, hogy az interneten keresztül összehozzuk a felvételeket. Ha nincs a világháló, akkor ez a lemez nem születik meg. Az elkészült CD-t elküldtem a tekintélyes amerikai Down Beat magazinnak, amelyben – nyilván a sztárvendégnek is köszönhetően – igen pozitív kritika jelent meg róla. Ennek folyománya volt a 2012-es Müpa-koncert is. Amikor Brecker itt volt Mándoki Laci koncertjén, és valaki megkérdezte, hogy mit tud Magyarországról, egyből azt válaszolta, hogy játszott Halper László lemezén… Személyesen viszont csak most találkoztunk.

– Az aktív zenélés mellett rendszeresen tanít és zenetörténeti munkát is végez: híres, méltatlanul elfelejtett cigány muzsikusok életét idézi fel.

– A sztorik gyerekkorom óta érdekeltek. Még kicsi voltam, amikor rávettem a Lehel utcai házbeli srácokat, hogy keressük fel a ház legrégibb lakóját, egy öreg nénit, aki még ismerte a ház építettetőjét. Kiderült, hogy egy orvos volt, aki az első világháború idején halt meg, amikor ki akart próbálni magán egy tífusz elleni oltást. A zenészek, akik feljártak hozzánk, sokat meséltek olyan muzsikusokról, mint Bacsik Elek, Csányi Matyi, Banyák Kálmán és mások. Kicsit olyanok voltak ezek a történetek, mint amikor Rejtőnél a kocsmában a Láthatatlan Légiót emlegetik áhítattal. Én nem akartam igazi zenetörténetet, életrajzokat írni, hanem a sztorikat akartam megőrizni az utókor számára. Amikor elindult a Rádió C, megkerestem őket az ötlettel, hogy van egy generáció, amelyet a velem egykorú roma srácok nem ismernek, mivel e zenészek mind „disszidensek” voltak és ezért törlődtek a kollektív emlékezetből. Bár addig sosem csináltam rádióműsort, megbíztak vele. És akkor nagyon klassz dolog kezdődött az életemben: előbb rokonaimat kerestem meg a kis felvevővel, aztán egyre szélesebb körben kutakodtam a sztorik után. Azért is lett Zenészlegendák a műsor címe, mert nem tudtam utánajárni, hogy mennyire vannak ezek a történetek kiszínezve, de ez éppen ettől jó, ettől élő. A műsorból 2004-ben könyv lett, majd 2012-ben megjelent egy bővített kiadás. Közben elkészült egy másik könyv, amelyben a Rákfogó zenekar valaha volt különböző felállásainak tagjai meséltek. A harmadik pedig azokkal a rockzenészekkel való beszélgetésekből állt össze, akik a vendégeim voltak a Rádió C-ben. Különösen izgatott a műfaj eleje, amikor a hatvanas években elindult Magyarországon. Sajnos ma már könyveim számos szereplője nem él, de még tudtam őket meséltetni. Ha van olyan dolog, amire azt merem mondani, hogy az életemben értelme volt megcsinálni, akkor ez az.

– Milyen volt zenészként zenészekkel interjúkat készíteni?

– Nagy előny. Egyrészt sok mindenkit ismertem, másrészt egészen más összefüggéseket is lát az, aki maga is benne van a zenében. Kaptam zseniális útmutatásokat dzsessz­­tör­­té­­nettanáromtól, Friedrich Károlytól. Ő nemcsak irgalmatlan lexikális tudással rendelkezik, hanem szintén muzsikusként közelít a témához. Mostanában havonta egyszer tartok dzsessztörténeti előadást a Józsefvárosi Galériában, és mindig hivatkozom rá.

– Ötven év ma a zenében nem sok, egy jó muzsikus olyan, mint a bor. Az évforduló után van-e valami távlati terve?

– Az ember egy ilyen alkalommal eltűnődik azon, hogy hová is szaladt el az az ötven év… Egy távlati tervem szintén a meg nem valósult Davis–Hendrix-találkozással kapcsolatos. Fel­vettem a kapcsolatot Lenny ­White-tal, aki annak a formációnak a dobosa lett volna, és nagyon jó visszajelzést kaptam tőle. Addig is folytatom jelenlegi zenekaraimmal, akikkel nagyon jól érezzük magunkat együtt.

– Játékából számomra mindig öröm és alázat árad.

– Ez a két legfontosabb dolog. Bármely művészetről beszélünk, nagyon lényeges, hogy örömet adjon, és megmelengesse az ember szívét. Nagyon szeretem például az impresszio­­nista festőket. Ha megnézünk egy Renoir-képet, szeretnénk belépni a képbe, beülni a pár mellé a gyönyörű kertbe, meginni velük egy teát. Az alázat pedig azért elengedhetetlen, mert egy igazi zenésznek az egész élete erről szól. Volt egy unokabátyám, Mágó Béla, nagyszerű dzsesszgitáros, hegedűs volt, ő mondta, amikor tizenéves voltam, és valamit a gitáron túlságosan nehéznek találtam: „Erre életek mentek rá.” Ahogy telnek az évek, az ember egyre jobban érti azokat a mondatokat, amelyek elkísérik. Charlie Parker, John Coltrane, Hendrix vagy Jaco Pastorius egy-egy hangért szó szerint „odaadták az életüket”, vagy aki nem halt meg ilyen fiatalon, mint Miles Davis, egész életében azt kereste, hogy mi lehet a következő lépés a zenében. Készítettem jó néhány interjút, jelenleg is van egy dzsesszműsorom a Klubrádióban, de ettől nem lettem újságíró. Egyszer egy párizsi élmény hatására egy délutánra „plein air festővé” váltam. De a zene az életem.