Ónodi, Fekete, Kocsis, Pelsőczy, Keresztes

január 10. 19:57 - szerző: Csáki Judit

Akkor most így, az év legelején elmondom, hogy mi a legjobb dolog a színházban. A színész. És persze tudom, hogy a színész ember, vagyis nem dolog, hanem valaki, de én most mégis arról a dologról beszélek, amit ez az ember csinál, amikor játszik, vagyis amikor színész.

A színész az, akitől/amitől jó vagy rossz egy előadás. Nem a rendezőt trónfosztom én ehelyt, és nem is a többieket – a tervezőktől az öltöztetőkön át a kellékesekig –, akik mind benne vannak a jóságban és a rosszaságban, hanem azt állítom, hogy jó színész hiányában fejre állhat mindenki a maga nagy tehetségével együtt.

(Azért van ennek a fenti állításnak egy szomorú ellentettje: a jó színész önmagában bizony kevés egy jó előadáshoz. Aki látott már súlyos tehetségeket szenvedni a színpadon, tudja, miről beszélek.)

A jó színésznél van jobb: sok jó színész, vagyis egy jó társulat. És amolyan év eleji optimizmussal feltöltődve megkockáztatom: szaporodnak a jó társulatok szerte az országban. Az én listámon még mindig a Katona és az Örkény áll az élen ebből a szempontból, de ott lüktet a sarkában a Radnóti, valamint a miskolci, a szombathelyi és a kecskeméti csapat.

Ónodi, Fekete, Kocsis, Pelsőczy, Keresztes: azért adtam címnek ezt a névsort, mert a Katonában karácsony előtt bemutatott Nóra-va­­riá­­ció, a Karácsony Helmeréknél tőlük és általuk rezegteti a plafont, és ezzel csöppnyivel sem kisebbítem – ellenkezőleg – Székely Kriszta rendező érdemét.

Életem eddigi legjobb Nóra-előadását a berlini Schaubühnében láttam, Thomas Ostermeier rendezte, Anne Tismer főszerepelte, és hogy most, a Katona előadását látva sokszor földerengett bennem ennek a produkciónak egyik-másik jelenete, villanása, azt jelezte: hasonló intenzitást, feszültséget éreztem áradni a színpadról.

Mondhatnám így is: Székely Krisztának van némi vonzódása a hagyományosan németesnek nevezett színpadi fogalmazásmódhoz, ami fontos, de nem a legfontosabb; mert a legfontosabb az, hogy épp úgy sikerült egy lendületes mozdulattal a mába rántania ezt az itt-ott bizony porosnak ható, a feminizmussal, a nők társadalmi és családon belüli szerepével kezdetlegesen és olykor sematikusan foglalkozó drámát, mint bő évtizeddel ezelőtt német kollégájának.

MTI Fotó: Kallos Bea

Ehhez, mármint a maisághoz, a jelenidejűséghez fontosak, de önmagában aligha elégségesek Balázs Juli puritánul modern lakásdíszlete és Nagy Fruzsina fantáziadús, apró részleteivel is a viselőit jellemző jelmezei. De még a kétségtelenül modern felütés, a klipszerű bevezető a karácsonyra készülődő Helmer házaspárnál, ez a hatásos és gyors összkép az idilli felszínről, ez is csak adalék, kiindulópont, bár mind az ötlet, mind a (színész)technikai megvalósítás pompás. Jólesően vagy éppen hátborzongatóan idézi meg napjaink cukiságtrendjét, a rendszerint üres­­séget takaró gügyögő egymás mellett élést. Takkra jelennek meg a szereplők, Nórán és Thorvaldon kívül Rank, Krogstad és Kristine is, és egy-egy mondattal, gesztussal máris túllépnek a „bevezetőn”, bele a dráma drámájába.

Aminek meghatározó eleme Ónodi Eszter Nórája. (Megjegyzem, jó volt hosszú idő után megint „középen” látni őt.) Ez a Nóra nem baba a babaházban, soha nem is volt az; ez egy érett, okos, felnőtt személyiség, aki a három gyerek születése és nevelése közben elveszítette valahai önmagát, légüres térbe és a férjének minden szempontból kiszolgáltatott helyzetbe került. Az Ibsen-darab központi mutatványa, az asszony férjmentő és egyben törvényszegő hadművelete ennek a nőnek nem az élete csúcspontja, hanem egy adott problémára adott kézenfekvő válasz. Nem kihomorítás a jellemből, hanem maga a karakter. Ez a nő ilyen – csak éppen a férje ezt sem nem tudja, sem nem igényli. Ónodi Eszter nagyszabású alakítása egész regényt mesél napjaink többre érdemes és többet érdemlő asszonyairól.

A klipszerű indítás után ugyancsak gyorsan, sűrítetten peregnek a jelenetek – levágva róluk minden körülményeskedés, sallang és járulék. Csontra, vagy inkább vázra húzva Ibsen – Szabó-Székely Ármin – szövegéből a színészek építik fel a figurákat. Ónodi Eszter és Fekete Ernő egy olyan házaspárt, amely valamikor, a házasság kezdetén tán másra szövetkezett, de az eltelt évek erős nyomot hagytak mindkettejükön: a férj a saját karrierjének fényességébe beleszédülve húzta magára az alfahím, a vérmacsó jelmezét, és beleolvadt. Fekete Ernő az elején szinte karikaturisztikusan narcisztikus alak – merész színészi akció innen, a nevetségességtől sodortatni a figurát az összeomlás felé.

Rank doktor: ugyancsak ismerős házibarát, a lúzerféle, magányos alak, aki partner az idill látszatának fenntartásában csakúgy, mint az élethazugságokban. Kocsis Gergely a visszafogottság és a kitörés váltogatásából építi föl a rejtélyesnek látszó alakot, aki konstans menekülésben van: önmaga, az élet, Nóra elől a halál felé.

Kristine és Krogstad: variációk a meglehetősen ismerős lecsúszásra. Mindketten kényszerhelyzetben vannak, ráadásul az álompárral összehasonlítva meglehetős méltatlanul sodródtak bele: ők voltak a jobbak, a tehetségesebbek – és a pechesebbek. Nem elvek és eszmények, hanem sorsok állnak itt egymás mellett. Pelsőczy Réka kesernyés Kristiné­­je némi elégtételt lát Helmerék élethazugságainak leleplezésében – de ettől aligha lesz jobb az élete az ugyancsak racionális késztetésből „megfogott” Krogstad mellett. Keresztes Tamás Krogstadját csak a kétségbeesés hajtja – ettől lesz jó, alkalmas eszköz Kristine kezében. Nem nagy perspektíva.

De még mindig valami – legalábbis Helmerékhez képest. A sű­­rítetten, de alapvetően hagyományosan, perfekt színészi játékban pergő előadás utolsó nagyjelenete – Nóra „megvilágosodása”: nevezetesen az, amikor rájön, hogy a férje már nyomokban sem tartalmazza azt a pasast, akit ő belelátni vélt, illetve Helmer összeomlása, amikor rájön, hogy Nóra kicsit sem baba a babaházban, pontosabban felmondja az életformává merevült színjátékot – súlyos bravúrária. Ennek a jelenetnek olyan dinamikája, annyi árnyalata és rétege van, s a két színész olyan elementárisan korbácsolja végig a két figurát a pokol legmélyére, hogy egyszerre ámulunk a színház erején és feszengünk, mint valami kukkoló. Ritka élmény. Két állig felöltözött pucér ember a kétségbeesés csúcsán, életük, a romhalmaz kellős közepén.

Nóra nem lép ki a végén a lakás ajtaján. Áll középen, kabátban. De ez már mindegy is. Ki van lépve, akár megy, akár marad.