Nem az a jó szülő, aki a „mindent a gyermekért” elv jegyében boldogtalan áldozatszerepet vállal

július 12. 20:45 - szerző: Göbölyös N. László

Bronzvörös épület a solymári lankákon, előtte ápolt konyhakert, amely délelőttönként gyerekzsivajjal telik meg. Ez az előszobája a Mosolygó Fejlesztő Központ és Közösségi Térnek, ahol nemcsak a problémás gyerekek találhatják meg önmagukat – többek között tervezett szenzomotoros tréninggel, jógával, fejlesztőpedagógusok, logopédus és pszichológusok segítségével –, hanem a lelki egyensúlyukat kereső felnőttek is. A központ megálmodójával, Kovács Szilvia pszichológussal beszélgettünk.

– Hogyan született meg a Mosolygó?

– A Mosolygó igazi „szerelemgyerek”, a férjemmel közös alkotásunk. Hosszú út vezetett a születéséhez. Első munkahelyem a Budai Gyermekkórház volt, amely szakmai műhely és igazi családias közösség is. Osztályunk főorvosának, Kovács Ferencnek köszönhetem mindazt, amit pszichológusként tudok. Nyolc évet töltöttem itt klinikai gyermekpszichológusként, majd éveken át vezettem a III. kerületi nevelési tanácsadót, amikor megszületett a kislányom. Egyértelmű volt, hogy a vezetői munka kicsi gyermek mellett nehézséget okozna, és nem volt kérdés, hogy számomra mi a fontosabb. Ekkor kezdett körvonalazódni a Mosolygó terve. Barátságos, kellemes helyszínt szerettünk volna teremteni, ahová bármikor be lehet térni egy teára, egy beszélgetésre. Fontos volt, hogy a helyszín közel legyen a természethez, madárcsicsergés és fák vegyenek körül. A férjem kertészmérnök, a kert és az épület az ő keze munkája. Később egyre több segítő szakember is tagja lett a közösségnek, így felajánlottuk a lehetőséget, hogy a Mosolygóban – ami már önmagában is terápiás környezet – folytassák segítő, oktató munkájukat.

Fotó: Bazánth Ivola

– A Vissza a gyökerekhez című, nemrég megjelent könyv német szerzői szerint napjaink számos problémája arra vezethető vissza, hogy a mai gyerekek – és persze a felnőttek is – elszakadtak a természettől, miközben egyre többet beszélünk a környezettudatosságról. Hogyan kerülhet, maradhat ma kapcsolatban egy nagyvárosi gyerek a természettel?

– Az evolúció során természetesen változik agyunk működése, reakcióképessége. Egyes készségeink javulnak, mások visszafejlődnek. Ugyanakkor ez a változás közel sem olyan gyors, mint amilyen ütemben a bennünket körülvevő világ változik. A városi emberek – és már a gyermekek is – folyamatos túlingerlésnek vannak kitéve: zajok, fények, látványok rendkívül gyorsan változnak, vibrálnak. Talán már fel sem tűnik, de ez a rengeteg inger folyamatos stresszt is jelent, amely megterheli a testi és a pszichológiai immunrendszerünket is. Ezzel szemben az erdőben sétálva a madárcsicsergés, a formák, az illatok megnyugtatnak, békességet sugároznak.

A természet emellett még rengeteg értékes tudást is adhat egy gyermeknek, például a változás természetességének megértését és elfogadását, vagy a sokféleség értékének megismerését. Ráadásul mindez ingyen van.

A városi parkok szabadon használhatók, és rendkívül fontos, hogy ez így is maradjon. Egy kirándulás vagy egy könnyebb túra különleges élmény már egészen kicsi gyermekek számára is. A kislányom hat hónapos volt, amikor hordozóban elvittük a Holdvilág-árokba. Azóta is elmegyünk minden évben, de már a saját lábán teszi meg az utat. Közösségi kertek is megjelentek a városokban – ahogy a Mosolygó kertje is az –, ahol nemcsak a természethez kerülhet közel egy gyermek, de a növényekkel végzett munka örömét és eredményét is megtapasztalhatja.

– Napjainkban mintha sokkal több lenne a problémás gyerek – a diszlexiástól a viselkedési zavarosokig –, mint a korábbi évtizedekben. Ez kortünet, vagy csak a felnőttek váltak türelmetlenebbé?

– Két különböző oka is van annak, hogy ma több a tanulási, magatartási, beilleszkedési és érzelmi zavarral küzdő gyermek. Az első és egyszerűbb kérdés a felismerés. Amíg a pedagógiában a diszlexia vagy diszkalkulia fogalma nem volt ismert, addig csak buta vagy lusta gyermek létezett. Ma már tudjuk, hogy a részképességi zavar nem butaság, sőt, kiemelkedően magas IQ-jú gyermekeknél is előfordul. Ugyanakkor ha egy gyermek nem jó matekból, attól még nem feltétlen diszkalkuliás, elképzelhető, hogy a tanulás során valahol „elvesztette a fonalat”, több időre és segítségre lenne szüksége. A mai iskolarendszerből azonban pont ez hiány­­zik: az idő és a lehetőség az egyéni képességek figyelembevételére.

Egyre több ismeretet próbálnak megtanítani a gyermekeknek egyre felszínesebben, ebből adódóan kevés sikerrel. A kevesebb ez esetben biztosan több lenne.

De nem csak erről van szó. Nagy tudású főorvosom mondta gyakran: a nevelés hiánya bizony nem betegség. A magatartási problémák hátterében gyakran találkozunk szocializációs hiányosságokkal, elhanyagolással, de akár ennek ellentéte, a túlzott engedékenység, elkényeztetés is okozhat gondot. A felnőtt-társadalom biztosan türelmetlenebb lett, ez azonban nem csak azt jelenti, hogy többet és gyorsabban várnak el a gyermekektől. Sokszor ahhoz sincs türelmük, hogy valódi figyelmet fordítsanak a gyermekeikre, játszanak vagy beszélgessenek velük.

Fotó: Bazánth Ivola

– Régi pedagógiai vita, hogy hol húzódjon a határ a gyerekek szabadsága és korlátozása között. Megtalálhatjuk-e egyáltalán a megfelelő határt?

– A gyermeknevelés nem lehet demokratikus, hisz a felek – a szülő és a gyermek – nem rendelkeznek egyenlő jogokkal és lehetőségekkel, de ez önmagában nem baj. Jó esetben a szülő szeretettel és bölcsességgel olyan döntéseket hoz, amelyek a gyermek érdekeit szolgálják, akkor is, ha ezeket a gyermek életkoránál fogva nem képes belátni. A liberális neveléssel kapcsolatban is vannak fenntartásaim, mert ez a gyakorlatban sokszor egy „laissez faire” attitűd, melynek hátterében a szülő konfliktuskerülő magatartása áll: ráhagyunk mindent a gyermekre, ha ezzel elkerülhetjük a dühkitörést, hisztit. Sajnos ez a folyamat egyre nehezebb helyzetekhez vezet mindkét fél számára.

A gyermek szemében a szülő mindenható: ő a biztonság forrása. Képzeljék el, mit él át az a kicsi ember, amikor azt látja, hogy a felnőtt – akinek őt meg kellene védenie – mennyire tehetetlen és kiszolgáltatott még vele szemben is.

Az értelmes szabályok és keretek biztonságot adnak a gyermeknek, feltéve ha következetesen kezeli ezt a kérdést a szülő. A kereteknek ugyanakkor flexibilisnek is kell lenniük, de a rugalmasság ne a felnőtt hangulatától, hanem a gyermek fejlődési szintjétől függjön, annak megfelelően változzon. Szerintem megtalálható az egyensúly a szabadság és a korlátozás között, de nem a tankönyvekben. Minden esetben a gyermek személyisége, szükségletei és érettsége határozza ezt meg, és szülőként bizony rendszeresen érdemes átgondolnunk, szükség esetén korrigálnunk a határokat.

– Azt is felvetik a Vissza a gyökerekhez szerzői: nagyon fontos úgy nevelni a gyermeket, hogy felismerje a veszélyhelyzeteket. Itt nyilván még nehezebb meghúzni a határt, de az biztos: semmiképpen sem egészséges a széltől is óvni őt.

– Nem egészséges, nem szükséges és nem is lehetséges. „Hagyd, hogy elessen! Kicsi gyerek, közel van a földhöz, kicsit fog esni. Ha ezt nem tapasztalja meg, akkor nem tanul meg kitámasztani, ügyesen esni” – ezt a férjem mondta nekem gyakran, mert bevallom, hajlamos voltam én is túlfélteni a lányunkat. Ugyanez a helyzet lelki, pszichológiai értelemben is. Ha egy gyermek nem tanulja meg elviselni, hogy elveszik a lapátját a homokozóban, és nem jön rá arra, hogyan szerezze vissza, akkor később is védtelenül, tehetetlenül áll majd a konfliktushelyzetek előtt. Hasonló a helyzet a frusztrációs toleranciával is, a késleltetés képességével. Ha egy „tökéletes szülő” mindig mindent és azonnal megtesz, akkor a gyermeknek ez lesz a természetes, és nem érti majd, hogy máshol miért nem így működik a világ.

– A mai gyerekek nagy része kütyüfüggő. Míg a könyv szerzői ezt nem helyeslik, mások úgy látják: ha nem ismerkednek meg idejekorán a korszerű technikai eszközökkel, hátrányba kerülnek az életben.

– Érdekes elképzelés, bár tapasztalataim szerint a kütyüt nem „fejlesztő” szándékkal adják a legtöbben a gyermek kezébe, egyszerűen csak egy kis nyugalmat szeretnének. Ilyenkor bármi megteszi, ami leköti a gyermek figyelmét.

Ennek a pillanatnyi nyugalomnak azonban nagy ára van. Az a gyermek, aki ilyen intenzív impulzusokhoz szokik hozzá, a hagyományos tevékenységeket unalmasnak fogja tartani. Hogy hátrányba kerül-e, aki nem kezeli profin a kütyüket gyermekkorában? Szerintem semmiképpen sem.

Érdemes tudomásul venni, hogy valaminek a választása minden esetben valamiről való lemondást jelent. Konkrétan ha a gyermek a laptoppal játszik, akkor nem a társaival épít a homokozóban, nem kisautót tologat és nem mesekönyvet nézeget. Ez természetesen szülői döntés kérdése, de míg bizonyos dolgok szinte minden életkorban elsajátíthatók, másoknak megvan az érzékeny perió­­dusuk, amikor igazán fogékony és nyitott rá egy gyermek. Ilyen a kreativitás, a fantázia vagy éppen a szo­ciális készségek fejlődése.

– Hogyan alakult át a kreatív játékok jellege és szerepe az elmúlt évtizedekben?

– Meggyőződésem szerint minden ha­­gyományos értelemben vett  játék kreatív, és ezzel párhuzamosan fejleszti is a gyermek képességeit, legyen az ugróiskola, bújócska, babázás vagy homokozás. A tapasztalatok szerint minél egyszerűbb egy játékszer, annál jobban lehet vele játszani, sőt, egy műanyag flakon is remek eszköz lehet, hisz egyszer rakéta, másszor kastély lesz belőle, ahogyan a gyermek fantáziája megkívánja. Minél speciálisabb egy játék, annál kevesebb teret enged a gyermeki képzeletnek. A beszélő, ugató, sétáló játékok – bár nagyon vonzók – rövid időre kötik csak le a gyermek érdeklődését, hisz már minden ki van rajta találva, nincs benne semmi kihívás. A kreativitás minden gyermekben megvan, csak időt és lehetőséget kell hagyni a számukra, hogy megélhessék, kibontakoztassák szárnyaló fantáziájukat. Ez azt is jelenti, hogy nem kell folyton programokkal és elfoglaltságokkal szórakoztatni őket!

Fotó: Bazánth Ivola

– És talán a legfontosabb: hogyan tudjuk gyermekeinket arra nevelni, hogy figyeljenek környezetükre és egymásra?

– Nem lesz újdonság, amit mondok: példamutatással. A gyermek elsősorban nem azt tanulja meg, amit mondunk neki, hanem azt utánozza, amit tőlünk, felnőttektől lát. Ha anya egyfolytában kütyüt nyomogat, apa pedig autóvezetés közben agresszív jelzőkkel illeti a többi embert, akkor nehéz lesz rávenni, hogy ne beszéljen csúnyán és ne üljön egész nap a számítógép előtt. Ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol a felnőttek tisztelik egymást és tisztelik őt, a gyermeket is, ahol természetes dolog megköszönni, kérni vagy dicsérni, akkor az ő számára is ez a viselkedés lesz a természetes. Kiemelten fontosnak tartom az érzelmek hitelességét a családban. Akár a pozitív, akár a negatív érzelmek szabad kifejezése segíti a gyermeket abban, hogy ő maga is megtanulja felismerni, kifejezni és kezelni a saját érzéseit.

Nem az a jó szülő, aki a „mindent a gyermekért” elv jegyében boldogtalan áldozatszerepet vállal. A gyermekközpontúság helyett a családközpontúság a cél, egy olyan rendszer megteremtése, ahol mindenki megtalálja a helyét, ahol van öröm és szeretet, de helye lehet a szomorúságnak is.

Ha egy gyermek hiteles érzelmek és értékek mentén, szeretetben nő fel, akkor ő is kellő érzelmi intelligenciával, felelősségteljesen fog viszonyulni a környezetéhez és önmagához is.