Náray Tamás: Lehet rám köveket dobálni

2017. december 30. 07:53

– „Apám morális hagyatéka naponta próbára tesz, de muszáj hűnek lennem.” Ezt a Facebook-oldalán olvastam. Mit jelent?

– Olyan családban nőttem fel, amelyben a bizalom, a becsület, az adott szó, a helytállás és a kitartás komoly szerepet töltöttek be az életünkben, és mindazokat az értékeket is alapvetőnek tartottuk, amelyek az engem körülvevő világnak már jól érzékelhetően nem annyira fontosak. Ma ugyanis többnyire nincs jelentősége, hogy ha valamit megígértem, azt meg kell tartanom, nem számít, hogy bizonyos elvek mentén éljek és viselkedjek, mert ha az érdekeim úgy kívánják, átlépek rajtuk, az egyéni anyagi és karrierszempontjaim egy pillanat alatt felülírják az erkölcsi hovatartozásomat.

– Emiatt van, hogy nemcsak érzékeli, mi történik itthon, hanem fel is hívja rá a követői figyelmét? Felemelte a szavát az egészségügyben a saját bőrén tapasztaltakkal kapcsolatban, sokat ír arról, hogy az emberek befolyásolhatók, nem gondolkoznak. Miért érzi fontosan elmondani mindezt?

– Mert itt élek, nem vagyok inkubátorba zárva, ugyanazt a levegőt szívom, mint kilenc és fél millió ember. Magyar vagyok. Külföldön sokkal erőteljesebben, mint itthon. Büszke akarok erre lenni, bárhol dolgozzam a világban.

Fotó: Bolya Árpád

– Megtehetné, hogy külföldre költözik. A tudása, a szakmai elismertsége nemzetközi, bemutatói voltak világszerte, ruháit luxusbutikokban árulják Dubajtól Berlinig. Fest is, képeiből nemzetközi kiállításai vannak, jelmeztervezőként nívós munkák kötődnek a nevéhez, sikerkönyveket ír, több nyelven beszél. Mi tartja itt?

– Egyszer azt hallottam, hogy az írástudók felelőssége sokkal nagyobb, mint az írástudatlanoké, és ez a mondat belém vésődött. Hatványozott a felelőssége annak, akire sokan odafigyelnek. Elvárás magammal szemben, hogy a közélettel kapcsolatosan megnyilvánuljak. Ezt sokan összetévesztik a politizálással vagy politikai állásfoglalásokkal. Az, ami velem történik vagy hogy mit gondolok bizonyos helyzetekről, a közösségi médián keresztül naponta több tízezer embert ér el. Ha valaki olyan családi környezetből jön, olyan neveltetéssel és iskolázottsággal rendelkezik, mint én, és van egy minimális igazságérzete és erkölcsi érzéke, annak a politikától függetlenül kötelessége beszélni arról, ami a környezetében megítélése szerint helytelenül történik. És ha már politika: meggyőződésem, hogy oldaltól függetlenül politikusaink gyakorta szereptévesztésben vannak. Nekik ugyanis az lenne a dolguk, hogy működtessék az országunkat, és nem az, hogy meg akarják mondani nekünk, hogy szerintük hogyan kellene élnünk.

– Kutatások tucatjai szólnak az állam túlhatalmáról és ennek egyik következményéről, a korrupcióról.

– Hamar belecsúsztunk a sűrűjébe. Sokan sokat beszélnek, írnak arról, hogy hihetetlen mértékű a korrupció. Ugyanakkor felelősen kijelenteni, hogy ebben vagy abban az ágazatban korrupció van, nem tudom. Nincsenek konkrét bizonyítékaim. Ettől még lehet, de én csak olyasmit állítok, amiről meggyőződtem, hogy létezik. Természetesen a gyanú mindig fennáll, ha nincs megfelelő ellenőrzés vagy nyilvánosság.

– Akkor a korrupció nem is érinti önt?

– Érint, hogy mi történik az oktatásban, az egészségügyben vagy az energiapiacon. Érint, hogy magánrendelőbe kell mennem egy röntgenfelvételt csináltatni, miközben épp eleget fizetek az államnak, hogy ingyen megkapjam az sztk-ban, és ne háromszáz év múlva, hanem azonnal. Divat ma azt skandálni, hogy a mi pénzünkből. Milyen pénzetekből? – kérdem én. A többség nem is fizet be, megkerül, sunyít, a legnagyobb vállalatok a legnagyobb tartozók. Márpedig ha nincs befizetés, akkor kifizetés sincs. A nulla bármekkora matematikai többszöröse nulla. Most − az elhangzó információk ellenére úgy tűnik – nincs elég pénze az országnak. Az igazságot nem tudjuk, ami szintén helytelen, mert általunk választott hatalom van. Alapvető közgazdasági tétel: az anyagi javak megtermeléséből származik az újra elosztható jövedelem. És tekintettel arra, hogy Magyarországon alig van igazi termelés, igazán elosztható pénz sincs.

– Jelenleg még van pénz, ugyanis évente több ezer milliárd forint uniós támogatás érkezik az országba. Akkor mutatkozik majd meg, hogy mire képes a magyar gazdaság, ha ezek az ingyen támogatások már nem fedik el a valódi teljesítményt.

– Ha kifutnak a felzárkóztatási támogatások, az új helyzetet teremt, és sok átgondolnivalót fog adni. Talán már el is kezdődött a folyamat a kínai és az oroszországi kapcsolatok szorosabbra fűzésével. Én nem látom át persze az összefüggéseket, ahogyan más emberek sem a lakosságból. Szubjektíven azonban – hiszen a családom és magam is megtapasztalhattunk az előző rendszerben egyet s mást – azt tudom mondani: szívesebben tartoznék Európához, mint a Kelethez. Bármilyen Kelethez. De ez sajnálatos módon nem rajtam múlik. Fontos volna lámpást gyújtani, és elsősorban a fejekben.

– Mert úgy véli, nagy sötétség van a fejekben?

– Nagyon nagy.

– Ha így van, akkor a tenni akarása szélmalomharc.

– Szerintem nem. Második nagyregényemben, a Zarahban megírtam: „A gonosz győzedelmeskedéséhez sokszor annyi is elég, hogy a jók nem tesznek semmit.” Ez a mondat talán még soha nem volt annyira aktuális, mint ma. A cselekmény 1934-ben kezdődik Németországban, egy Starnberg nevű kisvárosban. Megmutatom, hogy a közöny és a hibáztatás a gyűlölet melegágya, miképp az is, ha a másik jogtalannak vélt előnyét a saját nyomorúságunk okaként tüntetjük fel. Különösen akkor, amikor akadozik a gazdaság, nem működik jól a piac, ami aláássa a termelést, és kibontakozóban van egy mindent elborító morális válság.

– Könnyű lenne párhuzamot vonni.

– Már csak a saját érdekemben is szívből remélem, hogy napjainkban nem ennyire súlyos a helyzet. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy miközben például olyan mértékű munkaerőhiány van, hogy lassanként már mozdulni sem tudunk, nincs ágytálazó nővér, fekete mosogató, mezőgazdasági munkás, varrónő vagy pék, százezrek vannak a tétlenségre sarkalló közmunkaprogramban.

– A közmunkát csak a többi szociálpolitikai és társadalompolitikai intézkedéssel együtt lehet megítélni, de tény: kevesek motiváltak arra, hogy kitörjenek belőle.

– Szóban mindenki ki akar törni belőle, valójában viszont csak nagyon kevesen. A pénz, amit kapnak, a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok. Viszont alig kell érte tenni valamit, tehát kvázi ingyen van. Kicsit kell még mellé feketézni, aztán összejön annyi, ami elég. Tudvalévő, hogy az ember igényszintje nemcsak felfelé képes a változásokat megszokni, hanem lefelé is. Én nem adnék életerős embereknek semmit ingyen.

– Miért nem? Nincs olyan élethelyzet, amikor az államnak gondoskodónak kell lennie?

– Én életerős emberekről beszélek, akik munkaerejük birtokában vannak. És a munkaerőpiacon nincs olyan helyzet, amikor ingyen van bármi is. Amint nem lenne közmunka meg segély az életerős, egészséges embereknek, kénytelenek lennének azonnal megtalálni a munkához vezető utat. Még akkor is, ha az az elképzeléseiknek, vágyaiknak, végzettségüknek vagy a magukról alkotott képnek éppen akkor nem felel meg.

– Ez azért nem hangzott túl empatikusan.

– Lehet rám köveket dobálni. Ez van, az emberek nem szeretnek az igazsággal szembesülni.

– Értem a gazdasági és munkaerőpiaci vetületét annak, amit mond, csak a humánum hiányzik.

– Én is értem önt. Viszont 1989–90-ben kapitalizmust akartunk, nem? Rosszul emlékeznék? Olyan nincs, hogy szociokapitali vagy kapitoszociali. Vagy izélünk, vagy szüzek maradunk. A kettő együtt nem megy. Az ember sokban felelős mindazért, ami történik vele. Ha máglyára küldenek ezért a gondolatért, akkor is vallom. Hiszem, hogy eljön a pillanat, amikor egyre többen megértik ezt.

– Azért az indulat, mert azt érzi, hogy abból a helyzetből, amelyben jelenleg Magyarország van, nincs kivezető út, mert sem politikai, sem emberi szándék nincs rá?

– A változásokat egyénileg kell elkezdeni, elsősorban a gondolkodásmód megváltoztatásával, s ez lesz hatással az egyebekre.

– Akkor megint oda jutunk, hogy nem képesek gondolkozni az emberek. De miről gondolkozzon az, aki napi 24 órában kapja az agymosást a kormányzati médiából, s nem látja, hogy kitalált világban él?

– Most komolyan, ha maga elé tesznek egy húsosfazekat meg egy üres leveses fazekat, melyikből fog szedni? Hacsak nem Teréz anya vagy éppen bigott vegetáriánus, akkor gondolom, a húsos után nyúl. Vagy tévednék? Ki nem érti ezt? Az ember már csak ilyen. Ezért fontos a megbízható kontroll. Ha elvesztettem valamit, nem a másik a hibás azért, mert ügyes volt, és megszerezte, hanem én, mert ügyetlen voltam. Ezt már ideje volna felfogni, feldolgozni, és továbblépni.

– A divatban rend van?

– Nincs. Ott is hatnak az általános állapotok, a mai gyerekeknek olyan vágyaik vannak egy illuzórikus világképre építve, hogy annak csak kudarc lehet a vége. A magyar luxuspiac egyébként is nehezen működik, mert kevesen engedhetik meg maguknak, hogy drága, egyedi ruhákban járjanak. Aki meg igen, inkább külföldön vásárol. Régi beidegződés ez, a magyar termék hátrasorolása nem új keletű, évtizedek óta ez megy. Ráadásul sok, nagyon jómódú ember nem él már itthon, ami tovább nehezíti a dolgokat. És ma az emberek többségének nem az a legnagyobb gondja, hogy mit vegyen fel. De mint mondtam, erről nem kizárólag az őket körülvevő világ tehet.

– Mindez nem öli meg az utánpótlást? Miért akarna ilyen helyzetben egy fiatal ezen a pályán dolgozni?

– Aki teheti, külföldre megy tanulni, s aztán közülük kevesen jönnek haza.

– Ezért szeretne iskolát indítani, hogy legyen kötődésük a tehetségnek?

– A kötődést nem lehet szabályozni, tenni persze lehet érte. Szemléletváltoztató kurzusokra gondolok a szakmaiság mellett. Például szeretnék tizenéves gyerekekkel is foglalkozni, akik most készülnek valamilyen művészeti iskolába, s együtt el tudnánk dönteni, jó-e az irány, s ha igen, merre menjenek tovább. Az elmúlt negyven évben felhalmozódott annyi szakmai tapasztalatom a divat, az esztétika, a szabászat, a kollekcióösszeállítás, a brand- és márkaépítés, valamint az ipar és kereskedelem területén, ami sokak számára hasznos lehetne. Gondolkozom azon is, hogy már praktizáló tervezőknek is szívesen adnék át a tudásomból.

– Önnek ki segített?

– Itthon senki, Párizsban tanultam.

– S azt át tudta ültetni a magyarországi viszonyokra?

– A piac törvényszerűségei mindenütt ugyanazok.

– Töretlen volt a pályája?

– Nem. A legtöbb nehézséget a kulturálatlan közeg okozta. Itthon a többség előítéletes, legyen bármiről szó, nehéz elfogadtatni magad, nehéz sikert csinálni, kivívni az emberek szimpátiáját. Ha nem megy valami, akkor azért, ha meg megy, akkor azért. Bármennyire próbáltam nem tudomást venni a negatív felhangokról, ezek egy szinten túl − akaratodon kívül is – rombolnak. Pszichésen, alkatilag és egzisztenciálisan is.

– Egy ilyen mélyponton, terápiás jelleggel kezdett el könyvet írni.

– Igen, Az utolsó reggel Párizsban című kétkötetes regényem így született. Aztán mostanra az írás lett a fősodor.

– A Zarah című, már említett regénye nemrég jelent meg. Ez már örömírás volt?

– Igen. Én olyan alkat vagyok, aki szeret egyedül lenni. Az írás a legmagányosabb tevékenység a világon. Jóban vagyok magammal. Nem félek, nem unatkozom. És már most alig várom, hogy nekikezdhessek a Zarah második kötetének.

– Mindig azt mondja, amit gondol?

– Amit mondok, érzek, teszek és gondolok, az általában harmóniában van, erre törekszem. A módszert tudom ajánlani a széles tömegeknek is, akik manipulált álomvilágban élnek. Ki nem állhatom az álom szót különben, mert öntudatlan állapotot jelent. Hasznosabb lenne az elképzelés. És azt is ajánlanám, hogy kezdj el tenni, a terveidet váltsd valóra. Ne azt mondd, hogy valóra váljanak, mert maguktól nem fognak. Nem szeretem az elveszett szót sem, ahogy a reményt sem. Az előző megsemmisíti az ember tenni akarását, az utóbbi csak arra jó, hogy elfedje a szemünk elől a valóságot. Persze ezekre mondhatja, hogy csupán játék a szavakkal. De a kimondott szó tett.

– Amikor ilyeneket mond, nem kapja meg, hogy Náray Tamás agyára rászállt a lila köd?

– Nem fontos, ki mit mond vagy gondol rólam. Mert én tudom, hogy van hitele annak, amit mondok.