Most megfogtalak – Auguste Rodin Jacques Doillon szemével
– „Túl sok élet van az ön szobraiban” – hangzik el a mondat a filmjében. Auguste Rodin valósággal sokkolta a közönséget a 19–20. század fordulóján művei elemi erejével. Hogyan ítélik meg most, száz évvel halála után?
– Két műve, A gondolkodó és A csók mindig is benne volt a köztudatban. Az utóbbi évtizedekben kerültek elő erotikus rajzai, amelyek eléggé ismertek, és olyan szobortöredékek, amelyeket szakértők összeillesztettek, és következtetni tudtak arra, hogy milyen mű született volna belőlük. Ezek hihetetlenül moderneknek tűnnek napjainkban. Amikor elkezdtem dolgozni a film forgatókönyvén, és szembetalálkoztam a Balzac-szoborral a párizsi Boulevard du Montparnasse és a Boulevard Raspail kereszteződésében, rájöttem, hogy Rodin találékonysága, fantáziája, érzékisége mennyire meghökkenthette kortársait. Őt azért 1900 körül is elismerték, hiszen már korábban hírnevet szerzett magának klasszikus stílusú szobraival. Aztán a húszas évektől sokat támadták a művészetét, de ez egy kicsit olyan volt, mint amikor a fiú fellázad az apa ellen. Az ötvenes években kezdték újra felfedezni, aztán a nyolcvanas években megjelentek olyan írások, elsősorban feminista körökből, amelyek szörnyetegnek mutatták be, gátlástalan férfinak, aki tönkretesz egy zseniális nőt, ellopja az ötleteit.
– Ezt sugallta a Camille Claudel című 1988-as film is, Isabelle Adjanival és Gérard Depardieu-vel a főszerepben.
– Igaz, hogy Camille, miután elváltak útjai Rodintől, fokozatosan eltűnt az ismeretlenségben, míg Rodin csillaga tovább ragyogott, de azt állítani, hogy a Balzac-szobor ötletét Rodin úgy lopta el Camille-tól, egyszerűen értelmetlen. Annak a filmnek a forgatókönyvét egyébként Reine-Marie Paris, Camille öccsének, Paul Claudel unokája, Camille életrajzírója és hagyatékának gondozója írta. Nyilván nem akarta megsérteni a Claudel családot, pedig Paul, aki koszorús költő, író és diplomata volt, meglehetősen csúnyán bánt a nővérével, betegségében magára hagyta. Annyi haszna azért volt a filmnek, hogy ismét felfedezték Camille Claudel értékes művészetét. Amikor kiderült, hogy én nem arról akarok filmet készíteni, hogy Rodin hogyan tette tönkre Camille-t, egy évig nem akartak nekem pénzt adni hozzá. Pedig nem óriási költségvetésű, a 19. század végi Párizst újraépítő, kosztümös filmet akartam, korabeli autókkal, ruhaköltemények százaival, engem ez nem érdekelt.
– „Most megfogtalak” – mondja a filmben Rodin, amikor végre megszületik keze nyomán az általa megálmodott Balzac-fej. Egy filmrendezőnek legalább ennyire nehéz lehet megragadni egy művész lelkét és különösen zsenialitását.
– Óvatosan álltam neki az anyaggyűjtésnek, elolvastam sok mindent róla, próbáltam ezeket egymás mellé helyezni, összeolvasztani. Nehezítette a munkát, hogy miután Rodin munkáscsaládból származott, nem volt a szavak embere, naplót sem vezetett, megmaradt levelei tele vannak durva helyesírási hibákkal. Egy idő után úgy éreztem, hogy jogom van leírni a forgatókönyvben olyan mondatokat, amelyeket akár Rodin is mondhatott volna. Amikor az egyes mondatok már annyira összeforrtak a figurával, hogy magam sem tudtam, hogy ezek tényleg Rodin szavai-e, vagy az enyémek, akkor éreztem, hogy jó úton járok. Így voltam azzal a jelenettel is, amikor Rodin Balzac pocakját egy meztelen várandós nőről mintázza. Erről csupán egyetlen könyvben olvastam. Lehet, hogy a szerző csak viccnek szánta, de úgy gondoltam, hogy ez belefér Rodin gondolkodásmódjába. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az író-rendező leblokkol, mert nem találja meg azt a hangot, azt az arcot, amit keres. Így voltam húsz évvel ezelőtt a Ponette című filmemmel. Öt szereplőválogatást tartottunk, és utána öt hónapon át egyetlen szót sem írtam le, csak hallgattam újra és újra a négyéves gyerekek beszédét. (A film egy kislányról szól, aki elveszti édesanyját egy autóbalesetben – A szerk.) Ha esetleg lehetőségem lenne egy másik filmben folytatni Rodin történetét, akkor egy képzeletbeli napló lenne az alapja. Ugyanis azokból az elbeszélésekből, amelyeket munkatársai, meudoni műtermének segédei vagy látogatói hagytak ránk, kirajzolódik a személyisége. Ebben a közegben nagyon kedves, szenvedélyes, kíváncsi ember benyomását keltette, valóságos varázslat volt a közelében lenni. De ha Párizsban belecsöppent a mondén életbe, a politikusok, előkelő társasági figurák közé, az maga volt a katasztrófa.
– Hogyan választotta ki a színészeit?
– Vincent Lindonnal egyszerű volt, alkatában megláttam Rodin állatias lelkét. Úgy voltam vele, hogy vagy ő, vagy senki. Ami Izïa Higelint illeti, aki népszerű énekesnő is, olyan fiatal nőt kerestem, akiről elhisszük, hogy odaadó híve Rodinnek, olyan, aki kiemelkedhet a középszerűségből, mert van fantáziája, szabadságvágya, alkotó lelke – tehát minden adottsága megvan arra, hogy Camille Claudellé váljon. Izïában ugyanakkor benne volt annak a forrófejű, szertelen, álmodozó lánynak a figurája is, akiben már ott szunnyadnak annak a betegségnek csírái, amely végül bezárja őt. És bár Camille-ról kevés fotó maradt fenn, azok alapján azt is mondhatjuk, hogy Izïa még hasonlít is rá. Az örök élettárs, Rose Beuret figurája más eset. Séverine Caneele mögött nem áll komoly színészi karrier, mindössze néhány filmben szerepelt (1999-ben Bruno Dumont Az emberiség [L’Humanité] című alkotásában egy gyári munkásnő megformálásáért elnyerte Cannes-ban a legjobb női alakítás díját – A szerk.). Alakítása inkább „szövegmondás”, és ezáltal hiteles tudott lenni az egyszerű, szinte félanalfabéta falusi lány alakjában – pedig más külsejű, más testalkatú, mint Rose volt. De a film szempontjából ez ugyanúgy nem volt lényeges számomra, mint az, hogy hangsúlyozzam Rodin rövidlátását vagy azt, hogy milyen sapkákat viselt. A tekintetek, a gesztusok sokkal fontosabbak voltak.
Jelenet a filmből– Filmje szól a művész-múzsa, mester-tanítvány kapcsolatról, az emberi és alkotói féltékenységről és nem utolsósorban a már-már őrült birtoklásvágyról.
– Camille Claudel fokozatosan bontakozott ki mestere mellett, egy idő után kölcsönösen hatottak is egymásra, hiszen csaknem tíz évig egymás mellett dolgoztak. Bíztak egymásban, és mindketten a kemény, kitartó munkában hittek. Aztán Camille elkezdett önállóan alkotni, kiállításai is voltak, mégis élete végéig Auguste Rodin tanítványa maradt. Valószínűleg ezért is szakítottak a magánéletben, de Rodin szelleme mindig ott lebegett felette. Rodin nem viselkedett vele mindig úriember módjára, különösen akkor nem, amikor az elválásuk után elkészült szobrát, Az érett kort meglátva úgy döntött, hogy nem támogatja tovább anyagilag Camille-t. Aztán jött a betegség, ami mindent megoldott.
– A kritika megosztott volt filmje cannes-i bemutatója után. A közönség hogyan fogadta?
– Én örülök annak, hogy a filmen összevesztek a kritikusok, mert ha mindenkinek ugyanaz lett volna a véleménye, akkor „akadémikus filmrendező” lennék, amire sosem vágytam. A filmet a megjelenése utáni első két hétben kétszázezren nézték meg Franciaországban, azóta számos ország megvette. Jó kis sikernek könyvelhetjük el, és mindannyian büszkék vagyunk rá, akik dolgoztunk rajta.
