Mellettünk elférsz – A két Grecsó páros történetei

2016. december 26. 13:39 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Az Aegon művészeti díjas író negyvenéves, idén jelent meg új regénye, a Jelmezbál, és rögtön az irodalmi sikerlisták élére került. Ő írta A Pál utcai fiúk színpadi változatát is, a musicalt nemrég mutatták be a Vígszínházban. Az író öccse harminchárom éves, nemzetközileg elismert táncművész, koreográfus, a kortárs tánc egyetemi tanára. Ő táncol az Orfeusz és Eurüdiké előadásában is, amely szintén a Vígben látható. Grecsó Krisztián és Grecsó Zoltán páros portréja nemcsak két testvér sorsáról szól, hanem arról is, vannak-e még közösségek, szellemi „grundok” a mai Magyarországon.

A Vígszínház kávézójában hárman ülnek az asztalnál: Krisztián, Zoli és Kifli.

Grecsó Krisztián író, szerkesztő, az öccse, Grecsó Zoltán táncos koreográfus, és a kutyája, Kifli, aki mindenhová elkíséri gazdáját. Míg beszélgetünk, ő a büfében illatozó finomságokat szimatolja.

A Vígben most párhuzamosan futnak a Grecsó fivérek előadásai. A Házi Színpadon az Orfeusz és Eurü­­diké, amelyet Zoli táncol Simkó Beatrixszal. A mítosz modern feldolgozásában a szerelmeseket nem a halál választja el egymástól, hanem a felgyorsult idő. Eurüdiké 21. századi modern nő, Orfeusz viszont mintha egy régi, lassúbb világban élne. Életformák harcáról is szól szívszorító drámájuk.

A Vígszínház nagyszínpadán pedig dübörög a Pál utcai fiúk musicalje, amelynek zenéjét Dés László, dalszövegeit Geszti Péter, szövegkönyvét Grecsó Krisztián írta.

– Laci már évekkel ezelőtt említette, hogy új zenés darabra készülnek Gesztivel. Sokat mesélt A Pál utcai fiúkról. Aztán egyszer megkérdezte tőlem: nincs kedved besegíteni? Hát lehet ilyen feladatra nemet mondani? És lehet gyomorgörcs nélkül megúszni? – mosolyog Krisztián a kávézóban.

Molnár Ferenc egykor a Vígszínház magánszerzője volt, mellszobra ott díszeleg a színházi folyosón, A Pál utcai fiúk pedig tízmillió magyar kötelező olvasmánya. Nem könnyű ilyen műhöz hozzányúlni, színpadra alkalmazni. Eddig nem sokaknak sikerült.

Fotó: Bazánth Ivola

– Napokon át ültünk Radnóti Zsuzsa dramaturgnál, együtt dolgoztunk a forgatókönyvön. Zenének, szónak, éneknek, táncnak óraműpontosan kellett illeszkednie. Hihetetlen élmény ilyen összművészeti produkcióban részt venni. A premier után hajnal ötig bulizott a társulat – meséli az író.

Öccse is látta a bemutatót, s a Face­­book-oldalára írta: „Még mindig az előadás hatása alatt állok.”

Krisztián és Zoli alkotótársak is. Mellettünk című közös improvizá­­ciós estjük telt házzal megy a Jurányi Házban, s járják vele az országot. Krisztián a regényeiből olvas fel, Zoli rögtönzött tánccal válaszol, és zenész barátok improvizálják a dallamot. Élő, összművészeti dialógus ez is. A fivérek nagy kockázatot vállaltak vele: sok rokoni, baráti művészkapcsolatot tett már tönkre a közös produkció terhe. Ám Grecsóék között lenyűgöző az emberi, alkotói harmónia: tánc és próza mintha ugyanazon a nyelven szólna az érzelmek megmunkált összhangjáról.

A testvérek Délkelet-Magyarországról, a hírhedt Viharsarokból származnak. Szegváron nőttek fel, pusztai telepen, felmenőik szegényparasztok, „többgenerációs kubikosok”. A fiúk édesapja különc ember volt: állandó résztvevője a helyi versmondóversenyeknek, rengeteget olvasott, gitározott, hosszú lila hajával falusi hippinek tűnt. De leginkább a falu bolondjának tartották. Nem volt bátorsága vállalni a tehetségét, kitörni a szűkös telepi életből. Betegségbe menekült, alkoholista lett.

– Édesanyánkat kitagadták a szülei, amikor hozzáment édesapánkhoz. A fiatal pár ezért az apai nagyszülőkhöz költözött. Együtt laktak azután is, hogy 1976-ban megszületett a bátyám. A családi béke csak akkor állt helyre, mikor hét évvel később én is világra jöttem. Mindenki mindenkinek megbocsátott. Szeretek úgy gondolni magamra, mint békehozóra – emlékezik Zoli.

Édesapjuk alkoholizmusán viszont a kórházban sem tudtak segíteni. Krisztián gyerekkorától író akart lenni, s 14 évesen eldöntötte: elhagyja szülőfaluját. Csongrádi gimnáziumba jelentkezett, majd egyik versével megnyerte a sárvári diák irodalmi versenyt. Érettségi után tanítóképzőt végzett, és magyar szakot a szegedi József Attila Tudományegyetem. Ám egy napig sem tanított. Krisztián Békéscsabán lett könyvtáros, a helyi Bárka folyóirat szerkesztője. Húszévesen – Vízjelek a honvágyról címmel – megjelent első verseskötete.

Zoli hatéves volt, amikor bátyja elment otthonról, s nagyon hiányzott a testvére. Felnézett rá, csodálta, amiért vállalta, hogy író lesz, és elérte a célját. Csakhogy Zoli is nehezen viselte a szűkös szegvári légkört. Kezdettől fogva egyértelmű volt: neki színpadon a helye. Kiskorától táncolt, a helyi művelődési ház Ki mit tud?-ján saját koreográfiát adott elő. A színészet is vonzotta, sőt az írás is. Egyik költeményével ő is indult a sárvári diák­­író-versenyen.

– A zsűri különdíját kaptam, de a grémiumból Kemény István azt tanácsolta nekem: inkább keressek magamnak más műfajt. Íróból elég lesz egy Grecsó is.

A két fiú amúgy sosem rivalizált egymással, pedig Krisztián is táncolt még a szegvári néptánckörben.

– A közösség miatt jártam oda, semmi érzékem nem volt a tánchoz. Évekkel később valaki feltett az internetre egy felvételt az egyik fellépésünkről. Meglepődtem, mert egész ügyesnek tűntem a videón. Arra gondoltam, talán kár volt abbahagyni a táncot. De amikor kinagyítottam a képet, láttam: az ügyes gyerek nem én vagyok. A hátul bénázó szerencsétlenség voltam én – nevet az író.

Fotó: Bazánth Ivola

Zolit azonban nem lehetett leparancsolni a színpadról. Szentesi dráma tagozatos középiskolába került, mellette társastáncot tanult. Az igazi útját azonban sokáig nem találta. Egyszer Budapesten járva Zoli megnézte az Artus Társulat előadását. Goda Gábor modern mozgásszínháza lenyűgözte. Úgy érezte, mindig is ezt a színházi nyelvet kereste. Gimnázium után egy évvel felvették Linzbe, az Anton Bruckner Universitätre. Itt képzik a világ legjobb kortárs táncosait.

Közben Krisztiánnak megjelent a második verseskötete is – visszhangtalanul. Egyik volt egyetemi tanára kérdezte tőle: „Annyi történet van a verseidben, miért nem próbálkozol inkább prózával?” És a költő műfajt váltott, sorra írta regényeit, novellásköteteit. A Pletykaanyu címét öccse adta egyik elbeszélésének. A Szegváron játszódó történetben többen magukra ismertek a faluból, s az irodalmi görbe tükörnek nem mindenki örült. Botrány kerekedett a könyv körül. Mire a hullámok elcsitultak, a médiafelhajtásnak is köszönhetően Grecsó Krisztián országosan ismert író lett.

Budapesten lakott már akkoriban: szabadúszó íróként a fővárosi szellemi életben is meg akarta méretni magát. Spiró György segítette: megengedte, hogy egy évig a lakásában lakjon. Krisztián azt hitte, a falu, a szegény paraszti sors már örökké a múlté. A vidéki fiú árvaságát feloldja a nyüzsgő főváros. Ám az emlékei fogva tartották. „Járkáltam a pesti utcákon, és sokszor meg kellett állnom. Megmagyarázhatatlan nyomasztó érzések törtek rám. De hisz nincs semmi baj, győzködtem magamat, és mentem tovább. Aztán megint megálltam, annyira fájt valami. A falura gondoltam, a telepi emberekre. Nagypapámra, aki a hatvanas években Szegvárról feljött Pestre állványozó munkásnak. Az élete egyik legnagyobb élménye az volt, hogy egyszer beült a New York kávéházba egy feketére. Pesti polgárnak érezhette magát egy percre” – mondta lapunknak két éve Grecsó Krisztián.

Zoli viszont már akkor is pestinek tartotta magát, amikor még falun lakott. Hétéves korában volt először Budapesten, a János vitézt nézte meg színházban. Nemcsak az előadást imádta, hanem a forgatagos fővárost. Eldöntötte: egyszer ő is itt fog lakni. Érettségi után valóra váltotta álmát: beköltözött budapesti albérletébe. Barátok kérdezték tőle: mit fogsz itt csinálni? „Hát pesti leszek!” – felelte büszkén Zoli. Kiöltözködve ment végig a pesti flaszteren, s a villamosra úgy lépett fel, mint a színpadra. Amikor a sikeres felvételi után kiutazott Linzbe, már otthonosan érezte magát a világváros fényei között. Diploma után visszatért Budapestre, tagja lett Frenák Pál, majd Duda Éva társulatának. Zoli 2009-ben Prágában megnyerte a New Europe Fesztivál szólótáncversenyét. Koreografálnia is kellett egy darabot. Olyan nagy sikere lett, hogy ezután minden európai országba és Amerikába is meghívták. Itthon megalapította a Willany Leó Improvizációs Táncszínházat, s tanítani kezdett a színművészeti egyetemen és a táncművészeti főiskolán.

Fotó: Bazánth Ivola

Grecsó Krisztián még 2007-ben tárcanovellát írt egy lapnak bencés szerzetes nagybátyjáról. A cikk megjelenése után meglepetésére olvasói levelet kapott, amelyben az állt: Grecsó bácsi sohasem végezte el a papi iskolát. Krisztián családi nyomozásokba kezdett, s elhallgatott titkokra bukkant: nagybátyját egy melegszerelem miatt tiltották el a papi hivatástól. Kiderült, anyai nagymamája titkos naplót írt az életéről. Egyedül író unokájának mutatta meg a megsárgult lapokat. A napló kincsesbányája lett az új Grecsó-családregénynek. A Mellettem elférsz hatalmas irodalmi és közönségsikert hozott, szerzőjét pedig a legjobb kortárs íróink közé emelte.

Krisztiánnak a regényírás önterápia, hisz szabad ember az, aki mellett elfér a múltja is.

Zoli a bátyja könyvéből ismerte meg saját családtagjai sorsát. „Kevesen tudják, milyen érzés olyan könyvet olvasni, amelyben ismered a tájakat, az embereket, az érzéseket, ahol a te családod volt a minta. És persze nehéz »öcsinek« lenni, mert csak olvashatod, amit neked már nem tudott elmondani a nagymamád. A család nehéz kereszt, éppen akkor a legnehezebb, amikor a legjobb. A Mellettem elférszt nem tudtam nyilvános helyen olvasni. Ültem a metrón, és zokogtam, nem mertem leszállni se, amikor kellett volna” – mondta akkoriban Zoli.

Sokáig pótapjának tekintette hét évvel idősebb bátyját. Krisztián járt öccse szülői értekezleteire még anno a szentesi gimnáziumba. A két fiú kapcsolatának nem tett jót a pótszülői viszony. Krisztián számonkérő volt, Zoli igyekezett megfelelni. Ám a görcsös érzelmek inkább növelték köztük a távolságot. Művészként már külön utakon jártak, ritkán találkoztak, akkor sem futotta többre néhány felszínes, kapkodó mondatnál.

Aztán meghalt az édesapjuk, és feldolgozhatatlannak tűnt a gyász. Krisztián többször emlegette: egyszer majd ír egy regényt apjáról, ha meg tud bocsátani neki az elherdált tehetségéért, önpusztító életéért.

Apjuk halála után két évvel Krisz­­tián zuglói lakásában találkozott a két fivér. Az erkélyről nézték a messze futó fővárosi fényeket. Mindketten tudták, ha nem változtatnak a kapcsolatukon, elveszíthetik egymást. Sok elhallgatott fájdalom mondódott ki köztük azon az estén. És megkönnyebbülve úgy érezték, talán most váltak igazán testvérekké. Azóta rendszeresen összejárnak, mindent megbeszélnek egymással. De nem szólnak bele egymás életébe.

– Múltkor keresett a könyvelőnk, szóljak rá Zolira, hogy vigyen be neki valamilyen iratot. Mondtam neki: hívd fel te őt. Én nem fogok rászólni az öcsémre.

Kölcsönös tisztelet és elfogadás a testvéri szövetségük alapja. A régi paraszti, katolikus értékrend formálta személyiségüket. Például az állandó egzisztenciális szorongástól nem tudnak szabadulni. Falun megszokták: spórolni, takarékoskodni kell mindennel. Krisztiánnak nemrég egy barátja panaszolta, milyen rossz a távfűtés, nem lehet szabályozni a hőfokot. „Nekem ez nagy segítség. Óriási lelkifurdalásom lenne, ha felcsavarnám otthon a fűtést” – felelte az író.

A szívós, kemény munkához is hozzáedződtek. Zoli most is napi 14 órát dolgozik szabadúszó táncos-koreog­­ráfusként.

– Mindig csodálkozom azokon, akik próba után hazamennek. Én rohanok tovább tanítani, minden este óráim vannak. Ez szinte már beteges megfelelési kényszer.

Krisztián nyolc éve az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője. Idén jelent meg a Jelmezbál című új regénye. Rendszeresen publikál közéleti cikkeket, és visszatért életébe a zene is. Hajdanán zongorázni akart, de szülei­­nek nem tellett használható zongorára. Így az akkordokat gitáron kezdte gyakorolni. Krisztián gyakran fellép mostanában a Rájátszás csapatával: író és zenész barátokkal kortárs verseket adnak elő. Grecsó nemcsak dalszöveget ír, hanem dalokat is: „rocksztár” az irodalomban és poéta a rockerek között. Úgy véli, a fiatalokhoz a zenén keresztül könnyebb eljuttatni költészetet, klasszikus irodalmat. Ez izgatta A Pál utcai fiúk színpadi átírásában is. Úgy akarta átdolgozni a szöveget, hogy ne sérüljön Molnár Ferenc klasszikus műve. A legnagyobb elismerés számára az volt, amikor előadás után egyik ismerőse megkérdezte: „Fantasztikus ez a regény, de mi volt a te munkád benne?”

– A Vígszínházban nem a regényt adják elő. Ez az én utópiám A Pál utcai fiúkról – jegyzi meg az író.

A színpadról még aktuálisabb az üzenet: vajon van-e még közösség, csapat, otthon, haza ebben a boldogtalan országban? A Grecsó fivéreknek annak idején Szegvár jelentette a grundot. Ma már egyre kihaltabb a település. Aki tehette, melósnak ment külföldre. A falusi gyerekeknek annyi esélyük sincs itthon kitörni, továbbtanulni, mint Krisztiánéknak volt.

A fiúk olykor hazamennek Szegvárra édesanyjukhoz. Ők otthon inkább már csak a pesti hírességek. Csodabogarak. Összeszaladnak a helyiek, ha meglátják Grecsó Zoltánt hazafelé biciklizni, csomagtartójában Kifli kutyával.

A fivérek nevetve mesélik, hogy akadt, aki megkérdezte az édesanyjukat: mondja, magának normális fiai nincsenek?

Zoli számára „grund” lett a Jurányi Ház is, úgy érzi, itt befogadják. Krisztián az Élet és Irodalom szellemi, baráti közösségében van leginkább otthon.

Azt, hogy a független csapatoknak meddig lesz még szabad helyük ebben az országban, egyikük sem tudja.