Meghatározó részem a pop – Till Attila úgy érzi, megmaradt az egyik legprofibb amatőrnek

Nem szeretnék egy életen át a közéleti viták labirintusában bolyongani – mondja a 168 Órának Till Attila. A népszerű műsorvezető-filmrendező elhárítja magától a megmondóember szerepét, és nem érzi úgy, hogy személyi felelősség terhelné azért, milyen hírműsorok készülnek a munkahelyén, az Andy Vajna érdekeltségébe tartozó TV2-n. Úgy gondolja, kétszáz évvel ezelőtt valószínűleg jobbágy lett volna, de kiderül az is, miért nem lett belőle kőműves vagy villanyszerelő. Beszél arról is, miben tartja magát a legtehetségesebbnek és miért nem sorolja magát a vagányok táborába.

2018. február 4., 07:36

Szerző:

– Hányadik kávé?

– Már a negyedik. Napi nyolc átlagban.

– Akkor függő.

– Dehogyis. Őskávés vagyok, gyerekkorom óta iszom. Mindig is tudtam, hogy a barátom. Azért szeretem, mert nagyon finom, de a szervezetemnek egyébként nincs rá szüksége. Nyolc kávétól sem lesz semmi bajom.

– Korán kelő? Reggel nyolc van, és ha nem is a kávétól, de már teljes fordulatszámon pörög.

– Nehezen kelek, de azért nem okoz problémát. Most például a középső és a legkisebb fiamat vittem iskolába.

– Hova járnak?

– A Lauderbe. A legnagyobb máshova jár, ő idén érettségizik. Még nem tudni, hogy idehaza vagy külföldön megy-e egyetemre. A feleségemmel csak terelgetni próbáljuk, a döntést ráhagyjuk.

– Nincs bűntudata azért, mert a felső középosztály tagjaként ön megteheti, hogy kimenekítse a gyermekeit az állami oktatási rendszerből?

– Miért lenne emiatt bűntudatom?

Fotó: Bazánth Ivola

– Mert a szolidaritás az életének meghatározó része. Filmjeiben kiszolgáltatott emberek sorsával foglalkozik, számos érzékenyítő kampányhoz adja az arcát, fontos társadalmi ügyeket támogat. Nem része a szolidaritásnak, hogy osztozik azoknak a sorsában, akik nem tudnak kilépni a rosszul működő állami szolgáltatórendszerekből?

– Nem hiszem, hogy a szolidaritás azt jelentené, hogy mindenki igazodjon a rosszhoz. Ha vannak éhező gyerekek, akkor mi se együnk? Ez álszent lenne. Az egyénnek alapvetően konfliktusos a viszonya bármilyen intézménnyel, a nagy közösségeket kiszolgáló rendszerekkel, mert az egyén és a közösség érdeke soha nem tud száz százalékig egybeesni. Ráadásul a társadalmi egyenlőtlenségek, szerintem, nem számolhatók föl. Én például egy lakótelepen nőttem fel Óbudán, egy olyan munkáscsaládban, amely a szegénységtől és a gazdagságtól is egyforma messze állt. Örülök, hogy a saját gyermekeimet nem ugyanezen a szinten nevelhetem fel, ettől függetlenül nekem kifejezetten pozitív emlékeim vannak a lakótelepi állami iskoláról. Kiváló tanáraim voltak, nekik köszönhetem, hogy képzőművészeti középiskolába mehettem, elindulhattam a művészetek irányába. A legtöbb osztálytársamból kőműves, villanyszerelő, autószerelő lett, a lányokból meg ügyintézők az adóhatóságnál vagy a rendőrségnél. A munkáscsaládok errefelé terelték a gyerekeiket, engem épp az iskola indított másfelé.

– Erről beszélek: a legkiválóbb pedagógusok ma már az egyházi és a magániskolákban tanítanak. A falusi és a lakótelepi, pláne a szegregált iskolákban egyre súlyosabb a tanárhiány és a színvonalromlás.

– Rengeteg állami iskola működik az országban. Az lehetetlen, hogy nincsenek bennük jó tanárok!

– Persze hogy akadnak. Különösen itt, a fővárosban és a megyeszékhelyeken. De a falvakban súlyos a helyzet.

– Nem lehet, hogy az ön nézőpontjában van a hiba? Hogy csak a rosszat akarja meglátni? Én nem akarom elveszíteni a hitemet, hogy igenis nagyon sok jó pedagógus dolgozik még ma is az állami iskolákban. Egyébként én magam nem is gondolkodtam azon, hogy a gyerekeinket ki kellene emelni az állami suliból, a feleségem viszont, akinek csupa negatív élménye volt a Kádár-kori iskolákról, egy csomó helyről ki is csapták, kifejezetten kereste azt az intézményt, amely valóban személyiségközpontú nevelést ad, ahol a gyerek áll a figyelem középpontjában. A Lauder kiválasztásában még az is szerepet játszott, hogy zsidó származású feleségem szerette volna, ha a fiainkban erősödik a zsidó identitás is.

– Hogyan kell szolidárisnak lenni egy másik emberrel vagy egy társadalmi csoporttal?

– Hát nyilván mindenfajta érdek nélkül. A különböző társadalmi rendszerek működésének részletei a nagypolitika szintjén egyáltalán nem érdekelnek. Az sokkal inkább, hogy konkrétan segítsek egyes embereknek, alapítványoknak. Amúgy én a tehetséggel tudok leginkább szolidáris lenni, az egyéniségekkel, de bármiféle kiszolgáltatottság megérint. Szerintem befogadó és érzékeny vagyok, igyekszem mindenkiben meglátni a jót.

– Saját magát hogyan látja: miben a legtehetségesebb?

– Abban, hogy sok mindenhez értek. Persze lehet, hogy amit csinálok, az nem is olyan sokféle. Alapvetően már jó ideje csak filmeket készítek, és többféle szerepkörben tévézem. Ez mind a kamerához kapcsolódik. A kameraképességem a legfőbb tehetségem. És képes vagyok energizálni egy színpadot. Erénynek tartom a formátlanságomat is. Nem alakított át a tévézés, nem lettem tipikus műsorvezető, megmaradtam az egyik legprofibb amatőrnek.

– Akkor hogyan fejlődik?

– Az nem a külső kontrolltól függ, hanem a belsőtől. Magamnál szigorúbb kritikusom nincs. Minden műsor után, amikor hazamegyek, kinyitom a laptopot, és újranézem az egészet. Keresem a hibákat, és legközelebb igyekszem elkerülni őket. Bár ez az esetek többségében nem sikerül. Nem szeretem például, hogy gyakran hadarok.

– Mások véleménye nem érdekli?

– Dehogynem, bárkinek meghallgatom a tanácsait, aztán mérlegelem a hallottakat. Vannak állandó bírálatok, például gyakran mondják rám, hogy túlmozgásos vagyok. Ez nem igazán érdekel, szerintem minden férfi műsorvezető egy kicsit többet mozog, mint a női kollégák.

– Azt nyilatkozta egyszer, hogy nem egy forradalmár alkat. Ez baj?

– Nem baj, de a világ úgy van berendezkedve, hogy az emberek istenítik a forradalmárokat, és aki nem vallja magát annak, azt kicsit lenézik. A kompromisszumkeresést negatív dolognak tartják, Petőfinek vagy Kossuthnak sokkal nagyobb kultusza van, mint Széchenyinek vagy Deáknak. Igen, ilyen értelemben én nem a vagányok táborába tartozom. Ez egyébként nem zavar, csak ha mások lesajnálnak miatta. Utálok kinyilatkoztatni, alapvetően reflektáló ember vagyok. Megrémülök attól, ha valamire azt mondom: ez fekete vagy fehér. Hiszen valójában minden dolognak látom az ezernyi árnyalatát.

– Nem is szeret vitatkozni?

– Politikáról egyáltalán nem. Mindig elmondom a véleményemet, de senkit sem akarok meggyőzni róla. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki mást gondol, mint én. Ezért nem is facebookozom aktívan. Ki akar folyton veszekedni a másikkal?

– Szokták bántani a liberális-baloldali barátai amiatt, hogy a kormányhoz közel álló Andy Vajna tévéjében dolgozik?

– Nem szoktak. Akik közelről ismernek, tudják, hogy milyen ember vagyok. Látják, hogy semmit nem változtatott rajtam a tévézés, így az sem, ha változik a TV2 tulajdonosa.

– Nem arra gondolok, hogy megváltozott volna, hanem arra, hogy a jelenlétével legitimálja azt, ami például a TV2 hírműsoraiban folyik.

– A képzőművészetből érkeztem a televíziózásba, vagyis egy elitista szellemi közegből, egy szubkultúrából a mainstreambe. Már akkor sokan kifogásolták ezt a váltást, mondván, ez valamiféle értékmegtagadást jelent. Az a kérdés, hogy valóban megtagadtam valamit, vagy éppenhogy felszínre hoztam azt, ami erős vágyként élt bennem. Szerintem csupán az derült ki, hogy a pop, a mainstream a személyiségem meghatározó része. Ezt sok ismerősöm elfogadta azóta. A TV2, mint bármelyik kereskedelmi tévé, sokszínű katyvasz. Szerintem hibás megközelítés, hogy egy ilyen médiumot minden műsorával együtt azonnal beerőszakolunk egy kétosztatú politikai térbe. Amit én csinálok a TV2-n, annak nincs politikai relevanciája, ráadásul a magánéletemben sem foglalkozom sokat politikával, mert nem érdekel, sőt inkább riaszt. Azt érzem, a függetlenségemet semmilyen módon nem befolyásolja, hogy milyen hírek mennek le a Tényekben. Ha szégyellem magam valamiért, az nem a TV2 hírműsora, hanem az, hogy miért nem foglalkoztat engem jobban a politika és a közélet.

– Szóval nem érzi, hogy személyében legitimálná a csatornát?

– Nem értem, miért lyukadunk ki megint ide. Tizenöt évvel ezelőtt senki nem kérdezte meg tőlem, hogy legitimálom-e a TV2-t, pedig akkor is sok bírálat érte a hírműsorait, csak éppen a másik politikai oldalról. De akkor sem kérdezték a véleményemet, amikor a kereskedelmi tévék indulásakor a politika kigolyózta az egyik pályázót, a TV3-at. A médiatér sehol a világon nem szűz a politikától, ne tegyünk úgy, mintha Vajna felbukkanásával valami új dolog kezdődött volna.

– Nem vitatom, én csupán az egyén felelősségét firtatom. Most éppen Till Attiláét.

– Lenne benne felelősségem? Szerintem nem, de kétségtelenül ez egy nagy téma. Sokkal inkább abban van felelősségem, hogy mit kezdek a saját életemmel. Amikor valóban én dönthetek a környezetem alakulásáról, a körülöttem élő emberek apró dolgairól. Tény, Till Attila lehet, hogy kétszáz évvel ezelőtt egy jobbágycsaládba született volna, jobbágy vált volna belőle, és úgy is halt volna meg. Fantasztikus emberek sora harcolt azért évszázadokon át, hogy belőlem ne feltétlenül jobbágy legyen, hanem akár sikeres műsorvezető. Ezért köszönettel tartozom, és nagyra tartom őket. Én azonban nem vagyok élharcostípus, nem tudom az életemet feltenni arra, hogy folyamatosan társadalmi célokért küzdjek. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne az egyén és a társadalom konfliktusa, ám ezt alapadottságnak tekintem, a filmjeimben és a magánéletben is foglalkoztat, de sokkal inkább az emberi kapcsolatok, az érzelmi helyzetek izgatnak.

Fotó: Bazánth Ivola

– Akadnak olyan műsorvezetők, akik közéleti témákban is kinyitják a szájukat. Sebestyén Balázsék például a Rádió1-en, Andy Vajna rádiójában simán nekimentek a Soros-konzultációnak. Ők bátrabbak?

– Ez alkati kérdés, nem gyávaság. Politikai ügyekben az én szám soha nem volt nyitva. Nem arról van szó, hogy régen politikai nyilatkozatokat tettem volna, most meg hallgatok. Ráadásul én nem is olyan műsorokban szerepelek, ahol ezeknek helyük van. Azzal meg kifejezetten nem értek egyet, ha azt akarja sugallni, hogy Balázsék egy-két politikai téma miatt nem legitimálnak semmit, én viszont mindent! Na, ez az a fekete-fehér gondolkodás, amit nem szeretek. Nem vagyok büszke rá, van is bűntudatom miatta, de már régesrég kikiáltottam magam magánzónak. Nagyjából tizenöt éve szakítottam azzal, hogy aktívan jelen legyek a közéletben. 2003-ban Juhász Péter, az Együtt mai elnöke kért fel arra, hogy legyek műsorvezető a marihuána legalizálása érdekében szervezett megmozduláson a Vörösmarty téren. Végignéztem a közönségen, mindenki nyugodt, szeretetteljes hangulatban volt. Egyszer csak megjelent egy ellentüntető csoport. Stilizált akasztófát hoztak magukkal, azt skandálták, hogy csak a zsidó gyerekek szívnak füvet. Felfedeztem az ellentüntetők között az abszolút jobboldali beállítottságú fogorvosomat. Lementem hozzá a színpadról, hogy üdvözöljem, de nem tudtunk normálisan beszélgetni, mert a mellettünk álló idős néni a fülembe üvöltött: rohadj meg, te szemét tetű! Mire a fogorvosom hátraszólt: ne haragudjon, asszonyom, nem kiabálna egy kicsit halkabban, láthatja, hogy beszélgetek a barátommal. Nem volt semmi hatása. Abszurd helyzet volt. Amíg visszaértem a színpadra, jól megdobáltak, az esemény pedig átalakult egy fasiszta-antifasiszta összecsapássá. És mit láttam viszont este a baloldali-liberális médiumokban? Nyilván nem akarták élezni a marihuána legalizálása körüli vitákat, ezért az összes tudósításból kimaradt a balhé, a zsidózás, a cigányozás, az ellentüntetőket kulturált, visszafogott polgári társaságként mutatták be. Ott elszakadt bennem valami, nem vállaltam többé politikai-közéleti szereplést, mert nagyon nehezen viselem azt a feszültséget, hogy amit mondok és képviselek, abból mások mit kreálnak. Még egyszer: valahol szégyellem magam azért, hogy nem vagyok egy forradalmár, de nem akarom feláldozni az életemet azért, hogy aztán semmi se változzon.

– De hiszen változik, csak lassan. Ahogy korábban mondta: évszázadokban mérhető a siker.

– Pontosan. Egy emberöltő sokszor kevés a társadalmi folyamatok érdemi befolyásolására. Ráadásul nem látom, hogy ebben az országban miként lehetne közös nevezőre hozni a fejlődésről, az Európához tartozásról, a demokratikus szabályokról szóló különböző gondolatokat. Nem szeretnék egy életen át a közéleti viták labirintusában bolyongani, ahonnan jelenleg semmilyen kiút nem mutatkozik. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez helytelen gondolkodás. Elég sokat szoktam ezen rágódni.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.