Margócsy István kérésünkre bevezeti a piacra Arany Jánost

2017. március 2. 13:58 - szerző: Cseri Péter

Nem érdemes azt firtatni, hogy világszínvonalú-e Arany János munkássága, a nemzeti irodalomban továbbra is kikezdhetetlen etalonnak számít. Azon viszont érdemes elgondolkodni, miként lehetne élőbbé tenni a roppant súlyú életművet. Egyáltalán, mit kezdjünk a régmúlt ködében lassanként elvesző költőikonjainkkal– Arany János kétszázadik születésnapján Margócsy István irodalomtörténésszel beszélgettünk.

– Vannak kedvenc Arany János-sorai?

– Hogyne. Sorok, versszakok, egész művek akár. A Bolond Istók első versszakai, a Tengeri-hántás, a Szondi két apródjának néhány fantasztikus strófája.

– A szakmai teljesítmény nyűgözi le?

– Nem. Személyes elkötelezettségből említettem épp ezeket a műveket, amelyek megérintettek, ha úgy tetszik, nekem íródtak. Nagyra becsülöm a Buda halálát is, de a mű egészéhez például nincs érzelmi kötődésem.

Fotók: Kovalovszky Dániel

– Világszínvonalúnak tartja Arany művészetét?

– Ezt a fogalmat nem érdemes használni. Minden nemzeti irodalom értékrendje a nemzeti nyelven és a konvención alapul. Arany és Baudelaire például kortársak voltak, de semmilyen szempontból nem hasonlíthatók össze. Az a világirodalmi értékmérő trend, ami a 19. század elejétől bontakozott ki, megpróbált szép és tiszteletre méltó kupolát húzni a nemzeti irodalmak fölé, de egyáltalán nem befolyásolta a nemzeti irodalmak önálló értékhierarchiáját. Nem beszélve arról, hogy az a világirodalom-felfogás, ami Babits vagy Szerb Antal számára még kétségbevonhatatlanul létezett, mára szétesett. Nincs egységes világirodalom, nincs olyan egységes értékrendszer, amelynek kategóriái között a kü­­lönböző nyelvű megnyilatkozások értelmezhetők lennének. Még az irodalmi Nobel-díjak sem nyújtanak kapaszkodót. Gondoljon bele, hogy az elmúlt tíz év díjazottjai közül kinek az életműve vált a magyar irodalmi diskurzus részévé. Alighanem egyiké sem.

– De az talán nem vitatható, hogy Arany a magyar irodalom egyik ikonja. Ehhez képest mintha egy kicsit távol lenne az olvasóktól.

– Bonyolult dolog ez. Az irodalmi szakmán belül Arany János rangja, kiválósága megkérdőjelezhetetlen. A kortárs magyar költők – a posztmodernek és a slammerek is – gyakran hivatkoznak rá pozitív példaként. Ami viszont a széles tömegeket illeti, az embereket egy ideje már nem hatja meg a minőségi irodalom.

– Régen meghatotta?

– Valójában nem tudjuk, hogy a szocia­­lizmus évtizedeiben tapasztalt nagyfo­­kú olvasásmánia tényleg felfokozott ol­­vasási igényt fejezett-e ki, vagy a súlyos hiányosságok elleplezésére szolgált. Akkoriban kalandregények helyett is klasszikus műveket adtak ki, következésképpen nagyon sokan, akik ma már Stephen King vagy Dan Brown könyveit falják, akkortájt kénytelen voltak Balzacot és Móricz Zsigmondot olvasni, mert csak az ő műveiket találhatták a polcokon. Másfelől az akkori kulturális vezetés politikai manipulációra próbálta felhasználni az irodalmat, minden szegmensét igyekeztek ideologikusan értelmezni. Ennek hatására az írók-költők el is hitték, hogy kiemelt szerepük van a társadalmi tudatformálásban. Nem csak a rendszer hívei gondolkodtak így, sok esetben a politikai ellenzékiség is az irodalmi mozgolódásban nyilvánult meg. A nyolcvanas években egy-egy írói megszólalásnak olykor már nagyobb volt a politikai súlya, mint az esztétikai értéke.

– Ez is odalett?

– Már a rendszerváltással vége lett. Hiába vállaltak a költők-írók politikai szerepet – mint például Göncz Árpád, Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Eörsi István vagy épp Csurka István –, az irodalomnak a társadalomban betöltött szerepe rohamosan hanyatlani kezdett, a rendszerváltó elit elfeledkezett róla. Az írók politikai megnyilatkozásait is idővel szépírói munkásságuk részeként értelmezték. Ez annyira abszurd, mintha azt állítanánk, hogy 1848. március 15-én Petőfi a Nemzeti dalt kizárólag költői munkásságának részeként szavalta el a múzeumi tömeg előtt.

– Ez elegendő magyarázat arra, hogy miért olvasnak ma kevesebben Arany Jánost, mint fél évszázaddal ezelőtt?

– Talán még ennél is fontosabb, hogy a kultúra fogyasztásának világtendenciái radikálisan megváltoztak az elmúlt évti­­ze­­dekben. Én még olvasáskultúrában nőttem föl, a legifjabb generációk a tévé és az internet képkultúráján. Ez a változás gyökeresen átalakította az olvasottsági műveltség szerkezetét is.

– Ez tény, de épp az internet miatt jelentősen megnőtt az irodalomhoz való hozzáférés lehetősége is. Arany János összes műve az első sortól az utolsóig elérhető a világhálón.

– Ebből még nem következik, hogy többen is fogják olvasni. A kulturális piac radikális kinyitása ugyanis váratlanul érte a magyar társadalmat. Az olvasók tétován, bizonytalanul mozognak ebben a hatalmassá duzzadt irodalmi térben. A hagyományos könyvesboltokban nem szokhattak hozzá, hogy az ezoterikus teológiától a pornográf irodalomig bármihez hozzájuthatnak. Most aztán olvashatnak, de mindenfajta magyarázat, értelmezési segítség nélkül. A kulturális tájékoztatás mechanizmusa pedig a jelenlegi oktatási rendszerben konzervatív szemléletű és teljesen életidegen.

– Az iskolán kívül azért akadnak kísérletek az irodalom népszerűsítésére, rengeteg követője van például Nyáry Krisztiánnak, aki az alkotók magánéleti titkain keresztül próbálja felkelteni az érdeklődést az életművek iránt. Ez mennyire járható út?

– Régi recept. A költők magánéletével legalább százötven éve igen intenzíven foglalkozik a tömegkultúra, a giccsirodalom. Se szeri, se száma, az ismert írókról-költőkről szóló életrajzi regényeknek. Önálló iparágról beszélhetünk. Passuth László például abból élt, hogy nagy írók magánéleti történeteit prezentálta széles műveltséggel és ízléssel. Nyáry Krisztián is rendkívül korrekten elégít ki egy tömegigényt. Ám arról nincs szó, hogy egy-egy művésznek a titkaival vonzóbbá lehetne tenni magát az életművet. Ady Endre magánéleti botrányai a saját korában sokkal szélesebb körben voltak ismertek, mint ahányan Adyt olvastak.

– Szóval nem tartja járhatónak ezt az utat.

– Azt nem mondtam. Nem zárom ki a dolgot, hiszen a sznobságnak mindig volt egy kultúrafenntartó ereje. Aki például soha nem hallgatott Beethovent, az is érdekesnek találhatja az információt, hogy süketen komponált. Süket zeneszerző – ebben van valami bulvárszenzáció. Honnan tudhatnánk, hogy hányan vannak, akik éppen ennek az információnak a hatására ülnek be egy Beethoven-koncertre?

 


Margócsy István


irodalomtörténész, kritikus 1949-ben született Nyíregyházán. Az ELTE BTK magyar–orosz szakán szerzett diplomát, 1975-ben doktorált.

Nyugdíjazásáig az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének egyetemi docense volt, a XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéket vezette, jelenleg óraadóként dolgozik. Több szépirodalmi-kulturális folyóirat (így például a régi Mozgó Világ és a 2000) szerkesztőjeként is tevékenykedett.

Munkásságát számos díjjal, többek között Széchenyi-díjjal, József Attila-díjjal, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el.


 

– Ilyen szempontból Arany János hendikeppel indul. Hol volt az ő élete annyira izgalmas, mint például Petőfié?

– Nem innen ered a hendikep, hanem onnan, hogy Petőfi életét általános iskolában egy féléven át tanulják a diákok. Még a családtagjai nevét is tudni kell. Hát micsoda aránytalanság ez! Arany életéről ennél jóval kevesebbet kell megtanulni, de például Pilinszky Jánoséról semmit, holott ő is fantasztikus költő volt.

– Azért élőbb ma Petőfi életműve Aranyénál, mert az életrajza ismertebb?

– Nem ezzel van összefüggésben, hanem azzal, hogy Petőfi neve bekerült a politikai ideológia manipulációs eszköztárába. Már az 1880-as években a tüntetéseken a szocdemek Petőfi nevében vonultak az utcára, amire a konzervatívok Petőfi nevében reagáltak. Magyarországon az elmúlt másfél évszázadban alig akadt olyan politikai mozgalom, amely ne próbálta volna meg valamilyen módon Petőfivel legitimálni magát. Arany nem került be ebbe a politikai manipulációs eszköztárba. Leginkább azért, mert nem volt politikus alkat, nem volt ideológus, távol állt tőle az önmutogató individualizmus. Egyszerűen csak beteljesített valamit.

– Úgy tűnik, mintha az életművének mindig más részlete kerülne reflektorfénybe.

– Ez általában így van a legnagyobbakkal. Aranyt száz éven át úgy tanították, mint a nagy magyar epikust. Igaz, a nyugatosok már úgy tartották, hogy Arany lírája sokkal izgalmasabb, mint az epikus művei. Ehhez képest Móricz egy abszurd különvéleménnyel élt, szerinte Aranynak egyetlen olvasható műve van, Az elveszett alkotmány, a többi mind egy megalkuvó nagy művész másodvonalbeli alkotásának tekinthető. Amikor én jártam iskolába a hatvanas években, Arany lírájáról szinte nem is esett szó, mintha nem is léteztek volna versei. Manapság viszont nyugodtan kijelenthetjük, hogy Arany nagy epikájának már megszűnt a hatóereje. Hát ki olvassa ma a bölcsészhallgatókon kívül Az elveszett alkotmányt?

– Megkérném egy játékra. Ha ön lenne a képzeletbeli Szépirodalom Zrt. egyik vezetője, és azt a feladatot kapná, hogy 2017-ben próbálja meg bevezetni a piacra Arany János életművét, milyen marketingstratégiát választana?

– Nem vagyok egy cégvezető típus, de legyen. Először is ki kell választani a célcsoportokat. Ha például gimnazistáknak szeretném „eladni” Aranyt, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga. Posztmodernrajongóknak azt mutatnám be, hogy Arany milyen elképesztő szélsőségekben volt képes gondolkodni. Milyen mesteri kézzel tudta ötvözni a pátoszt az iróniával, mennyire otthonosan mozgott az idilli hangulatok és a tébolyult, őrült szenvedélyek ábrázolásában. Felhívnám a figyelmet a káprázatos nyelvi trükkjeire, arra, hogy gyakran egészen abszurd mondatszerkezeteket használt. „Állata őrzeni négy alabárdost.” Vagy: „Fojtva, teremről rejti teremre / Halk zokogását asszonyi bú.” Vagy: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd”. Ha az erotikus irodalom ked­­ve­­lői­­nek kellene kedvet csinálni Aranyhoz, akkor a Toldi szerelmének elmélyült tanulmányozását javasolnám. Hát kérem, Miklós kalandjainak leírásában olyan disznóságok szerepelnek, hogy ha ilyen egyáltalán eszébe jutott Aranynak, akkor talán mégsem volt az a szigorú kálvinista, prűd ember, akinek tartják.

– Kár, hogy nem ön írta a tankönyvet, nagy siker lett volna a gimnazisták körében. Persze azt feltételezem, hogy mai modern tankönyvbe is bekerülne Arany János.

– Nem feltétlenül kellene. Elképzelhető olyan koncepció, amelynek nem az irodalomtörténet áll a középpontjában, márpedig ha műfajokra, stílusokra vagy konkrét műalkotásokra épül a tananyag, akkor a szerzők és a művek válogatása meglehetősen önkényes is lehet. Nem törvényszerű, hogy Arany bekerüljön.

– Nem mondja komolyan! És ha tényleg ön írná a tankönyvet?

– Akkor mindenképpen benne lenne, de hogy mi módon, azt előre nem tudnám megmondani.