Lackfi János a megváltozott a meséről

2017. január 28. 22:10 - szerző: Szénási Sándor

Még csak 45 éves, és már hat gyereke van, három unokája és ennek megfelelően a felnőtt témák mellett terjedelmes gyerekirodalmi munkássága. Most jelent meg a kamaszoknak szóló Szerelmi nyomozás című könyve, ennek ürügyén az érdekelt bennünket, hogy milyen is a katolikus szemléletű gyerekirodalom és mit jelent, ha konzervatív szerző próbál utat találni egy mai fiatalhoz. Lackfi János költőt, írót kérdeztük.

– Az úgynevezett ifjúsági irodalomban már régen eltört valami. Biztosan ismeri a viccet: a farkas megkérdezi Piroskát, hogy merre megy, mire az egy obszcén beszólás után hívogató tekintettel, farát riszálva elindul a rekettyés felé. A farkas elhűlve motyogja: hű, de megváltozott ez a mese… Ezt ön is érzi?

– A mi gyerekkorunkhoz képest, amikor minden csak megszűrve jutott el hozzánk, a mai fiatalokra a netből talán túl korán és nagyon durván ömlik a világ, a mostani nevelési elvek sokszor nem is szabnak gátat. Viszont a kölkök mernek mindent kimondani, és ez jó. A régi álomvilág elillant. Bizony sokkoló, hogy amikor az író-olvasó találkozón az óvodásoknak bedobom a fűrészes gyilkos motívumát, beavatottan nevetnek fel. A meseírónak tisztában kell lennie azzal, hogy a dadusos, öreg néne-őzikés, no pisi, no kaka, no szerelem, no halál, no probléma gügyögés a múlté. Nem is baj, irtó képmutató volt.

– A Szerelmi nyomozás című legutóbbi könyvében azért a világ és annak ezer baja eléggé elsimogatva jelenik meg. Az ember a tapasztalatai alapján várná, hogy jönnek a drog- és alkoholproblémák, előkerül a válás, feltűnik egy sérült gyerek, de egyedül a rák kerül elő, azt is csak említik.

Fotó: Fekete István

– Mert itt a tehetség és a szerelem a téma, a könyv átlagos, középosztálybeli tizennégy évesekről szól, és nem szocioregény. Egy készülő ifjúsági regényem főhőse egy hajléktalan cigány ember, ott óhatatlanul szó esik társadalmi kérdésekről.

– Két évvel ezelőtt volt egy érdekes konfliktusa, a 9. osztályos nyelv és kommunikáció tankönyvbe bekerült egy verse, amelynek a nyelve miatt lázadás tört ki a hagyományosabb ízlésű szülőknél. Egy részlet: „Csomizom a ruciba a habtestem / tinibugyi gumija bemélyedten.” Úgy tűnik, konzervatív emberként a sajátjaival is ütközik néha.

– Nincsenek sajátjaim, csak olvasóim. Amúgy a vers a vicces felszín alatt arról szól, hogy egy lány plázacicát csinál magából, mert elviselhetetlen környezetből jön, és így szeretne steril, ideális nővé válni. Ebből még parlamenti interpelláció is kerekedett. Volt más balhé is a biliben, egyik focis versemet betették a tankönyvbe, és mellé egy kisgyerek képe került, aki Felcsút feliratú mezt viselt, ami fura és megmagyarázhatatlan gesztus, de hát….

– Túlteljesítésnek hívják.

– Bárki csinálta, túlpörgette, akárcsak azok, akik ezen hintáztak hónapokig. De ha jólesett nekik, egészségükre! Egy másik ügy a Fiúk dala volt, ami azért keltett skandalumot, mert benne egy fiú azt mondja, hogy megveri a kislányokat, amivel tehát családon belüli erőszakra biztatnék. Varró Dani egy versében arról írt, hogy a kisbaba belenyúl a konnektorba, a kommentelők meg árammal üttették volna ezért a szerzőt. Komoly baj, hogy nem tanítjuk a suliban: a vers az vers, nem nyilatkozat, nem mindegy, egy ötéves vagy egy kilencvenéves, egy férfi vagy egy nő hangján halljuk, cinikusan vagy kétségbeesetten és így tovább.

– Lám, egy katolikus értékeket követő költőnek sem lehet könnyű a dolga a közízléssel, pedig igazán nem vádolható nekivadult polgárpukkasztással. Egyébként a gyereküket a költői fertőzéstől óvó szülők reak­­cióiban kitapinthatók világnézeti oldalak?

– Ez izgalmas dolog, egyes internetes balhékban baloldalinak tűnő szavazók egy része kimondottan szélsőjobbról előz. Mondván, a rendes gyerekeket tisztességes morálra kell tanítani, bezzeg a klasszikus költők… Majd hozzáteszik, hogy egyébként vesszen Orbán. De a politikai felhangok inkább viccesek. Fontosabb, hogy ezek a beszólások neu­­ralgikus pontra tapintanak rá, arra, hogy sem az irodalommal, sem annak a befogadásával kapcsolatban nem magyaráztunk el alapdolgokat. Azt, hogy sokféle értelmezési lehetőség van, nem egyet kéne visszaböfögni, hanem minél többet összeszedni. Ez hatalmas játék. Lenne.

– És milyen lenne az ideális konzervatív versbefogadó?

– Azt sem tudom, én mennyire vagyok konzervatív. Ha ez életidegen, penészes dolgok bálványozását jelenti csokornyakkendőben, nos, ilyesmi nem szokásom. Ha létezik egyfajta nemes liberális konzervativizmus, megengedő értékőrzés vagy inkább értékélés, tehát nem lefagyasztás, hanem használat, akkor vállalom. Katolikusként hitemből és hitemnek élek, de a szekértáborosdit nem szeretem.

– Egyszer nyilatkozta is, hogy közéleti állásfoglalásokra nem hajlandó. De hát azzal kezdtük ezt a beszélgetést, hogy egy mai gyereket minden nagyon korán ér, a politika is, elvben tehát ezt sem zárhatjuk ki a gyerekirodalomból. Miért teszi mégis?

– Remek kollegám, Gerlóczy Márton, aki időnként elég vehemensen politizál, egy interjújában megfogadta, hogy politikus nevét írásaiba többé nem foglalja bele, mert néhány év múlva már úgysem tudja senki, kiről van szó. Mindamellett erősen közéleti ember vagyok, csak ez nem direkt politikát jelent, hanem például azt, hogy elvállalom a Budapesti Fesztiválzenekar Tánckoncert-akciójának nagyköveti tisztét, hiszen ők hátrányos helyzetű gyerekeket önismeretre nevelnek, klasszikus zenével ismertetnek meg. Szívesebben segítek a Bátor tábornak, az Igazgyöngy Alapítványnak vagy épp a rengeteg szociális feladatot végző zsámbéki premontrei rendnek, mint hogy demonstrálni menjek. Ezzel persze senkinek a szerepvállalását nem akarom megkérdőjelezni.

– Nem is pártpolitikára gondoltam, hanem arra, hogy próbál-e a gyerekeknek erkölcsi, világnézeti támpontokat adni, az igazságtalanságokra felhívni a figyelmüket.

– Próbálok Isten szemével nézni a világra, szándékait fürkészni és a gyerekeimet is erre nevelni. Lévén ember, ez nem egyszerű menet. És nyilván nem erőszakkal próbálom ezt átadni, visszás lenne mások fülébe üvöltözni a szeretetről.

– Az eddigi életművének a fele gyerekkönyv, ez a tény, meg az, ami ezzel nyilván összefügg, hogy hat gyerekkel, három unokával, mindössze 45 évesen imád a kicsik között lenni, mutatja, hogy különleges a viszonya a gyerekséggel. Milyen?

– Ahogy sorra születtek a gyerekeim, mindig újra és újra elképesztett az a forradalmi látásmód, ahogy a világot felfedezik és ahogy kliséinket felrobbantják. Ez felnőtteknek íródó dolgaimra is rányomta a bélyegét. Egy francia szociológus azt mondta, hogy a huszadik század a gyerekek évszázada volt, lám, Klée, Kandinszkij, Debussy vagy éppen Bartók milyen fontosnak tartotta elsajátítani a gyerekeknek a művészethez való felszabadult viszonyát. Nemrég jelent meg egy francia költők általam fordított gyerekverseiből összeállított, Az informatikus kutyája című válogatás tizenöt közelmúltbeli szerzőtől, ők is hátulgombolós klasszikusok. Hogy miben áll ez a gyermeki szemlélet– Mondjuk ott a Meselényi utca, a Lekvár tér, a Móricz Zsigmond körte, efféle lelemények. Egy felújítandó épület előtt azt mondja a gyerek: ez a ház fel van bálványozva. Felnézünk az irdatlan tömbre, igaza van: köznapi szürreál. A mokkáskanalat furcsálkodva nézi: nem is mókás. A kórházban megkérdezi, hogy tényleg itt gyógyítják-e a hordókat. Csak nézünk, aztán az egyik ajtón felfedezzük a Beteghordók feliratot. Ilyesmit egy felnőtt csak nagy erőlködéssel hoz össze. Ez a féktelen nyelvi zsenialitás vonz, ennek a szabadsága. A politika ehhez képest szinte érdektelen.