Kulka János: Megvilágosodtam

Magyarország egyik legnagyszerűbb színésze súlyos betegsége után most elvállalta, hogy a Klubrádióban beszélgessen barátaival.

2018. július 25., 11:00

Szerző:

Hallom, létezett egykor egy titkos akkord,
Amit Dávid játszott, és az Úr kedvére volt…

 

– Olyan ez, mintha valaki egy teljesen másik dimenzióba kerülne – magyarázza Varga Sarolta klinikai logopédus, aki nap mint nap súlyos küzdelmet folytat azért, hogy a színész újra folyékonyan képezze a szavakat. – Rettenetesen kiszolgáltatott helyzet, hiszen a betegnek minden a fejében van, mindent ugyanúgy tud, ahogy eddig, mentálisan teljesen ép, de a gondolatait nem tudja sem elmondani, sem leírni. Mintha egyik pillanatról a másikra széthullana az agya, szólnak hozzá, de nem tud válaszolni, senki nem tudja, mi van vele, és ő maga sem tudja. Ezáltal minden szétesik körötte.

Fotó: Merész Márton

Kulka János most beszél. Nehezen formálja ugyan a szavakat, lassan, de beszél. Két és fél évvel ezelőtt ez elképzelhetetlennek tűnt. Varga Sarolta ott ült a betegágyánál nap mint nap, hogy kimozdítsa őt a beszédképtelenség állapotából.

– Erről a betegségről hallgatnak az egészségügyben

– mondja most Kulka tisztán, érthetően, de megküzdve a szavaiért –, zavarban vannak vele, mert nincsenek statisztikai adataik, méghozzá azért nincsenek, mert a betegek nem tudják elmondani, hogy mi van velük.

Varga Sarolta hozzáteszi: ez a fajta kiszolgáltatottság, valamint a magára hagyatottság érzete nagyon megviseli az érintetteket. Sokan közülük depressziósak lesznek, körükben elég nagy az öngyilkossági hajlam is.

– Én alkoholista vagyok – vág közbe mosolyogva Kulka, s ezen a viccen most tényleg mindenki nevet: a színészt nem hagyta el legendás humorérzéke, ami, ahogy állapota javult, visszajött, ő úgy mondja, schön langsam. Igen, szép lassan. S Kulka János valóban, mintha folyamatosan egyfajta öniróniával reflektálna a világra és a beszédtémákra, még ha azok olykor mélyen fájók is: a stroke következtében például már nem képes sem angolul, sem franciául kommunikálni.

– Bonjour – mondja erre, tökéletes kiejtéssel.

 

És együtt lélegeztük: Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja…

 

– Jánoson a zeneterápia segített. A zenével sikerült beindítani a beszédfunkcióját. Ott ültem az ágyánál, és a telefonomon őt hallgattuk: ahogy a Halleluját énekli Leonard Cohentől, meg a Nagy utazást, s az ember, akinek a hangja egykor áradt, de most ott feküdt az ágyon beszédképtelenül, egyszer csak kiadott egy hangot magából. Énekelni kezdett – meséli Varga Sarolta.

– A kórust mondd, Saci! – szól közbe sürgetőleg Kulka.

Igen, a kórus. Körülbelül másfél éve annak, hogy beszédproblémákkal és más betegségekkel, például Parkinson-kórral küszködő páciensek együtt énekelnek. A zene terápia, a zene felszabadít. Kulka János is rendszeresen eljár a próbáikra, „csütörtök délután fél háromkor, gyertek, gyerekek”, szól közbe Kulka, s együtt énekelnek, Halleluja, együtt fogalmazzák meg a reményt, hogy igenis sikerülhet, Halleluja, sikerülhet, sikerülni fog.

 

Mert minden szóban fény ragyog,
És mindegy, melyiket hallgatod.

 

Mondják, Kulka János nem áll többé színpadra. Talán így van, talán nincs így. Abból a céltudatosságból, ahogy a betegségét kezeli, abból az erőből, amellyel a szavakat formálja,

inkább annak a hite árad: talán mégis.

De mint ahogy most minden, ez is lassan megy majd.

– János tudta, hogy nagyon jó előadó. Nem akarja magát lejáratni, mert azt is tudja, hogy most nem képes ugyanolyan színvonalon teljesíteni – mondja Varga Sarolta, aki az egyik előadására, ahol épp a zene gyógyító erejéről beszélt, fölvitte magával a színpadra Kulka Jánost is.

– Igen, előadás volt! Húsz perc – mondja erre Kulka érzékelhető nosztalgiával a hangjában.

Előadás. Színpad.

Fotó: Merész Márton

Kulka János hamarosan föltűnik a filmvásznon, egy krimiben vállalt el egy szerepet, két és fél év után először. Két és fél évvel az után, hogy egy keddi napon mentővel vitték az Amerikai úti Országos Klinikai Idegtudományi Intézetbe, hogy életmentő műtétet hajtsanak rajta végre. Két és fél évvel az után, hogy a műtétből felébredvén csak a bal karja mozdult és csak a szemével tudott kommunikálni, két és fél évvel az után, hogy a betegágyán önmagát hallgatta, amint a Halleluját énekli tisztán, hittel, azzal a hittel, amely csak a legnagyobb művészekből árad.

Nagy utazás.

Kulka János most azt mondja, van egy titkos agy, egy ismeretlen.

– Rejtett – mondja, de kiigazítják, talán rejtélyesre gondolt. Ez is a betegségéből fakad: néha fölcserél szavakat.

De talán nem cserélte föl. Talán van egy rejtett agyunk, amelynek segítségével két és fél évvel az után, hogy életmentő műtéttel eltávolították azt a vérrögöt, amely elzárt egy eret, két és fél évvel az után, hogy megnyílt az időkapu, vagyis az a három óra, amely alatt eldől, túléli-e, s ha igen, maradandó károsodás éri-e a beteget, igen, „én próbáltam, hát ennyi telt / Kezemre érintés nem felelt, / Igazat mondok, bármily szép vagy csúnya”, két és fél évvel az után, hogy a betegágyánál fölcsendült a Halleluja, Kulka János annak a rejtett, titkos ismeretlennek a segítségével azt mondja:

– Megvilágosodtam. Megnyugodtam.

 

A beszélgetés szerkesztett formáját Tóth Ákos készítette.

16:59

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.