Korrupció

Tudod, ezek miért lopnak? Hagyománytiszteletből – mondta Hofi, aki örökkön él. Meg azt is: korrupció az, amiből mi kimaradunk.

Megvették kilóra – mondták a régiek, például a szurkolók, ha bundázónak találtak egy játékost.

Na igen, volt ilyen, és ez is korrupció volt. A nagybanit (biztosan volt akkor is, ha nem is ilyen mértékű) nem ismertük. De mindennapjaink része volt.

Magam is sok ilyet elkövettem úgy is, mint korrumpáló és úgy is, mint korrumpált. Mert ebben éltünk.

Például. Írtam már a bélelt blokkról. Amikor igazi babkávét nemigen lehetett kapni Magyarországon (felejthetetlen ötvenes évek), de a kávézókban, illetve eszpresszókban (aminek rövidített neve maradt fenn: presszó) igazi kávéból főzték a feketét. Akkor még szimplát vagy duplát. Ahhoz, hogy a dupládban több legyen a darált kávé, mint a zacc (mert azt is tettek rá, mielőtt beforgatták a főzőgépbe), a blokk alá, amit odaadtál a presszós hölgynek, oda kellett helyezni egy egyforintost. (Szimplánál elég volt az ötvenfilléres is). Ezt hívták bélelt blokknak.

Korrupciót – mondták is – az a rendszer nem ismert, protekciót sem (valahol rokon fogalmak), csak szocialista összeköttetést.

De: megvesztegettük a hentest, hogy a pult alól bélszínt adjon, a közértben így jutottunk nem kubai narancshoz, még a ruhaüzletben is az eladó köpenye zsebébe dugva értük el, hogy a konfekciós öltönyt ne hetek múlva, hanem másnapra igazítsák ránk.

Aztán – ha nem akartunk jegyüzérnek (tényleg, ez a foglalkozás is kihalt, mióta nem játszanak jól a csapatok, és nincsenek olyan filmszenzációk, amiket nem lehet később a tévé száz csatornájából valamelyiken megnézni), szóval ha nem akartunk jegyüzérnek dupla árat fizetni, egy kicsit behajoltunk a mozi, a stadion pénztárának kis ablakán, óvatosan odacsúsztattunk egy tízest, a legkisebb papírpénzt, és azt mondtuk nyomatékkal: Nézze csak meg, hátha van ott a polcon véletlenül még kettő… És mit tesz isten, többnyire tényleg akadt. A másik módszer – többen erre esküdtek –, hogy behajoltál a pénztárablakon, letettél mondjuk harminc forintot, és azt mondtad ugyancsak nyomatékkal: kérsz két tízforintos jegyet.

Többnyire ilyen kicsiben ment akkor a korrupció, de ilyen kicsiben aztán nagyon. A rendszer egyik lényege volt.

Voltak helyek, üzletek, irodák, ahol kevesebbel is beérték. Elég volt egy zsebnaptár, egy reklámnotesz, no pláne egy Bécsből csempészett sztriptíztoll, hogy előnyt élvezzél.

A legszórakoztatóbb persze a nagy testvérnél tapasztalt mérhetetlen mértékű korrupció. Hiszen onnan jött. (Meg a hazai múltból is persze.) Nagyobb társasággal jártunk Moszkvában a brezsnyevi pangás végső éveiben, talán éppen halála évében. A moszkvai nemzetközi könyvkiállítás csoportos látogatói voltunk, elég fárasztó volt végigjárni a standok sokaságát, megnézni mindent, ami könyves szempontból esetleg érdekes lehet.

A szálloda, ahol laktunk, csak reggelit adott, a vacsoráért fizetni kellett, és nem keveset. A Knyizsnaja Visztavka után baktattunk valamelyik széles úton, talán a Gorkij utcában. Megálltunk egy étteremnél: szépen kivilágított hatalmas helyiség, terített asztalok, ahogy az üvegen át benéztünk, kulturált helynek látszott. A bejárati ajtón tábla volt: nyitás hét órakor. Egyeztettük óráinkat: negyed nyolc. Egy veteránnak látszó pasas állta el utunkat, mellén kitüntetés. Rázta a kezét, hogy lélek az ajtón se be, se ki. Összes orosztudásomat összeszedve érdeklődtem: Pocsemu? Miért? A választ persze már nem értettem – elvégre csak hét évig tanultam oroszul. A többiek is tanácstalanul bámultak egymásra. Ha egyszer nyitva van az étterem, ha egyszer nincs egy lélek sem, ha egyszer hívogatóan meg vannak terítve az asztalok, mi oka lehet annak, hogy nem mehetünk be? Azt hiszem, Morvay Laci kollégánk (hisz ő volt köztünk a legidősebb) ismerhette az orosz (szovjet?) mentalitást. Előhalászott egy könyvterjesztős emblémás golyóstollat, s a zord cerberus kezébe nyomda. Annak felcsillant a szeme, és köszönésképpen kicsit meghajolva kitárta az ajtót. Bemehettünk.

Elfoglaltunk egy asztalt, és intettünk a hatalmas termetű felszolgáló asszonyságnak. Két kézzel tiltakozott, és éles hangon valami olyasmit kiabált – csak gondoltuk, mert nem értettünk belőle semmit –, hogy nem lehet, nem lehet. És – többször – elszaladt az asztal előtt, hatalmas keblei jóval előtte merevedtek (nagy szovjet melltartó).

Ekkor megint a korrupcióhoz folyamodtunk mint vacsoránk előfeltételéhez. Reklámszatyrok, golyóstollak kerültek ki táskáink mélyéből. A felszolgálónő szinte két kézzel kapott utánuk, arca mosolygóssá, szeme csillogóvá vált (ritkul az erdő, fénylik a tisztás – ahogy az orosz dal mondta), elmondta-elmutogatta, mi mindenből választhatunk, ami a szolidnak is alig-alig mondható étlapon nincs feltüntetve, sőt amikor Morvay kollégánk egy minikönyvet is ajándékozott neki, amúgy orosz módra csókolgatni kezdte. Balról, jobbról, szájon. Szegény Laci nem volt boldog a túláradó szeretettől.

Viszont kellemesen megvacsoráztunk, fizettünk – és búcsúcsókok özönével távoztunk.

Szóval: példaképünk volt a nagy Szovjetunió. (Ma egyeseknek Oroszország az.) Itthon a kereskedők, kiszolgálók – ha nem is ilyen feltűnően használták – igencsak megtanulták a béketábor vezető erejétől a nyetet.

Nincs. Mikor érkezik? Például ünnepek előtti banánszállítmány (mert én például felnőttkoromig csak képeken láttam banánt).

A hatvanas évek első felében is hiánycikk volt még a banán. Narancs már volt, olykor mandarin is. Pontosítok: akkor már mindig volt narancs: a zöld, szinte ehetetlen (és megbonthatatlan, mint a magyar–szovjet barátság) kubai. De banán többnyire csak november 7. előtt (ifjabbaknak: ez a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója) meg karácsony előtt volt kapható. Egyszer egy kollégánk jött vissza ebédidejéből egy zacskó banánnal. Hol vette? A Bajcsyn, a Toldi mozi közelében. Persze azonnal fölpattantam, elrohantam. Közölték: elfogyott. Elővettem egy papírpénzt (gondolom, tízest), és az eladó zsebébe dugtam. Hunyorított, és azt súgta: Jöjjön hátra. A raktárajtón keresztül aztán kiadott egy zacskó banánt (volt vagy másfél-két kiló), közölte az árát, és még jó étvágyat is kívánt.

Hát – lett volna. De elmentem a feleségemért a munkahelyére (akkor már növekedett a pocakja), s amikor együtt hazaindultunk, mutattam, mit vettem délután. Leültünk egy padra, elkezdte enni. Az utolsó darabnál eszébe jutott megkérdezni:

– Jaj, én csak ettem, ettem… Te nem kérsz?

– Nem – tiltakoztam nagyot nyelve. – Ti ketten vagytok. / Köves József