Konvenciókkal szemben – Létay Dóra a színész belső szabadságáról

2017. november 14. 19:09 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Telt házzal megy a József Attila Színházban Molnár Ferenc Az üvegcipő című sikerdarabja. Az előadás rendezője Huszti Péter, Adél szerepében Létay Dóra, aki színészi játékáért az elmúlt évad legjobb alakításáért járó Sztankay István-díjat is megkapta. A színésznő szerint vígjátékot játszani legalább olyan nehéz, mint Shakespeare-drámát. Létay Dóra november 12-én a Hatszín Teátrum ősbemutatójában is fellép, az anyát játssza az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén című előadásban. Jövő márciusban pedig ő lesz Anna Karenina. A művet Telihaly Péter állítja színpadra a József Attila Színházban.

– Négy hónap szünet után újra játsszák a József Attila Színházban Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabját, amelyben ön Adélt alakítja. Egy színész számára létezik könnyű vagy nehéz szerep?

– Szerencsés vagyok, mert a József Attila Színházban kitűnően megírt, bonyolult karaktereket játszhatok. Mint amilyen Adél is. Számomra minden szerep kihívás, egyik próbaidőszakot sem éreztem könnyűnek. Jövőre lesz huszonöt éve, hogy befejeztem a színművészetit, de most jutottam el odáig, hogy igazán élvezni tudjam a játékot. Fiatalon sokkal görcsösebb voltam, tele megfelelési kényszerrel. Pszichésen is tréningeztem magamat arra, hogy merjem szeretni azt, amit csinálok. A színészet alapja a kreativitás, ehhez belső szabadság, lazaság és nyitottság kell. De sokszor még mindig halálfélelmet élek át előadás előtt, annyira izgulok, és ez csak akkor oldódik, amikor kilépek a színpadra: ott mintha másik dimenzióba kerülnék.

– Azt nyilatkozta, hogy vígjátékot sokszor nehezebb játszani, mint Shakespeare-drámát. Miért?

– Az üvegcipőnek minden második mondata poén, miközben tűpontos lélektani mélysége van. Sűrű társadalmi dráma, vitriolos, szarkasztikus nyelven. Azt mondják, ha a színészek hahotázva anekdotáznak a büfében, akkor biztos, hogy súlyos drámát próbálnak. Ha magukba roskadva ülnek, akkor vígjátékot. És ez így igaz.

– Mi ennek az oka?

– A komédiák olvasópróbáin mindenki érzi a siker szelét. Azután jön a neheze: hogyan lehet úgy megcsinálni az előadást, hogy a nézőknek is mulatságos legyen? A vígjátéknál a ritmus mindennél fontosabb. Mint egy zeneműnél: ha nem jó ritmusban, nem a megfelelő hangsúlyokkal játszik valaki, elvész a hatás. A kompozíciónak tűpontosnak kell lennie, és ez befelé forduló elemző munkát, koncentrációt és profi technikai tudást követel.

Fotó: KÁLLAI-TÓTH ANETT

– Az üvegcipőben Adél jóval fiatalabb férfit szeret, és abban őrlődik, vállalja-e az érzéseit. Szembeforduljon-e a konvenciókkal, vagy inkább a társadalmi elvárások szerint éljen?

– Az olvasópróba után mondtam Huszti Péter rendezőnek: ha a bemutató jól sikerül, nagyon sok nő fog magára ismerni. E tekintetben ugyanis nem sokat változott nálunk a világ Molnár kora óta. Még mindig léteznek azok az ósdi beidegződések, amelyek szerint egy nőnek elsősorban az a dolga, hogy gyerekeket szüljön és kiszolgálja a férjét. Adél viszont egy self-made woman: saját egzisztenciát teremtett, panziót vezet, nem szorul rá arra, hogy eltartsák. Mégsem meri vállalni, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne. És bár a sors a szereplők életét felforgatja, még sincs happy end.

– Ön sem konvencionális nő. A színház mellett a színészet alapjait tanítja gyerekeknek a Talent Stúdióban, a Rádió Bézsben műsort vezet, régóta ír is. Eközben egyedül neveli a kislányát. Honnan vesz ennyi mindenhez energiát?

– Most tényleg besűrűsödött az életem, de ez nem mindig volt így. A kislányom születése után egyéves koráig otthon maradtam vele, de már várandósan sem játszottam. Két év kihagyás után nem volt egyszerű visszatérni a pályára, ám ekkor jött a József Attila Színház felkérése. Ha a gyerekemmel nem a szüleimnél laknánk, nehezen tudnám anyaként megoldani a helyzetünket.

– A színház önmagában nem elég? Például a rádiózás honnan jön?

Ez nálam régi szenvedély. Tizenkét évesen felvettek a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába. Egy évig Montágh Imre Tiszta beszéd című könyvéből tanultunk. A stúdióvezetőnk, Varsányi Anikó úgy gondolta, hogy egy magyar gyereknek legalább kétszáz verset kell tudnia kívülről. Tudtam is. Az Élet és Irodalom cikkeiből tanultuk a szövegelemzést és a mondatszerkesztést. Később hangjátékokban is szerepeltünk: az első Fekete István Kele című regényéből készült. Mi voltunk a verebek, és csipognunk kellett a címszereplő, Tomanek Nándor mellett. Később Csomós Marival, Papp Jánossal, Jordán Tamással, Kézdy Györggyel is együtt játszhattunk. A mai napig abból élek, amit ott tanultam. Visszatérve a Rádió Bézsre: Fodor János ezt azért hozta létre, hogy olyan beszélgetős, kulturális és portréműsorok készüljenek, amelyek a régi rádiós időket idézik. Két éve készített velem interjút, akkor említettem neki, hogy szívesen vezetnék műsort, mert nagyon érdekelnek az emberek. Később János felhívott, és szabad kezet adott egy műsorhoz. Így született meg a Közelebb, ami most már másfél éve sikeresen megy.

A Duna kanyar/A Tisza felső folyása című darabban

– Mi alapján választ riportalanyokat?

– A celebek nem érdekelnek, csakis az igazi alkotók. Jógaoktatótótól pszichiáterig sokféle embert meghívtam, ha egy témát aktuálisnak vagy az adott személyiséget izgalmasnak éreztem. Nem szeretek vájkálni, rákérdezni a személyes, belső ügyeikre, mivel én is utálom, ha velem ezt teszik. Színésznő vagyok, civilben mégis eléggé zárkózott.

– Pedig sokan azt hiszik, hogy a színészek extrovertált, nárcisztikus alakok.

– Az igazság ennél bonyolultabb. Sok kollégám a privát életében kifejezetten gátlásos, ismerünk színészlegendákat, akik a szerepeiken kívül dadogtak. Ez ugyanolyan paradoxon, mint hogy a halálfélelmünk ellenére kilépünk a színpadra, és boldogok vagyunk.

– Nem gondolt arra, hogy darabokat írjon, főszerepet önmagának?

– Ha írnék is színdarabot, nem hinném, hogy játszanék benne vagy én rendezném. Ennyire azért nem vagyok fontos önmagamnak. Az irodalom gyerekkorom óta foglalkoztat: naplót, meséket, novellákat írtam már kiskoromban. Jártam írói kurzusra Kárpáti Péterhez, Lackfi Jánoshoz. Sok biztatást kaptam tőlük, de hozzátették: az úgy nem megy, hogy engem mindig elsodor a színház, és évekig nem írok semmit.

– Mégis, miről írna drámát?

– Ami valószínű: a történet egyszerre lenne szélsőségesen mulatságos és tragikus is. Ilyennek látom a világot és önmagamat. Minden színészben ott vannak a végletek; ki más lenne hajlandó a színpadon estéről estére a sebeit mutogatni, eljátszani, hogy halálos beteg, megölik vagy ő gyilkol meg valakit? Ez tényleg nem normális. De szükség van rá, mert az embereknek feloldozást és közösségi élményt ad a színház.

– Feloldozást nyújt a színésznek is?

– Mindenképpen. A pályám úgy indult, hogy majdnem minden előadásban le kellett vetkőznöm, és szinte mindegyikben meghaltam. Édesapám egy idő után nem jött el a bemutatóimra, azt mondta, ő ezt már nem bírja nézni. Meg is tudtam érteni. Másfelől viszont a jó darab sűrítmény, extrém, végletes szituációkban mutat be olyan konfliktusokat, amelyekhez hasonlókat a néző is átélhet. Mindenki érezhetett például féltékenységet, legfeljebb nem jutott el odáig, mint Othello, aki megfojtotta Desdemonát. A nagy tragédiák a saját, mindennapi problémáinkkal szembesítenek.

– Önterápiás célból lett színész?

Ezt nem mondanám. A családi legenda szerint négyéves koromban kijelentettem, hogy én színésznő leszek, a bátyám meg búvár. Ez utóbbi nem jött be, a testvérem tanító lett. Édesanyám pedagógus, édesapám mérnök és sakkozó. Nem volt művész a családban, illetve Kisfaludy Károly és Atala írók apai ágon távoli felmenőink voltak. Akadt nagyapám rokonságában egy színész is a harmincas években. Én, ahogy említettem, a rádió gyermekstúdiójában kezdtem, a Toldy Gimnáziumba jártam, a Toldy Teátrummal folyamatosan megnyertük az Országos Diákszínjátszó Versenyeket. A Pinceszínházban is játszottam. Később, a színművészeti mellett a bölcsészkar magyar–angol szakára is beadtam a jelentkezésemet. A színészrosták az érettségi vizsgák közben kezdődtek, s mire eljutottam a szóbeli érettségiig, már tudtam, hogy felvettek Békés András színészosztályába. Majd félévkor osztályfőnök nélkül maradtunk.

– Mi történt?

– A rendszerváltáskor a főiskolán elindultak a reformok, az utánunk következő évfolyamokban bevezették a kurzusrendszert: jöttek a diákokhoz zenés és mozgástanárok, színészek és rendezők órákat tartani. A mi évfolyamunk még nem eszerint tanult. Békés Andrásnak annyira elege lett mindenből, hogy otthagyta az operaházi állását és a főiskolát is. Átmenetileg Végvári Tamás vett át minket, majd megkaptuk Iglódi Istvánt. Sokáig tartott, míg összecsiszolódtunk, végül nagyon megszerettük egymást. Tudtuk, hogy jóban van Törőcsik Marival, megkértük, hívja el hozzánk vendégtanárnak őt. Törőcsik Mari vállalta, és orosz drámákból tanította nekünk a színészmesterséget. Csodálatos volt.

Az üvegcipőben Mohai Tamással
Fotó: Picasa

– Ön a rendszerváltás idején járt a főiskolára, ’93-ban diplomázott. Mindez mennyire befolyásolta a pályakezdését?

– A színházi világban is jellemzővé vált a létbizonytalanság. Megváltozott a pályánk társadalmi, anyagi, erkölcsi megbecsültsége, de ezt a folyamatot a mi színésznemzedékünk fokozatosan élte meg. Diploma után vidékre mentem, Miskolcon, Szegeden, majd Zalaegerszegen játszottam. És ezeknél a vidéki társulatoknál védettebb volt az ember.

– Hogy érti ezt?

– Nagyszerű csapatokba kerültem, többek közt Telihay Péter, Kamondi Zoltán, Verebes István, Zsótér Sándor rendezett nálunk, a fél drámairodalom nagy női szerepeit eljátszhattam minden műfajban. Júliától Salomén, Elizán és Lulun át a Sörgyári Mariškájától A Mester és Margarita női címszerepéig. Ezek abszolút friss szellemiségű előadások voltak, a bemutatóink országos eseménynek számítottak. De az is sokat elárul például Miskolcról, hogy akkoriban még „I love Zsótér!” graffitiket lehetett látni a vasúti aluljáróban. Azóta sokat romlott a vidéki színházak helyzete, de nekem ezek meghatározó tanulóévek voltak. Öt év után szakmailag felvérteződve jöttem vissza a fővárosba.

– Mégsem ostromolták szerződésekkel a fővárosi művészszínházak.

– Budapesten szembesültem azzal, hogy az egzisztenciális bizonytalanság milyen súlyossá vált a szakmánkban. Tévéjátékok nem készültek, a színházi közvetítéseket leállították, a társulatok létszámát is redukálták. Beszéltem néhány igazgatóval, azt mondták, hogy szeretnek, becsülnek, de nem férek be hozzájuk. Így is tele vannak boldogtalan színészekkel, akiknek nem tudnak szerepet adni.

– Összeomlott az elutasításoktól?

– Azt mondtam magamban: jó, akkor szabadúszó leszek. Bíztam abban, hogy a rengeteg munka, amit a pályámba fektettem, nem volt hiábavaló. Jöttek is lehetőségek. Hívtak vendégszerepelni a Radnóti, a Centrál és a Karinthy Színházba. Sokat szinkronizáltam. Szeretek szinkronizálni ma is. Jött a TV2 napi sorozata, a Jóban, Rosszban, ami eleinte még jó írók által írt felnőttmeseként indult. Később elromlott, nem a mi hibánkból. Mindenesetre a mai színészgeneráció nem úgy áll hozzá egy napi sorozathoz, mint tizenkét éve, amikor azok is lenéztek minket, akik részt vettek a castingon. Ma kapitalizmus van. Kenyérharc, és nagy értékké vált a népszerűség. Mára megdőlt az az állítás, hogy aki népszerű, az minimum gyanús. Húzóneveket keresnek a színházigazgatók is. Tehetségeseket.

– Az önről szóló kritikák gyakran úgy kezdődnek: „A szép Létay Dóra.” A szépség nem válhat skatulyává is?

– Sem a hivatásomban, sem a magánéletemben nem tartom elsődlegesnek a külsőt. Persze nem vagyok hülye, látom és érzem a vizualitás hatalmát. Nekem szerencsém volt, mert olyan rendezőkkel találkoztam, akik átláttak a külsőmön, és felfedezték a humoromat vagy azt, hogy van eszem. Túlláttak a szőke babán. Örültem, amikor egyszer valaki azt mondta rólam: „szőke lány barna hanggal”. Nem az a dolgom, hogy mindig szép legyek, mint egy szupermodell a kifutón. Michael Caine angol színész mondta egyszer: „A jó színész tükör. A rossz színész fénykép.”