Kincsem, a szabadság szimbóluma – Herendi Gábor moziról és hazaszeretetről

2017. április 12. 07:04 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Herendi Gábor rendező kilenc év után jelentkezett új já­­tékfilmmel: a magyar csodalóról, Kincsemről szóló romantikus kalandfilm nem sokkal a bemutató után nézői rekordokat döntött. Az elmúlt évtized legsikeresebb hazai közönségfilmjére alig lehet jegyet kapni. A Balázs Béla-díjas rendező szerint még a kisebb szerepeket is olyan színészek játsszák, akik akár Hollywoodban is megállnák a helyüket. Az alkotás a hazaszeretetről is szól, és nem megosztja, hanem összehozza az embereket. A nézők közül sokan azt jelezték vissza: Kincsemnek szurkolva megint úgy érezték, jó magyarnak lenni.

– A Kincsem mindenütt telt házzal megy, a mozirajongók sorban állnak a jegyekért. Számított ekkora sikerre?

– Tikon reménykedtem benne, de nem mertem hangoztatni. Ebben a filmben ugyanis senki nem hitt: az ismerő­­seim azt mondták, a magyar filmeket nem nézik az emberek, a kosztümös történelmi drámáknak nincs divatjuk, Hollywood diktálja a trendeket. Még a forgalmazónk is alábecsülte a várható nézettséget: százezer nézőt remélt. Ezt már rég felülmúltuk.

– Manapság forgatókönyvírói kurzusokon oktatják a hatáskeltés módszereit: miként kell mulattatni, megríkatni a nézőket. Még sincs recept a sikerre?

– Sok mindennek kell együttállnia ahhoz, hogy a forgatás „végeredménye” szerethető legyen. A Kincsem romantikus kalandfilm, tele olyan fordulatokkal, amelyek jól működnek egy szerelmes sztoriban. Feszes, pörgő a ritmusa, dráma és humor keveredik benne. A szereplők tökéletesen hozzák a figuráikat, és még ott van a látvány is… A nézők is azt igazolják vissza, hogy a Kincsem jó csillagzat alatt született.

FOTÓ: HERMANN ILDI

– Ön tizenöt éve a Valami Amerikával robbant be a köztudatba, most pedig a Kincsemmel újra ön lett az ország legnépszerűbb rendezője. Pedig a pályája nem épp szokványos: eredetileg fogorvos volt, majd reklámfilmes. Lehet, hogy épp ez a sikerének kulcsa?

– A rendezőink között sok a civil, nem én vagyok az egyetlen, akinek nincs filmes diplomája. Hat évig voltam fogorvos, mellette tanársegéd az egyetemen. Nagyon szerettem csinálni, mégsem akartam egész életemben fogakat fúrni, tömni. Úgy éreztem, ennél több kreativitás van bennem. Amatőr filmeket készítettem, és az volt az álmom, hogy filmrendező legyek. Aztán a rendszerváltás után a reklám területén adódott lehetőség a számomra.

– Filmrendezői szakra nem akart jelentkezni?

– Próbáltam egyszer, de nem sikerült. Eljutottam a harmadik rostáig, ahol a felvételiztető tanárom Kárpáti György volt, aki egyébként szintén fogorvosként kezdte a pályáját. A sikertelen rosta után elhívott a lakására, hogy elmondja, mi volt a gond velem. A vizsgán egy tesztet is ki kellett töltenünk. Az egyik feladat az volt: soroljam fel azokat a filmeket, amelyeket láttam és tetszettek. Rengeteg filmcímet írtam be. Majd a következő kérdés: melyek azok a filmek, amelyeket még nem láttam, de szeretném megnézni? Itt már rövidebb volt a listám. Kárpáti György szerint ezzel követtem el a hibát, ugyanis az igazi tudás ott kezdődik, ha azt is tudjuk, mi az, amit nem tudunk.

– Ezért nem vették föl? Gondolom, egy életre elment a kedve a főiskolától.

– Többé nem jelentkeztem. Évekkel később, amikor már túl voltam a Valami Amerika bemutatóján, összetalálkoztam egy rendezvényen Kárpáti Györggyel. Nagyon helyes volt, odajött hozzám, gratulált az első játékfilmemhez, és öniróniával megjegyezte: „Tévedni emberi dolog.” Nagy elégtétel volt ez a számomra. Különben a kudarcos felvételi nem szegte a kedvemet, sőt még inkább bizonyítani akartam, és nagy elánnal vetettem bele magam a reklámfilmezésbe. Mindig is lenézett műfaj volt ez művészkörökben, pedig remek iskola leendő rendezők számára. E nélkül sem a Valami Amerikát, sem most a Kincsemet nem tudtam volna megcsinálni.

– Mire tanít a reklámfilm?

– Elsajátíthattam a legújabb mozgóképes technikákat s hogy mit is jelent a ritmus, a tempó. Ha valaki harminc másodpercben el tud mesélni egy történetet, másfél órás játékfilmben már lubickolni fog. Megtanultam azt is, hogy nagyon fölkészültnek és tudatosnak kell lenni, mert a forgatáson már nincs idő azon tűnődni, hogy mit is akarok.

– Mintha a gyógyító hivatást sem adta volna fel teljesen: filmjei derűsek, optimisták, tele pozitív életérzésekkel. A mozizást is afféle te­­rá­­piá­­nak szánja?

– Ez a személyiségemből adódik: fogorvosként vicces történetekkel szórakoztattam a betegeimet, hogy oldjam a félelmüket. A Valami Amerika rendezőjeként is azt tapasztaltam: az emberek nagyon hálásak, ha nem a mindennapi gondjaikat öntik rájuk a moziban, hanem kikapcsolódhatnak, feltöltődhetnek. Néha úgy érzem magam, mint egy bohóc: igyekszem derűt sugározni, de ez nem jelenti azt, hogy sokszor ne gyötrődnék belül. Vagy, mondjuk, ne viselt volna meg, amikor hosszú éveken át nem készíthettem játékfilmet.

– Miért kellett kilenc évet várnia erre?

– Pályáztam a Filmalapnál egy másik forgatókönyvvel, de elutasítottak. Állítólag nem voltak elégedettek vele. Majd megpróbálom újra, mert nagyon hiszek abban a forgatókönyvben, igazi kultfilm lehetne belőle.

– Nehéz emberi szituációk ezek, hiszen a Filmalap jelenlegi vezérigazgatója, Havas Ágnes korábban közvetlen munkatársa volt az ön által alapított Skyfilmnél.

– Havas Ági is leszavazta a filmtervemet a Filmalapnál. Különben annak a forgatókönyvnek Divinyi Réka volt a társírója, aki benne volt a Filmalap Döntőbizottságban is. Nem tagadom, ez az egész akkor tényleg rosszul esett, másfelől az én példám azt igazolja: a Filmalapnál személyes befolyásolás és protekció nélkül próbálnak dönteni a művekről.

– Ennek ellentmond, hogy a hárommilliárd forinttal támogatott Kincsem forgatókönyvét Hegedűs Bálint, a Filmalap forgatókönyv-fejlesztési igazgatója írta.

– Amikor Bálint 2008-ban sikeresen pályázott a forgatókönyvével, még semmi köze nem volt a Filmalaphoz. Jóval később került oda. Ez egy kicsi szakma, nem találni minden sarkon jó forgatókönyvírókat.

– Többször nyilatkozta, hogy a film sikere a castingon is múlik. A nagy színészek közül sokan vérig sértődnek, ha szereplőválogatásra hívják be őket.

– Ez főleg az idősebb művészgeneráció tagjaira volt jellemző, de a casting ma már szinte teljesen elfogadottá vált. Nem arról van szó, hogy a rendező ne ismerné és tisztelné a színészt, de az, hogy egy szerep jól áll-e neki és hogyan tud együttműködni a partnereivel, csakis a castingon derülhet ki. A Kincsem férfi főszerepére több jelöltünk volt, én minden válogatáson magasan a legjobbnak Nagy Ervint láttam, ezért is ragaszkodtam hozzá. Klara von Oettingen bárónő szerepére is sok jelöltünk akadt, a mai harmincas magyar színésznők generációja nagyon erős. Itt is egyértelmű volt, hogy Petrik Andrea a legjobb választás. A kisebb szerepekben többek közt Fekete Ernőt, Keresztes Tamást, Gyabronka Józsefet, Lázár Katit, Gáspár Tibort láthatják a nézők. Ők mind fantasztikusak, ha nem lenne a nyelvi akadály, biztos vagyok benne, hogy bármelyikük Hollywoodban is megállná a helyét.

– A Valami Amerikát annak idején megpróbálta tengerentúlon is eladni, de nem járt sikerrel. A Kincsemnek nagyobb esélye lenne Hol­­ly­­woodban?

– Magyar közönségfilmeket külföldi mo­­ziforgalmazásban gyakorlatilag lehetetlen eladni. A Valami Amerika esetében még naiv voltam, azt hittem, a hazai nézőszám és siker meggyőzi a külföldi forgalmazókat. Pénzt és energiát nem kímélve körbevittem azt a filmet Amerikában, Los Angelesben eljutottam a Warner Bros. Stúdióba is. Az igazgatójuk közölte: a Valami Amerika jó film, igazi hollywoodi történet, de nekik is van hasonló filmjük, csak abban Julia Roberts játszik. Egy magyar film promotálásába annyi dollárt kellene befektetniük, hogy sosem hozná be az árát.

– Művészfilmjeink sorra aratják külföldi sikereiket. A magyar közönségfilm miért kerül hátrányos helyzetbe?

– A fesztiválgyőztes művészfilmekre valóban rögtön lecsapnak Amerikában és Nyugat-Európában is. Ezeknek a műveknek teljesen más az útjuk: bekerülnek egy nemzetközi mű­­vészfilmhálózatba. De például a Kincsemet külföldön is csak a nagy multiplex mozicégeknek lehetne eladni. Csakhogy nekik sem feliratos, sem szinkronizált film nem kell. Nem valószínű, hogy a Kincsem eljutna Amerikába. Arra nagyobb az esély, hogy tévétársaságok átveszik. Máris van érdeklődés. A kábeltelevíziózás elterjedésével rengeteg új csatorna jött létre, mind tartaloméhes, és a tévénézők jobban elfogadják a szinkronizált filmeket is.

– Egy ismerősöm mondta: a Kincsem nem is közönségfilm, inkább közösségi film. A legyőzhetetlen versenyló a megtörhetetlen magyar szabadságvágy szimbóluma: baloldaliak, jobboldaliak egyaránt szurkolnak neki a moziban. Noha az alkotás a hazaszeretetről, magyarságról is szól, nem megosztja, hanem összehozza az embereket.

– Ez volt a legnagyobb vágyam a Kincsemmel. A filmben benne van a jó értelemben vett nemzeti összetartozás érzése, amely pártoktól, politikától független. Sok nézőtől kaptam olyan visszajelzést, hogy a moziban úgy érezték: megint jó magyarnak lenni. Én gyűlölöm azt a megosztottságot, ami ebben az országban van, és mindig is az árkok betemetéséért küzdöttem. Ha a Kincsem egy kicsit is segít ebben, már elértem a célomat.