Kácsor Zsolt: Möszjö, möszjő, szilvuplé

február 14. 10:43 - szerző: Kácsor Zsolt

Aix-en-Provence-ban múlt héten oda­­lépett hozzám egy koldus, a kezét nyújtotta, s annyit mondott: möszjő, möszjő, szilvuplé. Erre bevetettem a clochard-elhárító mondatomat, ami eddig mindig bevált, azt mondtam neki magyarul: nem beszélek fran­­ciául. Mire azt válaszolta szintén magyarul: én se, de attól még adhatnál két eurót.

Adtam neki úgy hetven centet – gondolom, abból már tudott egy kis bort venni –, aztán mentem sietősen tovább, mert nem turistáskodtam odakint, hanem beteglátogatóban voltam bácsikámnál, aki súlyos érpanaszokkal kórházba került. Marseille és Aix-en-Provence között lakik félúton, és a mentő nem Marseille-be vitte, hanem Aix-be, ami miatt eléggé aggódtam, mert Marseille mégiscsak Franciaország második legnagyobb városa, kiváló kórházai és magánklinikái vannak, ehhez a nagyvároshoz képest a kicsi Aix egy eldugott fészek, s bármennyire híres város, elsősorban mégsem az egészségügyéről, hanem a képzőművészeti életéről ismert.

Mondom, eléggé aggódtam nagybácsikám miatt, azt hittem, vacak és lepukkant helyre került, de amikor beléptem hozzá, kicsit megnyúlt az arcom. Valamivel jobban nézett ki a szobája, mint az enyém a Roi René úti szállodában, sőt még a fürdőszobája is nagyobb volt. A lapos képernyős tévét nem irigyeltem tőle, meg a gyönyörűen zöldellő kertre néző kilátást sem, de azt a fürdőszobát, hát azt elirigyeltem. Bácsikám nem drága magánklinikán feküdt, hanem a kicsi Aix egyetlen közkórházában, s mégis egyágyas szobába került, ahol nemcsak lapos képernyős tévéje és elektromosan mozgatható ágya volt, hanem kényelmes bőrfotelje, asztala és széke, s mondom, olyan szép nagy fürdőszobája, amit otthonra én is elfogadnék.

Ami a magyar kórházak zuhanyzóiról még soha nem jutott eszembe. Mármint az, hogy otthonra de jó volna.

A magyar közkórházak némelyikében egy-egy kórteremben hat-nyolc beteg is fekszik, akik vécére a folyosó végén lévő, húgyszagú zuhanyzóba járnak. Ezt el is mondtam a bácsikámnak, aki nem akarta elhinni, ő ugyanis Magyarországon még nem volt kórházban, igaz, odahaza sem sokszor, pedig már majdnem nyolcvan éves. Leszámítva élete első tizenöt évét, amit Magyarországon töltött, egész életében egészséges mediterrán étrenden élt Marseille-ben, olívabogyót, kagylót, halat és igazi kenyeret evett, továbbá szőlőből készült vörösborokat ivott. Egyszer mondtam neki, hogy Magyarországon van olyan bor, ami nem látott szőlőt, de azt hitte, viccelek – ő olyan korán lelépett innen, hogy a mi furfangos életünket már nem volt alkalma megismerni.

Igaz, azon viszont nem lepődött meg, amikor a kolduló magyart elmeséltem neki.

Bólogatott, s azt mondta: az utóbbi tíz évben megszaporodott Dél-Franciaországban a magyar koldusok száma, Marseille-ben, Cannes-ban és Nizzában újabban folyton magyar csöveseket látni, ráadásul nem is csak fiatalokat, hanem ötven-hatvan éves, meglett korú embereket. Megemlítettem neki, hogy az a koldus, akivel én a kórházba menet találkoztam, nem lehetett több ötvenévesnél, és eléggé jól nézett ki ahhoz képest, hogy saját bevallása szerint egy sátorban lakik Aix mellett, egy erdőben.

Nagyon helyes, bólogatott erre bácsikám. Néztem rá értetlenül, mire hozzátette: a szabadság, kisfiam, mindennél fontosabb.