Kácsor Zsolt: A láthatatlan tavasz

április 19. 08:19 - szerző: Kácsor Zsolt

Vasárnap vittem a gyereket a Vá­­rosmajorba, mert olyan szép idő volt Budán, hogy nem lehetett otthon megülni. Az 59-es villamossal mentünk, jó sokan ültek rajta, és abból a jó soknak a zöme a telefonját bújta: föl se nézett a pár nap alatt zöldbe borult világra. Pedig olyan szépek és frissek voltak a fák, mintha egy olasz tájképfestő járt volna erre éjszaka, hogy teljes titokban harsányzöld leveleket fessen a városra, és nem kért volna érte honort, csak annyit, hogy miután ő ingyen dolgozik, mi a színkavalkád láttán legyünk boldogok.

De, mondom, a villamos népe szokás szerint a telefonjába temetkezett, de nem volt ebben semmi meglepő: az utóbbi pár évben, mióta a megfizethető okostelefonok elárasztották a világot, a népesség a fejét leszegte, és úgy döntött, hogy az égre többé föl se néz, mert ha felhőt akar látni, újabban azért is a telefont kell bújni. Villamoson, metrón, buszon, trolin, autóban, biciklin, gyalog, kávézóban, étteremben, koncerten, színházban mást sem látok, csak csupa zombit, aki azt sem tudja, hogy hol van, csak a kis képernyőt bámulja, és az istennek föl nem néz soha.

Fotó: Bazánth Ivola

Szóval így volt ez vasárnap a Városmajorba menet, s hirtelen kedvem lett volna egy kunsztot csinálni, valami hangos heccet a villamoson, hátha fölnézne akkor ez a sok zombi, és konstatálná végre, hogy hol van, s főleg: merre tart. A múltkor volt egy kis összezörrenés az egyik buszon, három férfi kezdett egymással ordibálni, és a busz utassága egy emberként dugta fejét a telefonba. Nem tudom, hogy mit láttak ott, ami ennél érdekesebb lett volna, a három férfi ugyanis eléggé izgalmas minidrámát adott elő, szerepelt a darabban egy nő, aki személyesen nem volt jelen, a nőt csak emlegették, de sebaj, annál titokzatosabb volt a darab. Mégsem érdekelt a buszon senkit. Csak én forgattam a fejemet, hogy aztán a jegyzetfüzetembe leírjam a spontán szövegkönyvet.

A Nyúl utcánál szálltunk le a villamosról a gyerekkel, aki kérdezte is, hogy vannak-e itt nyulak, mire azt mondtam neki, hogy azt nem hiszem, de ha nagyon figyelünk, mókust még láthatunk. S micsoda szerencsénk volt! A játszótérről immár visszafelé jövet a parkban egyszerre csak éppen a szemünk láttára futott föl egy mókus a fára, és az alsó, vaskos ágakon egy pillanatra megpihent.

– Apa, egy mókus, egy igazi mókus! – kiáltotta a gyerek, és rohant a fához, de mire odaért, a mókus elinalt. Nekünk szerencsénk volt, mi még láttuk, de volt a közelünkben egy négyéves fiúcska, aki a kislánykám rikoltására fölfigyelt ugyan, de a mókus megpillantásáról lemaradt.

Azt az ordítást, ami ekkor következett!

Fölsikoltott az ismeretlen kisfiú, a lábával topogni kezdett, és azt kiáltotta, hogy mókust akarok, apaaaaaa, mókust akarok! Megdermedve néztük, a leánykám hozzám bújt, mert a bősz kisfiútól kissé megijedt.

A sikító gyerek apja zavartan álldogált a hatalmas hiszti láttán, és bármit mondott, nem használt. A kisfiú vigasztalan volt. Ám ekkor apuka fejében fény gyulladt, s elővette az okostelefonját.

– Gyere, Balu, mutatok neked mókust – mondta a gyereknek, aki abban a pillanatban elhall­gatott, és azt válaszolta boldogan:

– De ne csak képet, apa, hanem videót!

– Jó, akkor videót – bólintott megadóan apuka, majd leültek ketten egy padra, és a telefont bújták, és nevettek, és a kisfiú boldog volt, és apuka is boldog volt – s azt hiszem, boldog volt odafönt a láthatatlan mókus is, elvégre tán egyedül neki tűnt föl, hogy itt van a tavasz és zöldbe borult végre a Városmajor.