Janka néni forever!
– Az még rendben van, hogy nem Gazdagréten lakik, na de nem is egy kertes házban, hanem egy angyalföldi lakótelepen. Ez sorsszerű?
– Soha nem éltem kertes házban. Én újpesti lány vagyok. Ott nőttem föl az Árpád úton, egy nagy polgári lakásban, ahová a háború után költöztünk be. Üresen állt, romos állapotban volt, a családom hozta rendbe. Volt egy balatonarácsi családi nyaralónk, nekem annyi elég volt a vidéki létből. Laktam egy ideig a pesti belvárosban is, de már vagy harminc éve ebben a hatodik emeleti panellakásban élek. Jól érzem itt magam.
– Úgy él, mint egy átlagos nyugdíjas?
– Igen is meg nem is. Sok mindenben átlagos az életem. Egyedül élek, főzök magamra, kiváltom a patikában az ötféle gyógyszeremet, eljárok vásárolni.
– Közel a Lehel téri piac…
– Mondom, hogy újpesti lány vagyok, én piacra is Újpestre járok.
– Ahol nyilván mindenki ismeri.
– Nem panaszkodhatom. Ha kimarad egy hétvége, már aggódnak a zöldségesek, ugye nem betegedtem le. Van egy kedves hentes, az anyukám annak idején még az ő édesanyjánál vásárolt, aki mindig félreteszi nekem a legszebb húsokat. Ha látja, hogy megérkezem, elkezdi felvágni a húst, hogy mire körbejárok a piacon, már kész legyen vele.
– Látja, ez nem jár minden nyugdíjasnak.
– Tudom. De sok minden más sem, amit én csak azért engedhetek meg magamnak, mert még mindig dolgozom.
– Milyen luxusra futja?
– Hát ez az, hogy szó sincs luxusról. Beszereltettem a klímát, mert déli fekvésű a lakás, és nyáron kibírhatatlanul meleg van. Háromhetente megyek fodrászhoz, járok pedikűröshöz is. Hetente egyszer jön hozzám egy takarítónő, hogy rendben tartsa a lakást. Hát hol engedheti meg magának ezt egy kisnyugdíjas? Én se tehetném meg a 110 ezer forintos nyugdíjamból. Havonta tíz előadásom van, néha még elvállalok egy-egy szinkront is – ebből futja. Mire is? Valójában egy átlagos nyugdíjasnak kellene úgy élnie, ahogy én. Van egy ezeréves Suzukim, azt is fenn kell tartanom. A múltkor valamiért taxival kellett bemennem a Játékszínbe, megáll a panel előtt a taxis, rám csodálkozik: a művésznő itt lakik? Mondom, miért, maga hol lakik? Mondja, hát ő is egy lakótelepen, de ő csak egy sofőr, én meg egy ismert színésznő vagyok. Az emberek el vannak tévedve, azt hiszik, hogy akit a tévében látnak, az biztosan luxuskörülmények között él.
– Nekem úgy tűnik, hogy ön remekül érzi magát ezen az ötven négyzetméteren.
– Mert remekül is érzem magam. Úgy újíttattam föl a lakást, hogy otthonosan érezzem magam benne. Jó helyen lakom, közel van a metró, a busz, a kisbolt.
– Van olyan vágya, amiről a pénzhiány miatt kell lemondania?
– Én már hosszú évekkel ezelőtt ráneveltem magam arra, hogy ne vágyjak olyan dologra, ami elérhetetlen.
– Erre lehet trenírozni?
– Abszolút. Fiatalkoromban rengeteg szerepálmom volt. Sokat csalódtam. Aztán elkezdtem mondogatni magamnak, nem érdemes ácsingózni szerepek után. Ha valamit nem kapok meg, akkor legalább nem bukhatok meg benne. Megtanultam, hogy minden helyzetben meglássam a jót.
– Próbára teszem: nem bántja, hogy Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas és Balázs Béla-díjas létére még nem került be a nemzet színészei közé?
– Egyáltalán nem zavar. Pontosan tudom, hogyan kerülnek be a kollégák ebbe a körbe. Nagyon sokan megérdemelnék, hogy a nemzet színészei legyenek, de érthető, hogy a tagok elsősorban a barátaik közül választanak újakat. Fölösleges lenne ezen keseregni.
– És az öröm vagy kényszer, hogy még 81 évesen is a színpadon áll?
– Mindkettő. Azért azt szögezzük le: nem azért hívnak a színházak, hogy legyen egy kis mellékes jövedelme a Pásztor Erzsinek, hanem mert színészként van szükségük rám. Viszont ha tízszer ennyi nyugdíjam lenne, akkor is vállalnék fellépést. Mert imádom, ez az életem. Csak kevesebbet, mint most.
– Előfordul, hogy nemet mond egy felkérésre?
– Elő. A múltkor felhívtak egy tévécsatornától, hogy lesz egy műsoruk, amit egy nagyon népszerű fiatal riporter vezet majd. Olyan népszerű, mint a művésznő, mondja az asszisztens, és mellette kellene tennem-vennem, kommentálni az eseményeket. Kérdezem, és milyen gázsiról lenne szó. Azt mondja, húszezer forintra gondoltak, de ne felejtsem el azt, hogy egy rendkívül népszerű műsorvezetővel szerepelhetnék együtt. Akkor, mondom, sok sikert kívánok a műsorhoz, és letettem a telefont. Aztán elmerengtem azon, hogy vajon mire tarthatnak engem ennél a csatornánál. De mondok egy ellenpéldát is. A Turay Ida Színházban lemondtam a fellépéseimet, mert sokat játszanak vidéken, és az nekem már fárasztó. Erre most csinálnak egy olyan előadást, decemberben mutatják be, amelynek a végén lesz egy ráadás jelenet, ami akár el is hagyható. Felkértek, hogy ezt a jelenetet vállaljam el, és amikor Budapesten vagy a környékén játszanak, akkor lépjek fel velük. Ha pedig messzebbre mennek, ezt a jelenetet egyszerűen kihagyják. Na, mit szól ehhez?
– Szeretik és tisztelik.
– Ugye!
– Ha már szeretet: az hogy lehet, hogy az országos népszerűségét egy olyan figurának, a Szomszédok Janka nénijének köszönheti, aki kiállhatatlan, hazudós és még iszákos is?
– Tényleg szeretik az emberek Janka nénit, ezt naponta tapasztalom, rengetegen akarnak szelfizni velem. Hogy miért, ha egyszer Janka néni annyira ellenszenves? Hát azért, mert én játszottam! Jó, ez csak tréfa, valójában az lehet a magyarázat, hogy mindenki ismer a saját környezetében ilyen alakokat. A hitelessége miatt válhatott népszerűvé Janka néni. Attól teljesen meghatódom, amikor fiatalok jönnek oda hozzám, hogy tessék már mondani néhány mondatot olyan Janka nénisen. Bármit. Volt, aki azt kérte, csak búgjam el neki, hogy „drága Zsuzsám!”
– Semmi sincs a figurában önből?
– Nagy a szám, és mindig mondom a magamét. De ha arra gondol, nem szoktam sem hazudni, sem inni. Ellenkezőleg, inkább abból szokott bajom lenni, hogy túl őszinte vagyok, alkoholt pedig egyáltalán nem fogyasztok. A második házasságom azért ment tönkre, mert nem bírtam elviselni a férjem alkoholizmusát.
– Hogy bírja az egyedüllétet? Megszokta vagy esetleg meg is szerette a magányt?
– A második válásom után sokáig azt hittem, nem maradok majd egyedül. De nem jött újabb szerelem. Úgy alakult az életem, hogy én csak részeg bolonddal meg józan bolonddal találkoztam. Nem érzem magam magányosnak, rengeteg barátom van, az emberek rajongásig szeretnek, az itthoni egyedüllét még jól is esik.
– És hogy telnek a meghitt, csendes lakótelepi esték?
– Őrületes rejtvényfejtő vagyok. A tévé csak háttérben megy, legfeljebb az RTL Híradót nézem meg. Sorozatokat már nem nézek, mert annyira utáltam, hogy a színházi munkám miatt sokszor kimaradtak egyes részek, és nem tudtam bekapcsolódni a folytatásba. Meg túlságosan érzékeny is vagyok, ha érzelmileg elkap egy film, az nagyon fel tud zaklatni. Sírok vagy kacagok, de nem tudok közömbös maradni. Mondjuk, a Downton Abbey-t azért mindig megnézem. Egyébként, ha nincs előadásom, délután ötkor akkor is feszengeni kezdek. Benne van a véremben, hogy estére kell csúcsformában lennem. Na, ez sem tipikus nyugdíjasvonás.
– Az rendben is van, hogy színész létére érzékeny, de szociálisan is az?
– Azt hiszem, igen. Világéletemben balos voltam, megindít az emberek szenvedése. Én annyi szeretetet kapok ismeretlen emberektől, talán ezért van belső késztetésem, hogy segítsek másokon.
– Hogyan?
– Rendszeresen adok pénzt nyolc-tíz civil szervezetnek. Mentősöknek, fogyatékosokat segítőknek, bohócdoktoroknak, állatvédőknek, ilyesmi. Nem nagy összegeket, alkalmanként pár ezer forintot. Szerintem a gesztus számít. De a lakásomból is egyre fogynak a relikviák. A könyveimet elajándékoztam idősotthonoknak. Ha jön egy vendég, és megtetszik neki valami, én odaadom, hadd vigye el. Ha egyszer örömöt szerez neki.
– Na, majd körülnézek az interjú végén. Azt tudja, hogy a Facebookon van egy Szomszédok forever elnevezésű csoport, amely szatirikusan-ironikusan reflektál a közéleti eseményekre, és amelyben Janka néni az egyik legnagyobb kedvenc?
– Tudok róla, de én nem használom az internetet. Nincs is számítógépem. A lányom vett egy okostelefont, de egyelőre csak szemezünk egymással, még mindig a régi buta készülékemet használom. A barátaim meg szokták mutatni ezeket a Facebook-képeket, én egyáltalán nem bánom a dolgot, nagyon sokan nem is látták a sorozatot, csak innen ismernek. De azt nem szeretem, amikor politikai üzeneteket adnak a számba.
– Nem érdekli a közélet?
– Jaj, dehogyisnem, mindig megy itthon meg a kocsiban a Klubrádió, Zsurzs Kati barátnőmmel pedig órákon át tudunk beszélni a politikáról, de a véleményem nem tartozik a közönségre.
– Azt mondta az előbb, hogy balos beállítottságú. Ez azt jelenti, hogy nem elégedett a jelenlegi kormánnyal?
– Nem akarok politizálni! Inkább azt mondanám, hogy a helyzettel vagyok elégedetlen. Elkeserít, amit magam körül látok, nagyon sajnálom a fiatalokat, hogy egy ilyen világban kell felnőniük. Mindig eljárok szavazni, fontos, hogy kifejezzem a véleményemet. Jövőre is elmegyek, de azt még nem tudom, kire voksolok. Egyébként azért vagyok baloldali, mert ezt hoztam otthonról. Édesanyám egyszerű gyári munkás volt, a háború előtt az Egyesült Izzóban dolgozott. Azt mesélte, hogy egy tüntetésen kardlappal verték meg a rendőrök. Később kitanulta a fodrász szakmát, házakhoz járt ki ondolálni. Amúgy tőle örököltem a színészi vénát, ugyanolyan szélsőségesen élte meg az érzelmeket, mint én. Amikor ideges volt valamiért, szó szerint felállt a haja.
– Bár megfordult a fejemben, hogy kérek valami relikviát, de inkább ezt a fenséges ebédillatot viszem haza. Mi készül?
– Ó, ma nagy nap van, este nincs előadásom, úgyhogy megengedhetek magamnak egy fokhagymakrémlevest. Ha színpadra állok, nem akarom sokkolni fokhagymaszaggal a kollégákat. Utána meg kelkáposztafőzelék lesz. Ja, és lesütöttem hozzá egy kis oldalast. Hát nem csodálatos a nyugdíjasélet?
