Hobo: Több oldalról is rugdalnak

2017. augusztus 13. 07:43 - szerző: Göbölyös N. László

Földes László Hobo évtizedek óta szüntelenül jelen van koncertjeivel, lemezeivel, versestjeivel, könyveivel is. Másfél hétre Taliándörögdre költözött, hogy a Kapolcsi Művészeti Napok keretében keresztmetszetet adjon munkásságából. Ő ma egyike azoknak az alkotó-előadóknak, akik színre lépésük óta teszik a dolgukat saját belátásuk szerint, kompromisszumok nélkül. Harmincéves ismeretségünk okán az interjúban tegeződünk.

– Megjelenés előtt áll egy kétkötetes könyved, a Hobo Ludens, amely pályádat összegzi.

– Már nyomdában van a könyv, ötven évet fog át, 1967-től – akkor kezdtem írni – máig. Benne van minden, azt sem gyomláltam ki belőle, amit nem szeretek. Az 1456 oldalba belefért a Rolling Stones-könyv, a dalszövegfordítások, a novellák, a színdarabok, a forgatókönyvötletek és a saját dalszövegek. Nekem kellett korrektúráznom – nincs annál rosszabb, amikor az érzékeny szerző korrektúráz, mert nem veszi észre a saját hibáit. Kétszer átnéztem, de szerencsére a debreceni Alföldi Nyomdában még ráküldtek valakit. Huszonhat hibát talált.

– Ős-kapolcsinak számítasz a kilencvenes évek eleje óta.

– Nehéz, de gyönyörűséges feladat tíz nap alatt tízféle előadást tartani. Újra kellett tanulnom hozzá a Látja isten, hogy állok a napon című Pilinszky-estemet. Három és fél éve nem játszottam, de most elővettem, akárcsak Faludy György verseit. A József Attila-­műsorom, a Tudod, hogy nincs bocsánat tizenkét éve megy, több mint négyszázszor játszottam már, és előtte is volt már két József Attila-estem. Úgy látszik, van rá igény. Hallottam olyan emberről, aki eddig ötvenszer látta.

– Biztosan azért, mert minden alkalommal más élményt kapott.

– Az ő verseit mondani improvizáció. Amit mögé teszel, mindig más. A szöveg nem, de a frazírozás, az érzelem, a dinamika állandóan változik. Van olyan költő is, mint például Pilinszky János, akinek versei olyanok, mint a tű hegyére tűzött lepkék, csak egyféle előadásuk lehetséges, attól zseniális.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Előadásaidnak a „Hobológiai Társaság” beszélgetései adnak keretet.

– Néhai barátom, Mózsi Ferenc emigráns költő a nyolcvanas években, tudtomon kívül, Chicagóban megalapította a First Hungarian Hobological Societyt, és ezzel létrehozta a ho­­bo­­ló­­giát mint tudományt, majd később itthon a Magyar Ho­­bo­­lógiai Társaságot, amely évente Kapolcson tartja szokásos Vándor Lógyűlését. Ez a Lógyűlés évente az egyetlen alkalom, amikor személyesen, tematikus előadás vagy kötetlen beszélgetés formájában találkozom a közönség hobológus vagy gyanútlan és ártatlan tagjaival. Vannak alkalmak, amikor én, a hobológia alanya közröhej tárgyává válok, mert a tudós közönség jobban tudja, hogy mit és mikor csináltam, mint én, aki a máig élő személyi kultusz eleven bizonyítéka vagyok.

– Változtak-e a belső motivációid azóta, hogy színpadra léptél?

– Pilinszkyt idézem:

„Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.”

Nem változtam semmit. Nem akartam és nem is tudtam „beilleszkedni”. Úgy gondolom, ezen az úton előttem sem jött senki, és mögöttem sincsenek. Annak a fajta zenének, előadásnak és szövegvilágnak, amit csináltam a Hobo Blues Banddel vagy tőle függetlenül, nem voltak Magyarországon előzményei, és utódok sincsenek, de ugyanez vonatkozik a zene, az irodalom és az előadó-művészet összekapcsolására is. A Kaláka együttes például évtizedek óta népszerűsíti a verseket óriási sikerrel, hatalmas, missziószerű munkát végez az enyémnél sokkal szélesebb skálán. Az ő előadásaik végtelenül kedvesek, szórakoztatóak, én meg beledöglök. Amikor a Tiszta szívvelt, a magyar irodalom egyik alapművét vagy a Kései siratót mondom, minden este halálfélelmem van, hogy ne rutinból csináljam, ezért szabadjára engedem magam, és amit érzek, azt fejezem ki. Sok színész, ha verset mond, szakmai tudása alapján „beállítja”, és azt ismétli. Én egy másik úton járok – ez nem azt jelenti, hogy ez jobb, de engem az ösztönösség irányít, mivel sem zenét, sem színészetet, sem előadó-művészetet nem tanultam. A blues, az igazi rockzene és a versmondás megközelítéséhez is egyéniség kell, amit nem lehet megtanulni. Vagy van, vagy nincs. És nagyon nehéz, mert igen sokat kell beleadni magadból.

– Még az első József Attila-ested, a Magyarország messzire van idején mondtad, hogy azokat a verseket választod ki, amelyek a te kérdéseidre válaszolnak. Két legutóbbi ested főszereplője, Ady Endre és Csokonai Vitéz Mihály miként szólított meg?

– Eörsi Pista már a hetvenes évek vége óta, miután megcsináltam Allen Gins­­berg A leples bitangját és József Attilától A hetediket, egyfolytában rugdosott, hogy csináljam meg Adytól a Muszáj-Herkulest. Azért halogattam, akárcsak Villont, mert azt mondták, hogy nagyon azonos vagyok velük – én pedig nem szeretem az ilyen ziccereket. Aztán néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy mivel nagyon egyedül vagyok mind a színházi, mind a zenészvilágban, valamibe bele kellene kapaszkodnom. Ekkor találtam meg Adyt. Az Ady-estnek van a Poéta és publikum című bevezetője, egy publicisztika, amelyről a modor miatt a közönség azt hitte, hogy én írtam. Mérhetetlen segítséget kapok az emberektől ahhoz, hogy kibírjam a rajtam lévő terhet és felelősséget. Most megint közösen lépünk fel Deák Bill Gyulával, Bill és Hobo újra együtt címmel. Május 1-jén harmincezren voltak a Tabánban. Én ezt nosztalgikus programnak gondoltam, hiszen a legújabb számok is még a nyolcvanas évek elején születtek. Ehhez képest 15-25 évesek is ordították a szövegeket. Nekik a Jó nekem a Trabant… nem lehetett nosztalgia.

– Furcsa érzés lehetett...

– Óriási élmény volt látni, hogy mit jelentenek ezek a dalok az embereknek, pedig nem játszották a rádiók, és ma sem vagyok jelen a médiában. Néhány napja Tiszaújvárosban játszottunk a triatlon-világkupa alkalmából rendezett koncerten. A végén dedikálás volt, amely majdnem tovább tartott, mint a buli. Ültünk egymás mellett egy asztalnál, és emberek százai jöttek oda, hogy lefényképezzenek együtt bennünket. Benne élsz az emberekben: ennél többet nem érhetsz el. Amikor annak idején írtam három közép-euró­­pai Hobo Bluest, a harmadikat kifejezetten Billnek, hogy az utunk hasonlóságát demonstráljam. Most előadta ezt, és a közönség valóságos himnikus állapotban énekelte Bill-lel együtt. Kitaláltam, hogy a könyvemet a közönség ajánlja, és nagyon sokan írtak. Ezekben gyakran a saját életükre vonatkoztattak bizonyos HBB-dalokat, de voltak olyanok is, akik bevallották, hogy az előadóestek után jöttek el a koncertekre. Pedig amikor megírtam a Másik Magyarországot vagy a Nem lehet két hazádat, nem az járt az eszemben, hogy most majd jól megmondom, hanem azt írtam, ami jött belőlem. De visszatérve Adyra és Csokonaira: mindkettőben megtaláltam azt a bizonyos fogódzót. Mindketten magányosak voltak a maguk korában. Végigmentem Csokonai életművén, és ledöbbentem: olyan meglátásai voltak például a Marosvásárhelyi gondolatokban, amelyek érvényesek napjainkban is. Hihetetlen merülés volt számomra. A néger bluesból, a hatvanas évek rockjából felszívtam és továbbadtam, amit tudtam, aztán ehhez jött a költészet őrületes szolgálata, ez a fantasztikus utazás, amit József Attilával, Ginsberggel, majd az annak idején betiltott Eörsivel, Faludy Györggyel kezdtem. Ha mindezekhez hozzáteszed Pilinszkyt, Villont, Jim Morrisont, Viszockijt, akkor ragadhat rád valami: olyan súlyok, villámok, lézersugarak mennek át az időn, amelyek hasznára válnak az embernek. Nagyobb élmény megismerni, mint előadni ezeket.

– A Gulág virágai előadásodért egészen Permig mentél.

– Kommunista családból származom, egész életemben foglalkoztatott a magyar és a szovjet történelem, a második világháború és az azt követő időszak, annak magyarországi vonatkozásaival. Olvasással kezded, felveszed ezt az iskolát: Szolzsenyicint, Mandelstamot, Salamovot, a feltárt dokumentumokat, civilek visszaemlékezéseit, megtelsz döbbenettel és fájdalommal. A második lépcső lefelé a kínba, amikor elmész oda, és szembesülsz azzal, ami megmaradt a Gulagból. A harmadik löket, amikor hazajössz, és megírod, a negyedik, amikor megtanulod, és az ötödik, amikor eljátszod. Ezt az utat senkinek sem kívánom. Irtózatosan nehéz, de gyönyörűséges feladat, mert félelmetes erejű és mélységű dolgokat tapasztalsz meg, fogadsz be és adsz tovább. Mint Jim Morrison írja:

„Tudod, milyen sápadtan és gonoszul
Izgatóan jön majd a halál egy furcsa órában
Bejelentés nélkül és be nem tervezetten
Mint egy félelmetes és túl barátságos vendég
Akit az ágyadba vittél.”

– A rendszerváltás éveiben sokunknak voltak álmaink, illúzióink. Aztán mostanában úgy érzem, hogy olyan dalok, mint a már említett Másik Magyarország vagy A vadászok kivonulása (Ne aludj el még! – Az árnyék visszatérhet) ijesztően csengenek.

– A Halj meg és nagy leszel előadásomban van: „Menj vissza, vándor, / Nem lehet két hazád.” És tudjuk, hogy mi van ma a világban… Egyszer, miután ez elhangzott, kiszóltam a nézőtérre: „El nem tudják képzelni, milyen szar érzés ilyen számokat írni, amik harminc évvel később aktuálisak lesznek.” Az első sor lefordult a székről… A Circus Hungaricusban a Késő van már jelzi mindazt, ami a rendszerváltás után történt, benne saját magammal:

„Késő van már, ne hívjuk az Istent,
Késő van már, mi b…tunk el mindent,
Késő van már, nem látok kiutat,
Késő van már, a közöny nem öntudat.”

De ez is csak úgy jött magától, vagy valaki „odafentről diktálja”.

– Manapság mindent átitat nálunk a politika. A művészetet is. Mindenki árgus szemekkel figyeli, hogy ki kivel jelenik meg, ki hol lép fel. Ha valakinek fut a szekér, rögtön megkapja, hogy na persze, azért, mert… Nem lehetne ezen egyszer túllépni?

– Nem, mert olyan fokú az agymosás. És ahogy a fiatal generációkat nézzük, a helyzet egyre rosszabb. Ez vonatkozik a zenére is: meg lehet nézni, manapság milyen zenekarok tűnnek fel, három tévécsatornán megy a lakodalmas, mindenütt uralkodik a playback, és a közönség elfogadja. Hogyan lehet így új közönséget kinevelni? Óriási kulturális válság van, de én ez ellen megyek. Játszom templomban, börtönben, kocsmában, stadionban, mindenhol, ahová hívnak, akkor is, ha nincs pénz. Ami a ki hova tartozik? kérdést illeti, az a válaszom, hogy én sehova. És ez a legrosszabb, mert több oldalról is rugdalnak, egyeseknek mocskos kommunista fattyú vagyok, másoknak büdös zsidó, de neveztek már nacionalistának, sőt fasisztának is. Voltak, akik megkérdezték: hogy játszhatok Vidnyánszky Attila „fasiszta” Nemzeti Színházában? Kérdezem én: van olyan színház, ahol játsszák József Attilát, Adyt, Viszockijt vagy a Gulagot? És Vidnyászky nem szól bele abba, amit csinálok, a közönség pedig bejön.

Fotó: 168 óra archív

– Most egy Bob Dylan-estre készülsz. Sokan örültünk tavaly ­Dylan irodalmi Nobel-díjának. Leomolhat végre a „Parnasszus” és a dalszövegek közötti fal?

– Nem, csupán szép gesztus volt a Nobel-díj. Saját példámból indulok ki. Kiváló költők mondták nekem, hogy nagyon jó szövegeket írok, de nem elég irodalmiak. Ebben benne van az egész attitűdjük: az irodalom a dalköltészetnél magasabb rendű. Az az irodalom, ami meg sem tudja szólítani az embereket? Miközben Bob Dylan mögött ott ment Jimi Hendrix, Mick Jagger, John Lennon, hogy vihessék a táskáját. Mert Dylan egymaga megváltoztatta nemcsak ezeknek a nem tehetségtelen embereknek, hanem az egész rockzenének a szövegírását. Nekem az egész pályafutásomat befolyásolta a Desolation Row című dala, amelynek magyar szövegét az Új Szimpózium című újvidéki magyar nyelvű irodalmi folyóiratban olvastam. A Vadászat szabadverse, Az orgia is ennek a következménye volt. És Dylan nem valamilyen „irodalmár zenész”, hanem énekes-gitáros, nem lehet beállítani egyfajta értelmiségi költőnek. Odaállt egy szál gitárral ötvenezer ember elé, és ha őt ez a tömeg nem értette volna, Dylanből nem lett volna semmi. Milliókat szólított meg szerte a világon, és a második világháború utáni zenészgenerációnak megmutatta a sok közül az egyik lehetséges irányt. Már ezért megérdemelte a Nobel-díjat.

– Javíthatatlan útkereső vagy. Magánemberként megtaláltad a békédet, harmóniádat?

– Gyönyörű családi életem van a feleségemmel, két gyermekemmel. Rettenetes árat fizettem érte, akár gyerekkoromra vagy a harmincas éveim­­re gondolok, de végül megtaláltam a boldogságot. Piliscsabán élek, 22 éve mentem el a Budapestről. És sikerült elérnem, hogy ne legyek „fővárosi értelmiségi”. Sokat dolgoztam rajta, de bejött. A legszebb dolog egyszerű embereknek játszani. Pilinszky írja:

„Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények.”

Engem ez vezérel.