Hidas Judit: Napszemüveg | Netrix Media Systems

Hidas Judit: Napszemüveg

2018. február 8. 17:10 - szerző: Hidas Judit

Zene szűrődött ki a piros cirkuszi sátorból, amelyet a kisváros nagyrétjének közepén állítottak fel. Mozgássérült fiúk és lányok ültek a nézőtéren, de voltak itt épek is, sötétebb és világosabb bőrűek. A legfiatalabbak talán nyolc-, a legidősebbek tizennyolc évesek lehettek. Ajándékcsomagokat szorongattak a kezükben.

A színpadon egy bajuszos, alacsony férfi beszélt a mikrofonba jövőről, reményről, szeretetről. A feje felett nagy fekete betűkkel felirat állt: Boldog ünnepeket a gyermekotthon minden lakójának!

A férfi beszédét megtapsolták a gyerekek. Egy zenekar következett. Az énekesnő a Most múlik pontosan kezdetű dalt énekelte. A kisebbeknek őszinte csodálat ült az arcán. A nagyobbak viszont fakó, kifejezéstelen tekintettel bámultak maguk elé. Csak testben voltak jelen, mert ott kellett lenniük.

A hátsóbb sorokban két feltűnően csinos lány ült egymás mellett. Mindketten tizenhat-tizenhét évesek lehettek. Hosszú fekete hajuk volt, az egyik erősebb testalkatú, a másik vékonyabb, a szemük kihúzva, mint Kleopátrának. Mindketten neonszínű tornacipőt, csőfarmert viseltek, a pólójuk mélyen dekoltált volt. Ha az utcán látnánk őket, eszünkbe sem jutna, nincs rendes otthonuk, nincsenek szüleik. De így világos volt, miről szól a feltűnő külső, a lányok egyetlen tulajdona. Keresztbe tett lábbal, unott arckifejezéssel ültek, néha megvizsgálták gondosan preparált körmüket, majd játszani kezdtek a telefonjukkal.

Váratlanul egy alacsony, tizennégy év körüli fiú lépett a sátorba. Baseballsapka, patyolatfehér póló és bő fekete gatya volt rajta, a szemét napszemüveg takarta. Előresétált a sorok között, széles mozdulatokat tett a zene ritmusára. A két lány a fiút figyelte, csakúgy, mint mindenki más. Ő volt a rocksztár az ócska tréningruhát viselő, szedett‑vedett gyerekseregben. Rajongókat koldult magának a széksorok között.

Egyszer csak egy tíz év körüli, pocakos kisfiú állt meg előtte.

– Ez az enyém – mondta nyafogva, és a rocksztár orrán lévő napszemüvegre mutatott.

– Na, tűnés – intett a srác, de végül ő ment arrébb, hogy a kisgyerek ne takarja ki a többieket. Lopva a két csinos lány felé nézett.

De a kicsi utánament.

– Add vissza. Ezt én kaptam!

A rocksztár kelletlenül pillantott rá, miközben próbálta magát ritmusban tartani. Ütemesen rugózott a lábával, és egy derékcsavarral megfordult a saját tengelye körül.

– Jól van – mondta, amikor ismét szembekerült a kisfiúval.

Épp nyúlt volna a napszemüvegért, amikor megjelent mellettük egy tanárnő.

– Nem hallottad, amit Jancsika kért? – kérdezte, és lekapta a fiúról a szemüveget.

Mintha meztelenre vetkőztették volna. A srác magabiztossága egy pillanat alatt vált semmivé.

– Marika néni, én nem tehetek róla, esküszöm. Én ott találtam az étterem asztalán, honnan tudhattam volna? – mondta esdekelve.

– Nem kell a duma – morogta a nő, mint egy acsarkodó kutya.

– Tényleg adta volna vissza – védte a fiút Jancsika is, mintha attól félt volna, hogy Marika néni haragja a következő pillanatban rá is lesújthat.

A tanárnő méregette a két fiút egy darabig, aztán, talán az ünnep miatt, lenyelte a dühét, és visszament a kolléganői mellé.

Jancsika ekkor elégedetten vette fel a szemüvegét. Kisétált a sátor mögötti asztalokhoz, ahol katonák ácsorogtak. Lövészetet tanítottak a gyerekeknek. A koncerten kívül ez volt az egyetlen program, amelyben az otthon lakói részt vehettek. Jancsikának hamarosan egy igazi puska virított a kezében. A fegyvert a nézőtér felé fordította. Eljátszotta, hogy meghúzza a ravaszt. Lőtt és újratöltött, lőtt és újratöltött, egészen addig, amíg rá nem szólt az egyik katona.

A fiú, aki még pár perce a rocksztárt alakította, már nem táncolt a zenére. Görnyedt háttal ácsorgott, és a két szép lányt figyelte. Ők ekkor már két magasabb, baseballsapkás fiúval beszélgettek a sátor előtt. Mindkét srácnak fülcimpatágító díszítette a jobb fülét. Cigarettával kínálták a lányokat, majd nevetgélve indultak el együtt a közeli kiserdő felé.

A fiú téblábolt a széksorok között még egy darabig, de már nem törődött vele senki. Inkább helyet keresett magának, és két mozgássérült kislány mellé ült le a színpadtól jó messze.

Lassan beleveszett ebbe az arctalan, szomorú és hontalan gyerektömegbe.