Herczeg Szonja: Torta

Félálomban feltette a kotyogót a tűzhelyre. Megint kevesebb vizet tett bele, mint kellett volna, így nagyon ütött a reggeli fekete. Már amikor öntötte, elnézést kért a fiától, amiért fejbe kólintja vele, de az csak mosolygott, kortyolgatta, és nem szólt egy rossz szót sem.

Fél kilenctől tizenegyig keresztrejtvényt fejtett. Soha nem tudott reggelizni, örült, hogy fia sem. Ez is egy olyan vonás volt, amit tőle és nem az apjától örökölt.

Tizenegykor nekiállt az ebédnek, kérdezte fiát, ma mit kívánna. Szokás szerint nem szólt semmit, így aztán a krumplis tészta mellett döntött. Nagyon meleg nap volt, nem akart hosszú perceket állni a tűzhely felett, így is szakadt róla ültő helyében a víz.

Fogta az abroszt, ráeresztette szépen az asztalra. Vett két villát, két gyönyörűen öntött tányért, piros szalvétákat, és megterített.

Ma kifejezetten finom lett, nem gondolod? – kérdezte fiától. Az bólogatott, miközben mohón lapátolta be az ételt. – Mindig is így ettél, vagy nagyon éhes voltál, vagy egyáltalán nem – jegyezte meg, és mosolygott, hogy megint eltalálta, mi ízlene gyerekének.

Miután befejezték, ült egy keveset a félig teli tányérja felett. Nem volt ereje megmozdulni, a világ súlya is semmiség volt ahhoz képest, amit a vállán érzett.

Csengettek. Felemelte a fejét, és az üvegajtón keresztül meglátta a szomszéd Etelka árnyékát. Már messziről felismeri. Valami tányért szorongatott a kezében, de neki semmi kedve nem volt ma beszélgetni. Így aztán kénytelen volt felállni, és halkan beslisszolt a hálószobába.

Délután kettő óra is volt, amikor elszenderedett. Rémálmok gyötörték, csuromvizesen ébredt négy órakor. Ahogy kinyitotta a szemét, rögtön a fiát kereste, aki kint ült a kanapén, és olvasott. Mindig olvasott, mást sem csinált, ha tehette, mint olvasott.

Feltápászkodott, kiment a konyhába, és újra feltett egy kotyogót. Édesem, csinálok egy délutánit, jó? – kiabált ki, de nem jött válasz. Nem csinált belőle ügyet, tudta, ha fia olvas, megszűnik a világ.

Elkortyolgatta a forró kávét, majd elővette a kötőtűket. Szép, babakék fonalat választott, már formálódott a sál. Ha majd lesz kicsi, nagyon fog örülni neki – mondta a fiának, aki még mindig csak olvasott.

Lassan besötétedett, így abbahagyta a kötést, és bekapcsolta a tévét. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen, hát nem? – kommentálta az egyik hírt a fiának, aki értetlenkedve rázta a fejét. És ez így ment tovább az elkövetkező negyvenöt percben. Konstatálta, gyermeke még mindig az ő értékrendjét őrzi.

Nyolc óra is lehetett, amikor előkerült a hűtőből az előző nap elkészített torta. Harmincegy gyertya volt rajta, mindet meggyújtotta. Nem akartam korábban, édesem, emlékszel, azért is imádtad gyerekkorodban a szülinapodat, mert tovább fenn lehettél – mondta könnyes szemekkel a fiának, aki mosolygott és bólogatott.

Legalább tíz percet ült szótlanul a lángok felett, majd egyenként, lassan elfújta őket. A tortát, úgy ahogy volt, kidobta a szemétbe. Majd reggel leviszi, gondolta, mielőtt elindul a temetőbe.