Grecsó Krisztián: felfoghatatlan a romlás tempója

2017. december 3. 07:40 - szerző: Herskovits Eszter

Grecsó Krisztián új novellagyűjteménye, a Harminc év napsütés lírai önvallomás, talán egyfajta múltlezárás is. Az író arról is beszél: a kötet fő helyszíne, a szülőfaluja ma már nem ugyanaz a hely. A hazai vidék pusztul, hihetetlen mértéket ölt az elmagányosodás.

– Noha korábbi műveibe is belecsempészett személyes motívumokat, a Harminc év napsütés merész kitárulkozása finoman szólva is szokatlan öntől. Megjött az írással a bátorsága?

– Talán mostanra értem meg erre, igen. Tény: sokkal érzékenyebbé válik az ember a kritikákra, ha magát szedi ízekre és a saját lelki nyavalyáiban turkál nyilvánosan. Épp ezért tényleg sokáig óvakodtam az efféle megnyilvánulásoktól: mert mi van, ha érzelgősnek vagy sziruposnak tartanak? Most, hogy végre mégis mertem érzelmes lenni, lehet, itt-ott túlcsordul az írás. Az is előfordulhat, hogy immár másképp írnám meg a könyvet. De ez a korábbi regényeimnél is így volt. Mindig ugyanazt érzem, amikor először kézbe veszem az új könyveimet: megváltoznak az arányok, és ezáltal kicsit másképp érzékelem a szöveget.

– Mi lesz most, hogy csúcsra járatta az alanyi regényírást? Irányt vált?

– Azért vannak írók, akik egy egész életművet tudnak alanyi hitelességre építeni. Szabó Magda is ilyen volt. De én most tényleg váltok: épp egy tízéves kislány történetén dolgozom, a Jelmezbál Szoloványi Verájáén. Az a tervem, hogy a regény szereplőinek többsége külön kötetet kap. Most ehhez jött késztetés. Nálam ekképpen, spontánul alakulnak a korszakok. A Harminc év napsütés érzelmessége persze nem véletlen: valóban nagyon személyes kötetet akartam összeválogatni.

– Különös, hogy ehhez nagyapja naplóját vette alapul. Amely egy harminc éven át mérnöki pontossággal vezetett napi időjárásjelentés-sorozat. Ennél személytelenebb leírást keresve is nehéz találni.

– A sok adat közé bekerült egy személyes mondat is: a mamának titkai vannak. Kamaszként nevettem a nagyapámon, mert nevetségesnek tartottam, hogy napsütésről és viharokról ír. Aztán később összeállt a kép, és utólag, kissé szégyenkezve, megértettem őt. Ez a mondat volt az árulkodó jel, hogy nagyapám valójában igazi naplót szeretett volna írni – de nem mert. Nem volt hozzá bátorsága, és hát a neveltetése, az őt körülvevő társadalmi konvenciók nem engedték meg neki ezt a fajta személyességet.

Fotó: Bazánth Ivola

– Csakhogy önt is épp ezek a konvenciók alakították gyerekkora óta. Amikor egészen fiatalon úgy döntött, elszakad a falujától, akkor tudatosan vállalta azt is, hogy szakít a gyerekkorát meghatározó értékekkel és elvárásokkal?

– Természetesen túl kellett lépnem ezeken a beidegződéseken. Hiszen én is örököltem a zárkózottságot, a szemérmességet, ami a parasztcsaládok jellemzője. És ha belegondolunk, ez az attitűd nem is osztályfüggő. Polgári családokban is tetten érhetők hasonló viselkedésminták, mint mondjuk a ködösítés, a problémák szőnyeg alá söprése és a képtelenség a mindennapi akadályok leküzdésére. És hova vezet mindez? Ahhoz a sokszor önmagunknak is hazudó szemlélethez, amellyel itt Kelet-Európában túlélni próbálunk: féligazságokkal és mentsvárakkal túlkompenzálva védjük körömszakadtáig az egónkat.

– Akkor úgy kérdezem: hogyan lehet leszámolni a belénk égett attitűdökkel?

– Az írás más. Amíg írsz, ezek a reflexek kikapcsolnak. Egyszerűen nem bírja el őket a szöveg.

– Ehhez persze meg kellett teremtenie azt az írói világot, amelyben ködösítések és bénító szemérmesség nélkül létezhet. Hangsúlyozta is többször, hogy egészen fiatal kora óta író akart lenni. Sosem félt attól, hogy nem sikerül?

– Dehogynem! Azért az én utam az önmegvalósításhoz finoman szólva sem volt nyílegyenes. Például amikor elvégeztem a tanítóképzőt, megjelent két sikertelen verseskötetem, én pedig ott álltam tehetetlenül, fogalmam sem volt, merre tovább. Munkanélküliként haza kellett költöznöm Szegvárra. Otthon hajnalban keltem, hogy anyámnak segítsek a fóliában. Aztán este mentem újra. Napközben meg félálomban ténferegtem, írni próbáltam, általában sikertelenül. Hónapokba tellett, mire kimozdultam, közben állandóan emésztettem magam, ömlött belőlem a gyűlölet. És közben rettegtem, hogy mi lesz, ha nem tudok elmozdulni a mélypontról.

– És újraéli a családi kudarctörténetet? Sokszor, sok helyen beszélt arról, és utal rá a Harminc év napsütésben is: egyik fő motivációja a kitörésre az volt, hogy látta, hogyan pazarolja el életét az édesapja.

– Az emberi vágyak és ambíciók kitörölhetetlenek. Megnyomorít, ha nem vagy önazonos, és ez nem csak a művészi pályára igaz. Az életben igenis vannak kényszerpályák és velünk született energiák. Ezeket egyrészt boldogság használni, másfelől súlyos terhekké is válhatnak, ha parlagon hagyjuk; rossz erőkké, keserűséggé alakulnak. Nekem épp ezért nem volt más választásom: lehettem író vagy boldogtalan bármi más.

– A Harminc év napsütésben mintha még egy korszak lezárult volna. Az eddigi könyveiben talán kissé megrekedt falu és város között. Most - így tűnik legalábbis – végre hazaérkezett Budapestre.

– Lehetséges. Egy aláírás nélküli kritikában – névtelen kritika, milyen sajátos műfaj! – azt rótták fel nekem, hogy könyveimben lépten-nyomon hangsúlyozom, szinte sulykolom, hogy Újlipótvárosban élek. Amúgy ez valóban így van. Amikor Zuglóban éltem, akkor is mindig kiemeltem, hogy zuglói vagyok. Az én identitásom kisebb elemekből áll össze. Kisebb léptékekben gondolkodom, és próbálok nem idegen lenni a világokban, amelyek között ingázom.

Fotó: Bazánth Ivola

– Mert még mindig ingázik a világok között?

– Nem a szó szoros értelmében, hiszen az ingázás aktuális ügyre utal. Mondok egy példát: a halottak napja nálunk végtelenül fontos időszak, ellátogatunk Borsodba anyósomékhoz, majd az én édesanyámnál Csongrádban is körbejárjuk a temetőt, gondozzuk a sírokat, mécseseket gyújtunk. És rendre azt tapasztalom: amikor ekkora távokat nem vagy az itteni világokban, kimaradsz helyzetekből, megkapod, hogy „jaj, te sosem vagy itthon”, és nem tudsz erre mit mondani. Ők koherensek ebben a világban, itt születtek és itt élnek. Náluk nem következett be a törés. Voltaképpen nem tudom, hogy a Harminc év napsütésen is meglátszik-e ez a törés, vagy inkább a két világ kibékítéséről szól a kötet.

– Van benne ez is, az is. Törés leginkább ott, amikor húsz év után visszatér Szegvárra, és hirtelen meglátja azt, ami egykor, a gyerekkor zárt és idilli világában nem szúrt szemet: a végtelen nyomort és a helyiek kiszolgáltatottságát. Vagy húsz évvel ezelőtt még tényleg másmilyen volt a szülőfaluja?

– Falun is minden lecserélődött, csakúgy, mint a városokban. A falu mint közösségi tér ugyanúgy atomjaira hullott. Ez már nem a nyitott ajtók világa, nem az én gyerekkoromé, amikor még természetes volt, hogy idegen felnőtt is ránk szólhatott az utcán, mert felelősséggel tartoztunk egymásért. Amikor még nem volt telefon, és át kellett járnunk egymáshoz. Mára óriási erővel tört be a helyiek hétköznapjaiba a magány. És a magányosság a falusiak számára sokkal elviselhetetlenebb. A városi létezésben benne van a lehetőség a folyamatos kapcsolattartásra. S bár nyilvánvalóan ez sem pótolja a valódi emberi viszonyokat, legalább szórakozóhelyeken, kocsmákban hozzá tudunk szólni a másikhoz, akkor is, ha előtte sosem találkoztunk. Faluhelyen ez a fajta kommunikáció nem létezik: ott nem szokás ismeretlenekkel beszélgetni, és mivel amúgy mindenki ismerős, új emberekkel is ritkán akadnak össze. Százéves, elemi tradíciókat darált le ez a széttöredezettség.

– Súlyosabban érinti őket az elszigetelődés, mint a szegénység?

– Annyiban igen, hogy a szegénységre vannak válaszok – a mélyszegénységre persze nincsenek –, de az elmagányosodással szemlátomást nem tud mit kezdeni a társadalom, az egyházakat pedig, tisztelet a kivételnek, nem érdekli a probléma. Szegváron ma a mozgássérült-szervezet fórumaira járnak a legtöbben, épek is, mert az a legaktívabb civil szervezet, és a helyiek tartozni akarnak valahova. Különben végképp magukra maradnak. Sajnos ki kell jelenteni: visszaépült a kasztrendszer.

– Úgy érti: ha ma egy falusi fiatal végig akarná járni az ön útját, nehezebb dolga lenne?

– Sokkal! Elég megnézni a gyerekeket, akik ma elit gimnáziumokba járhatnak. Milyen, otthonról hozott viselkedésmintákkal kell eleve érkezniük, milyen az elvárt öltözködés, mennyi pénzre van szükség ahhoz, hogy egyáltalán esélyük legyen bekerülni ebbe a világba? És a társadalmi elit is azt sulykolja, hogy a rendszer átjárhatatlan. A rendszerváltás óta eltelt huszonhét évben, kicsit több mint egy generáció alatt visszasüllyedtünk oda, hogy ma újra aktuálisak mindazok a célok, amelyekért száz éve a népi írók küzdöttek. A Kádár-korban, anélkül hogy túlszépíteném azt az időszakot, meg kellett tanítani a gyerekeknek, hogy egyes helyeken éheznek. Manapság ez sokak, nagyon sokak személyes tapasztalata. Felfoghatatlan a romlás tempója, noha a repedések mindig is ott lehettek, ha ez ilyen iramban megtörténhetett. És hát tudjuk sajnos: visszafelé építkezni mindig sokkal nehezebb, és jóval több ideig tart.