Figyelemmel, előítéletek nélkül – Beágyazott múlt, illékony jelen

március 15. 19:49 - szerző: Göbölyös N. László

A vészkorszak, a holokauszt az összekötő kapocs Oláh Kata dokumentumfilm-rendező legutóbbi két alkotása között. A Beágyazott emlékeink, amelyet januárban a Duna World vetített, az 1944-es csillagos házakat idézi fel, a készülőben lévő A barmicvó fiúk pedig egy idős ember története; élete alkonyán pótolja a férfivá avatás rituáléját, amely annak idején az auschwitzi deportálás miatt maradt el.

– Viszonylag későn kezdett el filmeket készíteni, pedig megvolt a családi indíttatás: édesapja Oláh Gábor író-rendező.

– A Fiatal Művészek Stúdiójába kerültem huszonévesen. Készítettem a Magyar Televíziónak kisebb dokumentumfilmeket, többek közt a Millenniumi mesék sorozatba, aztán az élet átsodort a másik oldalra. Amikor elindult az RTL Klub, én lettem a legfiatalabb, egyben az egyetlen női producer. Később azért alkothattam is: hárman felváltva csináltuk a Kulissza című kulturális műsort, amelynek én voltam a riportere és rendezője. Első igazi dokumentumfilmem, a Romazsaruk 2010-ben készült az HBO számára, azóta folyamatosan készítek filmeket különböző témákban, szerelemről, öregedésről vagy a kihalófélben lévő mesterségekről. Iga­­zá­­ból már kamaszkoromban arról álmodoztam, hogy dokumentumfilm-rendező leszek.

Fotó: Bazánth Ivola

– Miért alakult mégis úgy, hogy csak később tudta megvalósítani a gyerekkori álmát?

– Talán azért is, mert korábban sokkal fontosabb volt számomra az anyaság, mint az alkotói énem. Három gyermekem van, hétévenként szültem, amikor az egyik iskolás lett, jött a következő. Először zavarban voltam a korommal, de mára úgy érzem: egy dokumentumfilmesnek nem számít, hogy ötvenéves, sőt! Tele vagyok témákkal, ötletekkel, van bennem kitartás, nem is beszélve a tapasztalatról. Engem nem a pénz és a hírnév hajt. Láttunk már sok fiatalt, aki nagyon korán elért valami nagyszerűt, és utána egész életében önmaga után kullogott. Az én koromban az ember már jobban elviseli a sikert és a kudarcot is. Soha nem vagyok elégedett a munkáimmal, és nehezen engedem el őket, de bennem él a tudat, hogy tudok jobbat csinálni, és érzem a fejlődést.

– Édesapja 1974–75-ben készítette a Gettó című dokumentumfilmjét. Negyven évvel később egy, a csillagos házakról megjelent internetes cikk indította el édesanyja gyermekkorának feltárását, amiből a Beágyazott emlékeink született. Mit tudott ön és testvére gyerekként a holokausztról, a zsidóságukról?

– A zsidóságunk sokáig nem volt otthon téma. Zsidó–keresztény házasságból születtünk, a vallás, a hovatartozás csak egy bizonyos idő után kezdett el foglalkoztatni minket a húgommal. Sok mindent hallottunk, tudtunk ezekről a dolgokról, de igazából, mint oly sokan mások, nem figyeltünk oda. Pedig láttuk apám filmjét is. Mint fia­­talok, a saját életünkkel voltunk elfoglalva. Most, a Beágyazott emlé­­keink vetítései kapcsán gyakran előjön, hogy túl későn kezdünk el beszélgetni a múltról, és mintha a mai rohanó világban nem lenne divat a család története után érdeklődni.

– Pedig ha nem tudjuk, honnan jövünk, végső soron azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, mit hordozunk génjeinkben, lelkünkben.

– Én nagyon örültem annak, hogy anyám a múltból nemcsak a zsidóságról beszélt. Nem szeretem az olyan szélsőséges megközelítést, hogy csak mi, zsidók hordozunk magunkban szörnyű fájdalmakat. Ezért próbálunk a történésekről úgy beszélni, hogy az mindenkit megérintsen.

– A film címének többrétegű a jelentése. Ismerünk olyan történeteket, hogy szó szerint „beágyazással” bújtattak embereket. Utal a „tisztaszobára”, amit beágyaznak és bezárnak. És még arra is, hogy bizonyos dolgok, akár tetszik, akár nem, „beágyazódnak” az agyunkba.

– Ilyenkor döbbenek rá mindig, hogy milyen gyönyörű és gazdag a magyar nyelv. Ezt a kifejezést nem is tudtuk lefordítani pontosan angolra. Minden ember más élményt tud beletenni, mindenkiből más emlékeket, más képzettársításokat hoz ki.

– A visszatérés a régi házba, a lakások, az emberek, a barátságok, a szerelmek felidézése általános érvényűvé teszi azt a gondolatot, hogy mennyire nehéz lehet embernek maradni egy embertelen korban.

– Igen, az emberségről szóló történeteket kell ma legjobban hangsúlyozni, mert ezzel van a legnagyobb baj: az összefogás és az empátia hiányával. Nem állunk ki egymásért, nem figyelünk oda a másikra. Az emberek önös érdekeik mentén haladnak, állásféltésből, kapcsolatféltésből nem mernek határozott véleményt mondani. Számomra ez a legijesztőbb a mai világban.

– Megdöbbentő az a képsor, amelyen azt látjuk, hogy édesanyjuk előveszi a régi családi képeket. Bár nagyanyjuk egyetlen bőröndöt vihetett magával, azokat megmentette. Soha nem tudhatjuk, hogy a másik embernek mi az igazán fontos.

– Az emlékek nagyon fontosak. Ma már fényképeink sincsenek, csak digitális fájljaink. Korunk túlságosan is illékony, nincs fotó, nincs levél, egy sor kézzelfogható emlék megszűnt. Mi még elmehettünk egy levéltárba megkeresni az eredeti dokumentumokat. De mit kutatnak majd az én uno­káim?

– Most készül A barmicvó fiúk című filmje. Ez a szép, megható történet ugyanakkor már-már abszurd is. A 83 éves túlélőnek egy 13 éves, szintén a férfivá avatásra készülő fiú segít abban, hogy visszakapja azt, amit a történelem elvett tőle.

– Számomra Gyuri bácsi történetében az volt a fontos, hogy távol áll az antiszemiták által hangoztatott sztereotípiáktól: nem művész, nem értelmiségi, nem gazdag. Mindennapi ember, kezében a kis szatyrával, amelybe hol paradicsomot tesz, hol pedig a táliszt és az imához szükséges más kellékeket. Így az ő története talán jobban befogadható az előítéleteikhez görcsösen ragaszkodók számára is.

Jelenet a Beágyazott emlékeink című filmből

– Gyuri bácsi és Salomke kölcsönösen tanítják egymást. A kisfiú jártasabb a szertartásokban, az idős férfi pedig a múltból ad neki leckét. Hogyan sikerült őket összehozni?

– A dokumentumfilmről tévesen azt tartják, hogy „a valóság lefényképezése”, holott valójában az alkotó személyes érdeklődésén és hozzáállásán keresztül fogalmazódik meg. Megismerkedtem Gyuri bácsival és Köves Slomó rabbival, de éreztem, hogy a kettejük kapcsolata kevés a történethez. Aztán amikor először jártunk az óbudai zsinagógában, találkoztunk a rabbi fiával, és ő elmondta, hogy neki is most lesz a férfivá avatása. Ennyi volt a mi „beavatkozásunk”, innentől hagytuk folyni az eseményeket. Mindhármukkal igazi intim kapcsolatot kellett kialakítani, úgy, hogy ne vegyék észre a kamera jelenlétét. Ebben nagy szerepe volt operatőr férjemnek, Csukás Sándornak, aki nélkül nem tudnék dolgozni, szavak nélkül is értjük egymást, és ő azt is észreveszi, amit én nem látok meg és amit sokszor csak vágás közben fedezek fel nagy örömmel. A leforgatott jelenetek többségénél ketten alkotjuk a stábot, és e filmet nem is lehetne máshogy elkészíteni, hiszen olyan idős emberről szól, aki bizalmatlan a világgal szemben, és nem csoda, hogy az. Számomra a film másik fontos üzenete, hogy elrohanunk egymás mellett, elkönyveljük a másik embert olyannak, amilyennek látjuk, és nem nézünk e látszat mögé. Elfordulni sokkal könnyebb.

– A korához képest bölcs gondolkodású kamasz fiú felhívja a figyelmet arra, hogy a vallásosság nem jelent komorságot. És valóban, az egész felkészülést átlengi a jókedv, az életöröm, a humor.

– Régi vesszőparipám az előítéletektől való megszabadulás. Nagyon örültem, hogy Köves Slomóban ilyen jó humorú, intelligens, művelt embert ismertem meg, aki Gyuri bácsi gátlásait is próbálja folyamatosan oldani. „Olyan ez, mint egy jógatanfolyam” – mondja neki az imakendő használatának gyakorlásakor. Olyan jó, ha merünk magunkon egy kicsit mosolyogni, és nem vesszük magunkat annyira komolyan. Bár tele van az életük szabályokkal, rituálékkal, mégsem érzem azt, hogy ezt görcsösen élik meg.

– A Beágyazott emlékeinkben fontos dramaturgiai szerepe van a fekete-fehér animációnak. A barmicvó fiúkban is megjelennek a rajzok.

– Egely Katival már több filmünkben dolgoztunk együtt. Csodálatosan kelti életre azokat a belső érzéseket, amelyeket nem tudunk kimondani, szavakba formálni. Az animáció által a nézőnek is megadjuk a lehetőséget, hogy saját élményein keresztül hassanak rá ezek az érzések. A Beágyazott emlékeinkben Kati számítógépes animációt készített, most azonban úgy érezte, hogy ehhez a filmhez kizárólag kézi munka való. Egyenként rajzolta meg az animáció minden kockáját, és csodálatos lett, ami már kész, így aztán izgatottan várom a többi elkészültét is.

– Milyen ma Magyarországon független filmesnek lenni?

– Igazából nem létezik ma Magyar­országon függetlenfilmes-lét. Vala­honnan kell támogatást szerezni. Filmalap vagy MTVA. A Filmalap nem igazán szereti a dokumentumfilmeket, ott csak a kiváltságosak tudnak támogatást szerezni. Az MTVA-tól korábban többször is kaptunk támogatást. Most, két év szünet után kaptunk pénzt A barmicvó fiúkra, és ha ezzel elkészülünk, Rotschild Klára divattervező életéről forgatunk ismeretterjesztő filmet. Ha valaki ma komolyan gondolja a dokumentumfilmezést, akkor azt teljes időben kell csinálni. El lehetne készíteni ezeket a filmeket három nap alatt is, de mi Sándorral mániákusok vagyunk, és minden erőnket, tudásunkat beleadjuk. Szerencsére ő elismert operatőr, és évente legalább egy játék- vagy tévéfilmben dolgozik, így nem kizárólag ebből a támogatásból kell megélnünk. Bár ezzel együtt saját mun­­káink­­nál több szerepkört kell vinnünk egyszerre. De ha már eldöntöttük, hogy a hobbinknak élünk, akkor nincs más út. Szerencsések vagyunk. Nem sok embert ismerek, aki egész nap azt csinálhatja, amit igazán szeret, és hiszek abban, hogy a kitartás, a befektetett munka meghozza gyümölcsét.