Emberi Jogi Fétisklub

Nemrégiben mutatták be a Stereo Akt és az Amnesty International, „a világ legnagyobb emberi jogi mozgalma” közös produktumát, a Védett férfiak kertje című darabot, amellyel a nemek közti egyenlőtlenségre, a hátrányos megkülönböztetésre szerették volna felhívni a figyelmet.

A címből már nem nehéz kitalálni: Robert Merle Védett férfiak című regénye jelentős ihletforrása az előadásnak. Ez az antifeminista regény a nemek közti hatalmi viszonyok megfordításáról fantáziál, arról, hogy a nők nyomják el a férfiakat. Egy elképzelt jövőbeli világban Merle regénye a nemek e megfordult hierarchiáját úgy állítja be természetellenesnek, hogy aközben a jelenleg fennálló hatalmi viszonyokat egyetlen másodpercig sem kérdőjelezi meg. Ebben a légkörben a nemek közti egyenlőtlenség csökkentésére irányuló törekvés is csak a férfiak elnyomásaként értelmezhető.

A Védett Férfiak Kertje is fordított világ – de csak a kert sajátos mikroklímájában érvényesek a megfordított nemi szerepek, azon kívül továbbra is a férfielvű társadalom uralkodik.

És a védett férfiak ott állnak, egymástól elszeparált üvegketrecekben, afféle kirakatban, mintha csak Amszterdam vörös lámpás negyedében járnánk: pár perces szexista monológjaik már-már közhelyszerűek, hiszen amiről beszélnek, minden nővel megesik, napi szinten. Egy traktorkerékből, fémláncból, műanyag borostyánból készült hintán ülő félmeztelen férfi például azt meséli, hogy a feleségének akart az eladó csaptelepet eladni, őt pedig levegőnek nézte. Hú, de kemény.

A második rész már mintha Pirandellót idézné: a darab úgy tesz, mintha saját elkészülését mutatná be, azt, hogy három nő miként rendezi az előadást. (A valódi rendező persze férfi, ahogy a dramaturg is az. És a technikus stáb nagyobb része is.) „A rendezőnők” a próbafolyamat során verekednek, szuperhősjelmezben pózolnak, majomként üvöltenek, és a kerten kívülről, tehát „a normális”, férfielvű világból érkező férfi színészt megtörik, szexet szimulálnak vele, megkínozzák. A férfi színésznek minderről A majmok bolygója jut eszébe, amivel egyrészt a nők elállatiasodására utal, ugyanakkor az ember-majom hierarchia fölborulását a férfi-nő hierarchia megfordításával állítja párhuzamba. A darab legvégén pedig „a védett férfiak” történeteinek egy-egy jellegzetes mondatát először a megkínzott színész, majd végül a három rendezőnő ismételgeti. Mintha ez a katartikusnak szánt pillanat lenne hivatott egyértelművé tenni, hogy ezek valójában nők történetei férfiak szájába adva – csak épp a helyzet az, hogy a kusza, zavaros történetvezetésben már nem igazán lehet követni, hogy épp ki mit mond és kire, mire reflektál.

Az előadás így teljesen félresiklik. Nem tudni például, mi végre valók a megfordított nemi szerepek. Azt sugallják-e, hogy hogy mindenki szükségszerűen visszaélne a hatalmi pozíciójával, ha lehetősége lenne rá, a nők ugyanúgy, akár a férfiak? Vagy valamiféleképp „érzékenyíteni” próbálnák a szerepcserével a nemek közti konfliktusokat? De ha így, akkor miért kellenek férfiak, illetve férfi áldozatok ahhoz, hogy a szexuális erőszakot átélhetővé tegyék?

Az előadásból egy dolog bizonyosan kiderül, ami viszont nem állhatott az alkotók szándékában: jelesül az, hogy a szerepcsere semmit nem mutat meg a nők mindennapjainak valóságából. A férfitestek nyers húsként való kiállítása mindössze hatásvadász eszköz, a férfi színész megkínzása pedig az őt „megerőszakoló” szexi, magas sarkú cipőkbe, dizájnerruhákba bújtatott nők által sokkal inkább a mazochista, pornográf férfifantáziálást idézi föl, mint azt a rettegéssel átitatott állapotot, amelyet az a nő él át, aki három ismeretlen férfi társaságában ébred fel. Valójában, amit látunk, párbeszédekkel és karakterekkel föltöltött pornó(paródia), ami rendben is volna, csakhogy az alkotóknak ez kevés, túl komolyan veszik önmagukat, s így afféle pedagógiai funkciót is vizionálnak az előadásuknak.

Bár ne tennék!

A darab a férfiuralom kialakulásának három lehetséges okát kínálja föl: a férfiak fizikai erőfölényét, a férfiak eredendő agresszióját és a versengésre hajlamosító génjeiket. Ennél összetettebb magyarázatokban nem gondolkodnak. Az egyéni felelősség motívuma nincs kibontva, a tágabb társadalmi folyamatok pedig csak érintőlegesen és elnagyoltan jelennek meg. Mintha a nőjogok témája csak abba a leegyszerűsítő, közhelyszerű kulturális keretbe lenne téve, hogy a nyugati kormányokban vannak nők, nálunk bezzeg nincsenek. Mintha a nők helyzete voltaképpen egy ország erkölcsi szintjének mércéje lenne.

Az előadás utáni beszélgetésen Mérő Vera, az Amnesty International képviselője sem tört ki ebből a keretből: szerinte „a kulturális különbözőség” tetten érhető a magyar színházakból kibuggyanó metoo-esetek kapcsán. „Az ezekkel való szembenézés nem része a kultúránknak”, mondta. Már csak a #magyarbűnözés emlegetése hiányzott.

Azonban ha túlnézünk a közhelyeken, egyre több társadalomtudományi, történeti, pszichológiai kutatás és kísérlet támasztja alá, hogy az emberi alaptermészetnek ugyanúgy része az együttműködés, mint a verseny. Az egy–három éves gyerekek a játék során már ösztönösen figyelnek egymásra, a Katrina hurrikán után New Orleans ellátását az állami rendfenntartó szervektől teljesen függetlenül szervezték meg. A modern háborúk során a katonák döntő többsége a levegőbe lőtt, vagy el se sütötte a fegyverét. Leletek kerülnek elő ókori amerikai és ázsiai városokról, ahol több ezer ember élt központosítás és bürokrácia nélkül. Még a darabban gyakran emlegetett majmok sem annyira szörnyűek, a törpecsimpánzok társas lények, a csimpánzok pedig kötődnek az anyjukhoz, gyászolnak, megvigasztalják egymást. Nem, nincs mindenki mindenki ellen.

A történelem során, a társadalmi berendezkedésekkel együtt, folyamatosan változtak a nemi szerepek, így az is, mit tartunk épp férfiasnak vagy nőiesnek. Az emberi természet nagyon is alkalmazkodik a körülményekhez. Nincs mindenkiben szunnyadó despota, és a legtöbb ember nem teljesen domináns vagy alárendelt. A közösségünk, a szakmánk pedig olyan, amilyenné tesszük. Mi, együtt, s nem pedig egy önjelölt élcsapat, amely magára oktrojálja a mosdatlan nép okítgatását – feltűnően buta módon.