Egy mai Kékszakáll – A zenés színház vizuális lehetőségei

2018. május 31. 21:05 - szerző: Szénási Sándor

Offenbach operettje, a Kékszakáll a nőgyűjtögető és nőeldobáló macsó világ tükre és gúnyrajza. A történetben persze senki sem az, aminek látszik, az Operettszínház előadásában meg pláne nem, hiszen itt a királyból szenátor, a lovagból vezérigazgató lett, a királykisasszony meg úgy hamis, ahogy van. A nézők tehát egy modernizált változattal találkoznak. A darab rendezőjével, Székely Krisztával beszélgettünk.

– Úgy tudom, ezt a százötvenkét éves darabot még sosem mutatta be az Operettszínház. Abban, hogy most elővették, szerepet játszottak a zaklatási botrányok, a macsó világ szennyesének amerikai és európai kiteregetése?

– Egyáltalán nem, ez jóval korábbi darabválasztás és felkérés volt. Tehát a Magyarországot is elérő #metoo-mozgalom nem befolyásolta a koncepciót. A jelenség, amire a Metoo is reflektál, már sokkal korábban létezett, most az történt, hogy beszélni is elkezdtünk róla. Nem attól jött létre azonban a jelenség, hogy beszélni kezdtünk a hatalommal való visszaélésről. Az Operettszínház és az én szándékom is az volt, hogy az aktualitások ellenére nem változtatunk az eredeti koncepción, sőt fontosnak tartottuk, hogy a színház élesen reagáljon a kialakult társadalmi helyzetre.

– A berlini Komische Oper is nemrég mutatta be a Kékszakállt, de ők komorabbra vették, és több áthallást tettek bele a mai német politikára vonatkozóan. Az ön Kékszakállja humorosabb és távolságtartóbb. Nem akart politizálni?

– Ismerem a berlini előadást, amely vizuálisan megidézi és idézőjelbe is teszi Walter Felsenstein legendás Kékszakállját. Én nem akartam aktuálpolitikai dolgot csinálni, inkább az elrajzoltságon, a humoron és az emberi természeten keresztül szerettem volna bemutatni a kékszakállságot. A mi előadásunk szövegét az írókkal (Szabó-Székely Ármin, Lőrinczy Attila) egy ötvenes évekbeli irodaház mindennapjaira adaptáltuk, ami rendkívül erős gesztus, ismervén az eredeti darabot. Törekedtem rá, hogy a királyok és udvarhölgyek világában játszódó eredeti történet minél közelebb kerüljön a mai nézőhöz.

Fotó: Fekete István

– Így talán maibb a darab iróniája is?

– Ez az operett eleve azért íródott, hogy kiröhöghessünk bizonyos toposzokat. Nincsenek benne sötét dallamok, és értelmetlen lenne agyonintellektualizálni vagy nem létező mélységeit keresni. Arra ott van a Bartók-féle Kékszakállú. Nem éreztem, hogy az előadást meg kellene terhelni a zenei anyagától idegen dolgokkal.

– De miért épp az ötvenes évekbe emelte át Kékszakáll lovag, Fleurette királylány és Saphir herceg történetét?

– Az volt a lényeg, hogy a történet időben valahogy a női emancipáció elé kerüljön, hogy hihető legyen a nőgyűjtögetés és „a használt” nők eldobálásának divatja, viszont ne is legyen nagyon távol a mától. Tehát hogy a szüffrazsettek kora mögé célozzuk be a sztorit.

– vA nők a darab világában nagyon kevés kivétellel eljátsszák saját maguk díszlet- és élvezeticikk-szerepét, talán Boulotte az egyetlen igazi asszony, aki elfogadja ugyan a Kékszakállt, sőt hajt is rá, de aztán összefognak ellene. Vegyük mindezt a mai női szerepek kritikájának?

– Kékszakáll története nyilván nem mutathatja meg a férfi-nő viszony minden árnyalatát, de én ezen belül is igyekeztem elkerülni az egyoldalúságokat. Például valamit színpadra akartam hozni a manipulációknak abból az arzenáljából, amelyet a nők használnak a férfiak megszédítésére. Fontosak voltak a karakterváltozások is. Boulotte, ugye, takarítónő (Offenbachnál tehenészlány), aki azt érzi a kitörés legbiztosabb útjának, ha férjhez megy, de később mégis a saját belső parancsait követi. Nemrég láttam egy videót, amelyben bemutattak egy statisztikát arról, hogy egy nőnek még ma is a házasság a legegyszerűbb és a legegyenesebb út az egzisztenciális biztonsághoz. A nők társadalmi helyzetében rengeteg dolog változott, de hát itt sok bonyolult tényező van, nemcsak a macsóság, hanem biológiai tények is. A szülés például, az ezzel kapcsolatos kizáródás az addigi életből, a munkahelyi visszatérés korlátjai stb., amelyek szintén keményen döntenek egy nő sorsáról.

– Molnár Gál Péter, a neves kritikus azt írta, hogy az opera buffa voltaképpen a hazafias, patetikus operákat gúnyolja, mások szerint viszont a felsőbb osztályok léha és drága életmódját szállítja olcsón a kispénzűeknek. Ön mit gondol erről a műfajról?

– Nem tudok erre általános választ adni. Vannak kiváló operettek és persze létezik az ellenkezője is. Nekem az egyetem elvégzése után az volt a célom, hogy minél több műfajban próbálhassam ki magam. A rendezőnek a zenés színház sokkal több vizualitásra ad lehetőséget, mint sokszor egy prózai előadás, és én ezt imádom. A prózai darabokkal is úgy vagyok, hogy vannak remekművek és léteznek talmiságok.

– Visszatérve a politikumhoz: a tavalyi Pride-on azt mondta, hogy „itt állok egy országban, aminek nincs se esze, se szíve”. Ez az illúziótlanság, keserűség mennyire motiválja a rendezői választásait?

– Ennek az ellenkezője igaz, épp hogy nagyon sok illúzió van bennem a hazámmal kapcsolatban. Ha nem lennének illúzióim, ha nem hinnék abban, hogy változhatnak a dolgok, már régen nem ebben az országban dolgoznék. Azt nem gondolom, hogy a művészet képes megváltoztatni egy egész társadalmat, vagy azt, hogy én a rendezéseimmel paradicsomi világot teremthetek. Nagyon szeretek különféle műfajokkal foglalkozni, ez tart engem frissen. Például A kaukázusi krétakörrel tisztán megfogalmazott gondolatok felé megyek, máskor meg olyan előadást csinálok, ami inkább a vizualitásával hat.

– Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy nincs üzenet, hanem arról, hogy nagyon is sok van, sokféle fénytörés, lehetőség, hogy élvezzük a világot, dacára annak, hogy erre nem sok esélyt ad?

– Nem hiszem, hogy rendezőként nekem az lenne a feladatom, hogy aktuálpolitikai kérdések és felvetések mentén érjek el a közönséghez. Engem jobban érdekelnek az egyént érintő egyetemes témák, mint a szerelem, a család vagy a halál.

– Sose gondolt arra, hogy mivel a közélet ocsmányabb, mint bármi, amit egy darabíró kitalálhat, megpróbálja az embereket két órára kikapcsolni a valóságból? Ahogy azt a jó öreg szórakoztatóipar szokta csinálni. Állítólag nagyon jót tesz a szervezetnek, ha egy időre mentesítik a stressztől.

– Én hiszek a minőségben, a jó ízlésben, és hiszek abban, hogy a művészetnek új dolgokat, új gondolatokat kell mutatni. A kikapcsolás nem mindig azt jelenti, hogy agyatlanítjuk az embereket. Az igényes előadások azonban képesek kimozdítani a nézőt saját, megszokott világából.