Dolhai Attila: „Nem érdemes boldogtalan operaénekesnek lenni”

2018. július 1. 18:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Dolhai Attila Jászai Mari-díjas színész, musicalénekes a Budapesti Operettszínházban sorra játszotta a főszerepeket, például ő volt Rómeó, a veronai szerelmesekről szóló világhírű musicalben. Négy éve azonban bejelentette: váltani akar, operett és operaéneklést fog tanulni. Most mégis visszatér korábbi műfajához, és az István, a király című rockoperában Koppányt énekli majd. Az előadást az idei POSZT-on a legjobb rendezői díjat elnyerő Székely Kriszta viszi színre. A bemutató Baján lesz augusztus végén, ősztől az Operettszínház játssza a produkciót.

– Ünnepelt sztár volt, amikor négy éve bejelentette: nem játszik több musicalben. Váltani akart az operettek felé, de a fő célja az operaéneklés. Most mégis visszatér a rockmusicalhez, az István, a királyban Koppány szerepét próbálja. Miért gondolta meg magát? Kudarcok érték?

– Egyáltalán nem bántam meg a korábbi döntésemet, ez a négyéves tanulási időszak a hasznomra vált. Tudtam, ha fejlődni akarok, továbblépni a pályán, akkor klasszikus hangképzést kell tanulnom, s ehhez motiváló cél volt az operaéneklés. Még most sem mondtam le róla teljesen, de azt be kellett látnom: vannak korlátaim és a lehetőségeim is végesek. Nem érdemes boldogtalan operaénekesnek lenni.

– Arra számított, ha a pályamódosításának híre megy, sorra kapja majd az operafelkéréseket?

– Nem számítottam erre. Amikor a terveimet elmondtam Kerényi Miklós Gábornak, a Budapesti Operettszínház akkori direktorának, neki is az volt az első kérdése: „Ajánlatot kaptál az Operától?” Nem volt sem akkor, sem később semmilyen ajánlat. Sőt nem is jelentkeztem az Operaházban meghallgatásokra, mert úgy éreztem, szakmailag még nem tartok ott.

– Ha jól értem, ön a sztárságot otthagyva fejest ugrott a semmibe. Nagy bátorság kell ehhez. Meg ahhoz is, hogy művészként szembenézzen a saját korlátaival.

– Túlzás, hogy a semmibe ugrottam, hiszen közben a Budapesti Operettszínházban több operettben is játszottam. Ehhez is klasszikus éneklést kellett tanulnom, mert jó pár operett már-már operai énektudást követel. Ugyanakkor valóban sok mindent végig kellett gondolnom. Például azt, hogy a műfajváltáshoz mit szól a szakma, mennyire fogadnak be az operettista kollégák. A közönségtől sem várhatom el, hogy más zenei irányokba is velem tartsanak. Fontos volt a családom támogatása is, hisz anyagilag sem mindegy, hogy havi húsz előadásom van, vagy jóval kevesebb, amíg tanulok.

Fotó: Merész Márton

– Operaénekesként lépett fel Szegeden, a Parasztbecsületben Turiddut énekelte. Csúnya kritikákat is kapott. Hogy viselte?

– Próbáltam tudatosan felkészíteni magamat arra, hogy a siker sem tart örökké. Persze nem volt könnyű megélni. Szembesülnöm kellett azzal is, operaénekesként már elkéstem azokhoz a fiatalokhoz képest, akik húszévesen bekerülnek a Zeneakadémia magánénekesi szakára, s diploma után elindítják a nemzetközi karrierjüket. Ráadásul én nem vágyom arra, hogy folyton a világot járjam: itt van a feleségem, a három lányom. Ahhoz pedig, hogy olyan szintre jussak, hogy az Operaházban vagy az Erkel Színházban énekelhessek, lehet, hogy még öt-tíz évet kellene tanulnom. Amikor rájöttem, hogy nem kell ezt mindenáron erőltetnem, megkönnyebbültem. Ez az éneklésemben is megmutatkozott: elmúlt a görcsösség, érezni kezdtem, hogy tényleg fejlődöm. Aztán amikor meghallottam, hogy az Operettszínház az István, a király bemutatójára készül, amely kölyökkorom óta az egyik kedvencem, beszélgetni kezdtünk Lőrinczy György főigazgató úrral, és elmondtam neki: ha úgy alakul, szívesen játszanék benne. Ő ennek nagyon örült, és igent mondott.

– Négy éve viszont ön azt is nyilatkozta, musicalt és operettet nem lehet együtt énekelni, mert annyira más technikát követel, hogy a minőség rovására megy. Ebből nem lesz most probléma?

– Rengeteg fellépésem volt akkoriban, előfordult, hogy délelőtt operettet próbáltam, este musicalben játszottam. Nem maradt idő arra, hogy a hangom regenerálódjon. Egyre többször már csak rutinból tudtam megoldani a feladatokat. Kezdtem elbizonytalanodni. El kellett döntenem: belesüppedek ebbe a helyzetbe, vagy kockáztatok és továbblépek? Úgy hiszem, a befektetett tanulás segít abban, hogy több évvel is meghosszabbítsam az aktív énekesi pályámat. Azt remélem, az elmúlt négy évben elsajátítottam azt az éneklési technikát, amivel mindkét műfajban helyt tudok állni. A musical- és operettszerepeim nem mennek egymás rovására. Ha az ember fitten tartja magát, bonviván akár ötvenéves koráig is lehet. Rómeót viszont már nem akartam negyvenévesen játszani. Koppány még beleférhet. Egyébként a musicalszínészeknek negyven fölött sokkal korlátozottabbak a lehetőségei.

– Miért?

– Kevesebb szerep íródik rájuk, de a fő ok a klasszikus hangképzés hiánya. A musicalt inkább ösztönből énekeljük, én is fölmentem a színpadra, és toltam teljes erőből a dalokat. Csakhogy a hang és a fizikum így egy idő után elhasználódik. A klasszikus képzésben sokkal nagyobb testtudatosságot tanultam, elsajátítottam, hogyan bánjak a hangommal.

– A családjában akadtak muzsikusok? Kitől örökölte a zenei tehetségét?

– Volt egy kántor a felmenőim közt, de az édesanyám ápolónő volt, az édesapám a villamosműveknél dolgozott. Két bátyám van. Gyerekkoromban egy kis faluban, Ajakon éltünk. A szüleimnek fontos volt, hogy zenét tanuljunk, engem beírattak a gödöllői zenei általános iskolába. S bár kezdettől fogva az éneklés érdekelt, a szüleim azt akarták, hogy biztos szakmám legyen. Budapesten elvégeztem a Postaforgalmi Szakközépiskolát, majd Zsámbékon a tanítóképzőt. Közben gitározni tanultam, és a főiskolás barátaimmal megalapítottuk a Zsámbéki Zúzók együttesét.

– Kemény rockkal zúztak?

– Igen, lázadó fiatalok voltunk, és a zenében is kiéltük a szabadságvágyunkat. Aztán 1999-ben jelentkeztem a Kifutó című televíziós tehetségkutató versenyre, amit Pély Barna nyert meg. Én a zsűri különdíját kaptam. Azt hittem, ez után majd a lábam előtt hever a világ, de nem így történt. Meghívtak ugyan vendégénekesnek rockzenekarokba, de az átütő siker elmaradt. Közben megnősültem, a feleségemet még a zsámbéki főiskolán ismertem meg. Gondolnom kellett arra is, hogyan tudnék az éneklésből családot fenntartani. Nagyon szerettem a musicaleket is, főleg a Jézus Krisztus szupersztárt, a Hairt, az István, a királyt, és különböző zenés színházi meghallgatásokra kezdtem járni. Hallottam, hogy Kerényi Miklós Gábor Miskolcon az Elisabeth című musicalt rendezi, és meghallgatást tart. Jelentkeztem, és megkaptam Rudolf szerepét.

Fotó: Merész Márton

– Még a színművészetire sem járt, amikor már berobbant a musical világába. Ilyen lenne egy átlagos pályakezdés?

– Nem, ez meseszerű volt. Rábeszéltek, hogy jelentkezzem a színművészeti operett és musical szakára, ahová fel is vettek. Másodikos voltam, amikor a Budapesti Operettszínházban meghallgatásra hívtak a Mozart-musical címszerepére. Ez is sikerült. Csakhogy a színművészetin másodikosokat még nem engedtek ki színházakba dolgozni. Székely Gábor rektorként felhívta a figyelmemet: még nem játszhatok színházban. Én mégis folytattam a kétlaki életet. Tanáraim és osztálytársaim cinkosságával sikerült mindkét intézményben helytállnom, így játszhattam Mozartot és befejezhettem a színművészetit.

– Osztálytársai hogyan viselték, hogy ön már országos sztár? Nem lett ebből konfliktusa?

– Ha nagy mellénnyel járkáltam volna a főiskolán, biztos, hogy nem lettem volna túl népszerű. De látták, mennyi munka van abban, amit csinálok, és hogy nem vagyok elszállva magamtól. A diáktársaim rengeteget segítettek. A lelki egyensúlyom megőrzésében pedig nagyon sokat köszönhettem a feleségemnek, a gyerekeimnek. S talán a családi neveltetésemnek is.

– Mire gondol?

– Kistelepülésen felnőni más, mint a fővárosban. Háztájink volt, állatokat tartottunk. Mielőtt a szüleink reggel elmentek dolgozni, kiosztották ránk az otthoni munkákat, amelyeket el kellett végezni. Ha nyáron strandra akartam menni, nem kértem pénzt a szüleimtől. Azt mondták: szedd le a fáról a cseresznyét, add el a piacon, abból mehetsz a strandra. Az első gitáromat úgy tudtam megvenni, hogy édesapám elvitt villanypóznákat festeni. 15-20 méter magasban, iszonyú hőségben csiszoltam az oszlopokat, de meglett a pénz a gitárra. Az is megtörtént, hogy elmentem a nagymamámmal a nagybani piacra petrezselymet árulni.Egész nap álltam a piacon, de nem vette senki. Ennek is volt tanulsága számomra: a hiábavaló, fölösleges dolgokat nem kell erőltetni. Úgy nőttem föl, hogy mindenért meg kell dolgozni, de ha valami nem megy, el kell engedni. Ma is hasznát veszem ezeknek.

– Hívő katolikus családból származik. A hit is segítette a pályán?

– Biztosan. Adott valami könnyedséget. Hiszek abban, hogy vannak dolgok, amiket a gondviselés megold. Nem minden az én akaratomon múlik. Másfelől mindig hittem valamiben, ami előrehajtott. Nevezhetjük küldetéstudatnak. Először az hajtott, hogy én legyek itt a legnagyobb rocksztár, aztán meg hogy a legjobb musicalszínész. És hogy bebizonyíthassam: a család és a művészi pálya igenis összeegyeztethető. De ezért is meg kell dolgozni mindennap, és nagyon sok alázat kell hozzá. Kompromisszumokat kell kötni. A Rómeó és Júliát tíz éven át játszottuk elképesztő sikerrel. Én énekeltem Rómeót, és a művészkijárónál rajongók vártak. Fiatal házas voltam, és már apuka. Úgy éreztem, ahhoz, hogy a feleségem bizalmát megőrizzem, kiszámíthatónak kell lennem. Mindig elmondtam neki, mikor hol vagyok, mikor érek haza. Soha nem telefonálgatott utánam, mindent tudott rólam.

– Ön együtt játszott többek közt Bereczki Zoltánnal, Szabó P. Szilveszterrel, Szinetár Dórával, Janza Katával, s generációjuk megújította a musical műfaját.

– Egyikünk sem az utcáról vagy tévéműsorokból esett be a színházba. Mindannyian iskolákból, zenei műhelyekből érkeztünk. Előzőleg a Rockszínházban játszottak hasonló musicaleket, de az a társulat szétesett, és a tagjai különböző teátrumokhoz kerültek. A műfaj leszálló ágban volt. Az operettszínházban viszont sikerült összehozni egy fiatal csapatot. Nagyon szerettük egymást, köztünk nem volt versengés, mindenki fontos szerepeket énekelt. Velünk új lendületet kapott a musical, s kezdett a színházi életnek is részévé válni.

– Amerikában a legnagyobb drámai színészek Richard Gere-től Maryl Streepig bombasikereket arattak musicalekben is. Nálunk mintha nehezebb lenne az átjárás a műfajok között.

– Amerikában a nagy színészegyéniségek köré épül minden. A menedzserek olyan zenés szerepeket választanak, amelyek jól állnak nekik, a hangi adottságaiknak megfelelnek, és hozzák mellé a stábot is. Nálunk ilyen mozik nem készülnek, a zenés színházak pedig sikerdarabokat választanak, és azokhoz keresnek szereplőket. Előfordul bizonyos helyeken, hogy nem feltétlenül olyanok énekelnek, akiknek kellene. A hazai szakma egyébként kicsi és jóval zártabb. Filmekhez, én úgy érzem, főképp prózai színházakból hívnak szereplőket, akit pedig sorozatszínésznek könyvelnek el, ritkán kap máshol feladatot. Az sem gyakori, hogy zenés színház tagjai prózát játszanak, ám fordítva egyre gyakrabban találkozunk üdítő példákkal.

– Bereczki Zoltán, miután eljött az Operettszínházból, a Centrál Színházban drámákban is sikeres lett. Önnek nincsenek ilyen ambíciói?

– Szívesen kipróbálnám magamat prózában is, de engem a modern drámáknál jobban érdekelnek a régiek. Nagyon szeretem az archaikusabb, veretes szövegeket mondani, talán mert ez hasonlít leginkább az énekléshez. Operettekben, operákban is gyakran régi szövegeket éneklünk, de attól azt még játszhatjuk korszerű eszközökkel, úgy, hogy a mai közönséghez szóljon.

– Láttam a Luxemburg grófját, amelyben ön Renét énekelte. Bevallom, ódzkodtam az operettől: avíttasnak, giccsesnek tartottam. Ám ez az előadás magával ragadott, mulatságos volt, nem csöpögő, még rappeltek is benne, politikai kiszólások is akadtak. Tomboló siker volt. Lehet, hogy sokunkban él hamis előítélet az operettel szemben?

– Szerintem az előítéletekért a szakma is felelős. A zenés produkció mindig is népszerű volt, és a színházak néha úgy is műsorra tűznek ilyen előadásokat, hogy a minőség nem elfogadható. És ha az emberek ezt látják, rossz véleményük alakul ki az egész műfajról, s ezen nem könnyű változtatni.

– Az István, a királyt Székely Kriszta rendezi, aki a Katona József Színház tagja, és az idei POSZT-on a legjobb rendezés díját kapta meg A kaukázusi krétakörért. Őt az is izgatja, miként lehet zenés műveket is mai színházi nyelven, a fiatalok számára is érdekesen bemutatni. Vajon miért Koppány szerepét osztotta önre?

– Amikor Kriszta tudomására jutott, hogy szívesen játszanék az előadásában, Koppány szerepe mellett döntött, aminek én nagyon örültem. Koncepcióját tükrözi, hogy István és Koppány karakterét két generációra építi. Én pedig így az ifjú lázadó énemhez és rockos múltamhoz is visszatérhetek kicsit. Így még izgalmasabb számomra az újrakezdés a musicalben.

– A mű arról is szól, hogy Nyugathoz vagy Kelethez tartozunk, őseink identitását kell-e továbbvinni, vagy nagyhatalmakhoz csatlakozzunk. Ezek a kérdések ma aktuálisabbak, mint valaha. Akkor lenne elégedett, ha a produkció a mai közélettel szembesítené a nézőket?

– Az előadás új környezetbe helyezi a darabot, de nem akar aktuálpolitizálni. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindannyiunkhoz szólnak és örökérvényűek. Akkor lennék elégedett, ha a nézők erős érzelmeket, katarzist élnének át a színházban. Ha át tudnák érezni István igazságát, Koppány igazságát, és a többiekét is. És ezt a sokféle látásmódot építenék be aztán az életükbe.