Budapestnek új korszakot ígérnek, szebb világ közeleg

2017. november 28. 21:08 - szerző: Bárkay Tamás

Meg is néztük, bár néhány hely még olyan, mintha a CIA exhumálna űrlényeket. Utazás hop-on, hop-off buszon a Széchenyi tértől egészen a Bazilikáig.

Leginkább a főváros turisztikai megítélésére, ha úgy teszik, a városarculat megóvásának fontosságára hivatkozva indokolják Tarlós Istvánék, hogy hamarosan kizárólag koncesszióban, esztétikus, egységes logóval ékesített, labortisztaságú buszokon vezethetnek Budapesten városnéző túrákat az erre aspiráló erők, akiknek pályázatait december 14-ig várják. Ez a fejlemény persze nyilván nemcsak matricázást és rengeteg hypót jelent majd, hanem új logisztikát és tartalmat, egy szó, mint száz: hamarosan véget ér egy zűrzavaros, dekadens korszak, új, szebb világ közeleg.

Miként a nagyszerű Zórád Ernő a bontásra ítélt Tabánnak, úgy szeretnénk most mi is emléket állítani ennek a letűnő világnak. Ezért ebben az utolsó előtti pillanatban elkaptunk egy régi vágású hop-on, hop-off járatot, hogy a hálátlan utókor is lássa, mit mutattak-mondtak itt a külföldieknek Budapestről 2017 őszén. Eközben azt is érzékeltetni óhajtanánk, hogy mennyire volt fontos tényező a mi napjainkban a város és az ország számára a kedvező turisztikai megítélés, ha úgy tetszik, a budapesti városarculat. Amelybe ezek a buszok ennyire feltétlenül nem fértek bele.

 

Indulás a Lánchíd mellől

A miniszterelnöki palotából nyíló pesti panoráma alsó széle közepén elhelyezkedő Széchenyi (azelőtt Roosevelt) térről induló viszonylaton elsőként a főváros páratlanul izgalmas geográfiáját ismertette a hangosrendszer. A matricákkal gazdagon felületkezelt piros emeletes busz ezalatt pont elhaladt a József nádor hátterében meghúzódó teresedés mellett, ahol egy mélygarázs betonfelépítménye illeszkedik hamarosan organikusan a városképbe az úgynevezett fák helyett. Ez a fejlesztés azonban olyan léptékű kordonok mögött zajlik, mintha lezuhant űrlényeket exhumálna mögöttük a CIA, ezért csak én tudtam, hol járunk.

Fotó: Kökényesi Gábor

A Deák tér felé fordultunk ezután, ahol az utasok leginkább a nagyszerű budapesti metróhálózat üdvtörténetével ismerkedhettek röviden, majd a szembejövő zsinagógáról esett némi szó, az Astoriánál meg főleg arról, hogy a jegyhez járó kuponok egyikével ingyen gulyást, egy pohár sört kaphat itt egy lokálban, ki leszállni nem rest. Nem voltak restek. Az étteremmel átellenben egy SZTK-mankóval kompenzált hajléktalan fogyasztotta éppen szénhidrátban gazdag ozsonnáját, félig fekve, akár a rómaiak.

A Károly körútra fordultunk, onnan meg az Andrássy útra, nyilván érintve a Drechsler-palotaként is ismert Balettintézetet. Az Élet az ember után 5000 évvel című jelenetsorban látható műtárgyak állapotát idéző épület gerendaállványzata a kora okán lassan maga is kiérdemli a műemléki védettséget, már-már szerves része a tájnak. Ahogy később az az antik állványzat is, amely a Liszt Ferenc tér (a folyó szöveg szerint a pesti Times Square) Oktogon felőli sarkán álló házat tartja egyben, ugyancsak fényes pászmát vetve a kortárs örökségvédelemre. De itt inkább csak a Csárdáskirálynőről volt szó.

A Kodály köröndön a négy remek szobor látványa vonta magára az egybegyűltek figyelmét, eközben én újra megfigyelhettem a 2015-ben megégett palota felső emeletének helyét óvó nejlonzatot, amely a jelek szerint ugyancsak hosszú ideig lesz meghatározó komponense a város arculatának.

 

A Városliget és a Rákóczi út

A Hősök terénél az emberemlékezet óta november 7-én nyitó, most azonban az ötmilliárd néző figyelmétől kísért vizes-vb utómunkái után november 20-án nyitó Városligeti Műjégpályánál tartottunk először szünetet. A lehetőséget kihasználva elsompolyogtam addig a pontig, ahol a betonelemek között be lehet lesni a Városligeti-tó néven ismert, Hortobágy-méretű betonplaccra, amely szerencsére ezekben a nehéz, átmeneti időkben is kapott egy testhezálló funkciót: részben parkolóként hasznosul.

Vetettünk egy mélyen egyetértő pillantást a Hősök terei szoborcsoportozat munkát és jólétet szimbolizáló kompozíciójára, majd a Dózsa György útra kanyarodtunk, ahol a 22 nyelvű városismertető a lassan, de kétségtelenül biztosan elrohadó Időkereket, büszke európaiságunk e vasba és üvegbe foglalt szimbólumát még mint működő konstrukciót mutatta be. Persze erre a kis időre már tényleg fölösleges is volna az update.

Kisvártatva a Rákóczi úton robogtunk, ahol a pezsgő színházi és kávéházi élet, valamint világrekordokat döntő magyar könyvpiaci statisztika volt a vezető téma. A nyilvánvaló látványt, hogy a boltok felére cirka húsz éve ráhegesztették az ajtót, amire meg véletlenül még nem, ott majdnem kizárólag használt ruhát és egyeurós tésztaszűrőket árulnak, és hogy ennek mi lehet a számos oka, nem kommentálta a málenkij robot.

Budára érve a Várkert Bazár előtt felállított első világháborús kompozitgólemeket nagyon megtekintettük, de a Várba magába nem hajtottunk be, akit érdekelt, hogy áll az óbirodalom restaurációja, felment maga a jó öreg siklóval.

 

A Citadella és az út vége

A Clark Ádám téren visszafordultunk, és a Tabánon, valamint a Sánc utcán át a Citadellához gurultunk, hogy újra elszívhassunk egy negyedórás cigarettaszünetet.

A táj építési terület, amelynek e túra keretében egyetlen valódi érdekessége az a pont, ahonnan pazar kilátás nyílik az alant rohamléptekkel fejlődő városra. A sétány egy részét fekete nejlonfóliák, a másikat kocsmák uralják, valamint szuvenírárusok, a magyar gépi iparművészet jegyében és modorában Kínában komponált, nagy szériás szortimentjükkel, amelynek legtörzsökösebb alakja az ónémet szabású söröskupa és a matrjoska baba.

A visszafelé vezető úton többnyire történelmi közhelyek és városépítészeti ismétlések hangzottak el. Érdekesség, hogy a turistáknak egyáltalán nem mutatták meg a magyar parlamentarizmus szimbólumát, tehát az Országházat sem, az ugyancsak dús állványzatokkal – le lehet szállni és oda lehet sétálni, hiszen gyalogolni jó –, az Eiffel-féle Nyugati pályaudvar helyett a West Endet ajánlották a nagyérdemű kegyelmébe, valamint vethettem még egy együttérző pillantást a hivatkozott hajléktalanra, aki ezúttal már ebédjének elköltésére készülődött.

 

Epilógus

Buszunkat sem zavaróan rondának, sem mocskosnak, sem lepusztultnak nem találtuk. Ennek ellenére, mint talán feljebb is kiderül, szolgáltatónknál a narráció erősen megöregedett, és a járat beindítása óta számos olyan építészeti és városfejlesztési érdekesség keletkezett a városban, amellyel vétek nem eldicsekedni – szemben például a jelen állapotában sírnivalóan nyomorúságos Rákóczi úttal.