Beli meghódítása – A menekülő IV. Béla nyomában
A fölfedezés öröme nélkül nincs igazi vakáció. Cres és Losinj szigete nem tartozik a Horvátországot évente fölkereső öt-hatszázezer magyar turista legkiemeltebb célpontjai közé, pedig látnivaló itt is bőven akad. Azon a júliusi szerdán már rengeteg szépséget láttunk, festői öblöket, a türkizkék ezernyi árnyalatában pompázó vízfelületeket a festői – hogy is lenne más, mint „festői” – Adrián, domboldalra kapaszkodó szűk utcákat, kecses barokk templomokat olaszos „beütéssel”, egy áhítatos csöndbe burkolózó gótikus ferences kolostort, megtanultuk a 16. században élt filozófus és tanár, Frane Petriševič, azaz Franciscus Patritius nevét, közeledett már öt óra, s alaposan elfáradtunk. Talán ideje lenne visszafordulni, nagyjából másfél óra autózás még losinji szállásunkig. Feleségem szelíden ezt tanácsolja, de én azzal érvelek, hogy az útikönyvek szerint mindössze 20-25 kilométerre vagyunk Cres szigetének egyik kis településétől, bizonyos Belitől, ahol állítólag IV. Béla királyunk is megfordult, miután 1241-ben, a muhi csatában a magyar sereg sok oknál fogva súlyos vereséget szenvedett a fél világon keresztül száguldó mongol-tatár ármádiától.
Tényleg legföljebb 25 kilométert kellett autózni, a jó útikönyvek csak azt felejtették el megemlíteni, hogy hegyoldalban, kanyargós szerpentineken vezet az út, s bizony a római kori maradványokra nem nagyon tudtunk figyelni, mert azon tűnődtünk, mi lesz, ha szembejön egy másik autó. Két autó ugyanis nem fért el egymás mellett a keskeny úton. Szó, ami szó, megizzadtunk, amíg egy jó óra alatt Beli határába érkeztünk. Vajon Béla királyunk, II. András fia is itt kapaszkodott föl? De egyáltalán tud-e itt valaki róla? Lassan elered az eső, nincs mit tétovázni, ezt a kérdést szegezem az utunkba kerülő kis étterem fiatal pincérének. Nagy meglepetésemre azonnal kapcsol, angolul válaszol, s máris horvátul kér három arra sétáló iskolást, mutatnák meg nekünk azt a házat, amelyen állítólag még Béla királyunk „mellszobra” is látható. Kapaszkodunk fölfelé, s néhány perc múlva megállunk egy emeletes ház előtt. A kapu fölött mellszobor persze nincs, van viszont egy kőből faragott fej, orrából mintha hiányozna egy darabka, egyénítő vonást nehéz az arcon fölfedezni.
Nem tudom tehát eldönteni, hogy valóban a tatárjárás után az országot újjáteremtő IV. Béla fejét mintázta-e meg az ismeretlen szobrász. Az egyik útikönyv szerint „úgy tartják, hogy a település a nevét is a királytól kapta, aki a tatárok elől menekülve itt pihent meg”. Tényleg itt pihent? Nincs időnk meditálni, mert szakad az eső, elkezdett sötétedni, így Beli románkori emlékeit elhanyagolva szaladunk vissza a kocsihoz.
Nem hagyott nyugodni az adriai hűsölés után sem, mit is mondanak a források, hova menekült pontosan Szent Margit édesapja, aki a Dunántúlról minden mozgatható kincset, ereklyét elhozott, csakhogy ne jussanak a támadók kezébe. Egykor Marczali Henrik és új összefoglaló munkájában Romsics Ignác egyaránt a Cresnél jóval délebben fekvő Spalato, vagyis a mai Split környékét említi, Klisszát, a mai Klist, és a szigetre épült Traut, a mai Trogirt. Bélának jó oka volt rejtőzködni, hiszen tudta, hogy a tatárok egyik vezére, Kadán kán utánaeredt, és mindenáron el akarta fogni. Ő a seregével egészen Spalatóig jutott, s útközben kegyetlenül lekaszabolta magyarországi foglyait. Siralmas ének című megrendítő kéziratában Rogerius mester, előbb váradi főesperes, majd 1249-től spalatói érsek a szemtanú hitelességével részletezi a magyarok közötti gyűlölködést, a tatár hadak pusztítását, a király menekülését. Béla „a tengerparti várakat nem tartotta alkalmasnak, átkelt a szigetekre, és a tatárok elvonulásáig a szigeteken tartózkodott”.
A szájhagyomány, ahogyan Udvarhelyi Nándor tanulmányában olvasom a Honismeret című folyóirat internetes változatában, még két másik szigetet is számon tart a magyar uralkodó tartózkodási helyeként, a kis Kraljevacot és a Trau melletti Buát (Čiovo). A pincérfiú jóvoltából meggyőződhettünk arról, hogy a köztudatban ma is elevenen él a majd nyolc évszázados monda, legenda, tényeken alapuló szóbeszéd. Nem kell mindent eldönteni, mint ahogyan azt sem, hogy Beli „meghódítása”, a delfinek nyílt tengeri meglesése, esetleg a tenger mélyéről fölhozott és ragyogóan restaurált kétezer éves görög szobornak szentelt pompás Mali Losinj-i múzeum vagy éppen a tengerparti ejtőzés marad-e emlékezetesebb.
Kalandozni sokféleképpen lehet.
