Az esélyegyenlőség tánca – Keringő két lábon és négy keréken

2017. október 7. 18:28

A Roll Dance Budapest Kerekesszékes Kombi Táncegyüttes az egyetlen olyan csoport Magyarországon, amelyben mozgássérültek és épek táncolnak együtt. S bár rengeteg helyre hívják őket, fellépti díjat sehol sem kérnek. Honlapjukra azt írták: „Célunk, hogy szavak nélkül, a tánc nyelvén beszéljünk a másság elfogadásáról, az integráció modern eszméjéről, az esélyegyenlőségről.” Az egyik táncpróbájukon jártunk.

Nem könnyű időpontot egyeztetni a Roll Dance táncegyüttessel.

– Ezen a hétvégén három fellépésünk lesz, a negyediket már nem is tudtuk vállalni – mondja Zákány Katalin, a tánccsoport vezetője.

Kata civilben idegenvezető, tolmács, az együttes tagjai ugyanis munka mellett, a szabadidejükben táncolnak. Minden műfajban otthonosak, lehet az charleston, cha-cha-chá, keringő vagy rock and roll.

Ennyiféle koreográfiát egészségeseknek sem könnyű megtanulni, de kerekesszékkel pörögni, forogni embert próbáló feladat. Ebben a csapatban épek és mozgássérültek táncolnak együtt, de akad köztük hallássérült vagy olyan, akit tüdőfibrózissal százalékoltak le. Alapszabályuk, hogy a két lábon járóknak is meg kell tanulniuk kerekesszékkel mozogni, hogy át tudják érezni társaik helyzetét. A Roll Dance Budapest Kerekesszékes Kombi Táncegyüttes az egyetlen idehaza, amely a tánc nyelvén hirdeti a társadalmi integrációt. Külföldön már nagy hagyományuk van az ilyen mozgalmaknak, nemzetközi kombi táncversenyeket rendeznek. A magyar csapat azonban nem vesz részt ezeken. Nem az a céljuk, hogy kupákat és érmeket gyűjtsenek. A tánc számukra üzenet egymás elfogadásáról, az esélyegyenlőségről.

– Én a balesetem után is ugyanolyan ember maradtam, mint előtte voltam. Csak a két lábam mellé kaptam bónusznak négy kereket is – viccelődik Szabady Ádám, a 17 éves gimnazista.

A Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában vagyunk, a Marczibányi téren. Itt próbál hetente kétszer a Roll Dance. Ádám a csapat legújabb, egyben legfiatalabb tagja. Balesetéről tavaly nyáron az újságok is hírt adtak: a fiú felment a WestEnd tetejére, onnan akart fotózni, de exponálás közben megszédült, és tizenöt méter magasról lezuhant. Amikor a földön magához tért, rögtön érezte, hogy lebénult. A mentő a Dologház utcai országos baleseti intézetbe vitte. Azóta már hét műtéten esett át.

– Azt szoktam mondani, hogy engem a Dologház utcai makettező egyesületben raktak össze, mivel ripityára törtem magam, mikor lepottyantam tizenöt méterről. Egyedül a fejem nem sérült súlyosabban.

Ádám mindig is vagány srác volt, és most már azt is tudja: humorral a trau­­mákat is könnyebb feldolgozni. Tré­­fálkozásban mozgássérült barátja, Fancsali Zoltán sem marad le mögötte:

– Még a rehabilitáción megkérdezte tőlem valaki: ki műtött téged? Egy idegsebész-bádogos – feleltem. Annyi titánt ültettek belém, hogyha eladnám, gazdag ember lehetnék – nevetteti a csoportot kerekesszékében Zoli. – A jókedv elfeledteti velünk a mindennapi gondokat.

Zákány Kata szerint a sérültekben sokszor több a lelkierő és az életöröm, mint az egészségesekben.

A Roll Dance 2001-ben alakult meg a mozgássérültek lakótelepén. Az alapító tagok közül már csak Kata van itt. Ő meséli el a történetüket. A nyolcvanas évek elején épült fel Pesthidegkúton ez a speciális lakótelep, máig egyetlen ilyen az országban. Az itt kialakított 54 lakást kedvezményesen vehették meg a fogyatékkal élők, s a beruházás célja az volt, hogy önálló életet élhessenek a rászorulók. Itt nem volt orvosi, ápolói ellátás, mindenkinek magáról kellett gondoskodnia. Foglalkoztató is létrejött a telepen, számítógépes távmunkát végezhettek a lakók. Zákányi Kata a kerekesszékes bátyjával és súlyos Parkinson-kóros édesapjával költözött a telepre. Kata elvált, két saját és egy mostohagyerekét is nevelte. A fiatalasszony Idegenforgalmi és Vendéglátóipari Főiskolát végzett, négy nyelven beszél, s kezdettől fogva a mozgássérült-turizmus érdekelte. Megszervezte, hogy a külföldről érkező kerekesszékes csoportokat a pesthidegkúti telepen szállásolják el, fizetővendéglátó szolgálatot hozott létre számukra, ami plusz bevételt jelentett a telepen élőknek. Szükségük is volt erre, ugyanis a komputerek elterjedésével a mozgássérültek elveszítették a számítógépes munkájukat.

– Az egyik svéd mozgássérült vendégünk, amikor meglátta, milyen pici szobában tudjuk elhelyezni, és mennyien vagyunk, közölte, hogy nem marad itt. Könyörögtem neki, hogy legalább reggelig várjon. Így is lett. A svéd másnap már nem akart elköltözni, annyira jól érezte magát nálunk – emlékezik Kata.

Először a bátyját veszítette el: ő volt a lakótelep első halottja. Amikor temették, Katának már az édesapja is kerekesszékbe került. Nem sokkal később őt gyászolták.

A pesthidegkúti közösség erőt adott mindenkinek: együtt jártak kirándulni, és a társas összejöveteleiken Kata olykor a tánctudását is bemutatta. Leginkább Ványi Tiborral szeretett táncolni, aki szintén az egyik kerekesszékes lakótárs volt. A magánvállalkozó férfi mozgássérült feleségével költözött a telepre. Kata és Tibor páros tánca mindig nagy sikert aratott. Aztán láttak egy holland videót, amelyen épek és sérültek keringőztek, tangóztak együtt. Akkor derült ki számukra, hogy az integrált tánc mennyire elterjedt a világon. Itthon azonban rajtuk kívül senki nem foglalkozott ezzel. Együtt alapították meg a Roll Dance együttest, s még Kata gyerekei is ropták a kombi táncot. Kata és Tibor addig-addig forogtak együtt a színpadon, amíg a szerelem is megszédítette őket. Nem titkolhatták tovább, hogy egymásba szerettek. A férfi elvált, és összeházasodtak. A Roll Dance pedig sorra aratta sikereit. Pályázatokon nyertek támogatásokat, mikrobuszt. Évente több mint száz fellépésük volt, francia, olasz, erdélyi turnékra indultak.

– Tibor gyermekparalízis következtében bénult le, úgyhogy ő kiskorától kerekesszékbe kényszerült. Elképesztő akaratereje volt. Tíz boldog év adatott meg nekünk. Tibor másfél éve halt meg rákban – mondja szárazan Kata.

Amikor egyedül maradt, úgy érezte, a férje emléke miatt is tovább kell vinnie a tánccsoportot. Kata gyerekei felnőttek, nem volt idejük próbákra járni. Szerencsére jött helyettük Liszkai Fruzsina, aki nemcsak remekül táncol, de isteni érzéke van a koreográfiához. Egy büfében dolgozik, a legjobb barátnője mozgássérült, így került közel a kerekesszékesek világához.

– Akad köztük hajléktalan is, akinek a lefagyott lábát amputálták. Sokan előítéletesek a mozgássérültekkel, koldusnak nézik őket. Múltkor a barátnőmet is leszállították a kerekesszékével a buszról, mert azt hitték, hogy kéregetni akar – jegyzi meg Fruzsi a próbatermükben.

Épp Edith Piaf egyik számára táncolnak, Fruzsi csinált ehhez is koreográfiát, ráadásul a francia dalt jelelve adják elő, mivel előadásaikat süketnémák is gyakran nézik.

Az együttesnek jelenleg több járóképes tagja van, mint kerekesszékes. Mindig keresnek sérült tagokat, de kevesen bírják a fizikai terhelést. Még nehezebb a lelki gátlásokkal megküzdeni. A fogyatékkal élők közül kevesen merik nyíltan vállalni az állapotukat. Többségük bezárkózik, rejtőzködik.

– Pedig az integráció akkor kezdődhet el, ha a mozgássérültek láthatóvá válnak a társadalomban. Amíg nem mozdulnak ki, addig nem lesz akadálymentes az ország – hangsúlyozza Kata.

Miklós Anita is régi táncosuk már. Ő fogyatékkal született, sosem tudott járni, úgyhogy neki a kerekesszékes élet a természetes létforma. Szerinte éppen ezért az ő helyzete könnyebb, mint azoké, akik balesettől bénulnak le. A tánc Anita sorsát is megváltoztatta:

– Korábban Taksonyban éltem a szüleimmel. A mozgássérültek országos egyesülete minden évben megrendezte nálunk az esélyegyenlőségi napot. Ott láttam először a Roll Dance-t, és nagyon megtetszettek. Azután elhatároztam, hogy felköltözöm Budapestre. Egy barátnőmmel lakom együtt, ő elektromos székes. Találtam munkahelyet is, felvettek egy óbudai McDonald’s-be kasszásnak. A fiatal kollégáim nagyon kedvesen fogadtak, ők nem a kerekesszéket nézik, hanem az embert látják bennem – teszi hozzá Anita.

Fancsali Zoli úgy érzi, a balesete óta bátrabb ember lett. Húsz éve jött át Erdélyből, Székelyudvarhelyről, dolgozott a mezőgazdaságban, asztalosműhelyben, építkezésen. Bohém fickó volt, imádott bulizni, diszkózni, motorozni.

– Aztán kaptam az élettől egy nagy pofont. Tizenkét éve történt: az országúton motororral előztem egy autót, és közben hirtelen elájultam. Ráestem a kocsi sárhányójára. A földön tértem magamhoz, és azonnal tudtam, hogy eltört a gerincem. De megfogadtam: akármi vár rám, én ezt végigcsinálom. Nem adom fel.

Nemsokára negyvenéves lesz, és azt mondja: szinte teljesebb életet él, mint azelőtt. Annyi a dolga, hogy alig győzi. Távmunkában turisztikai cégnek dolgozik, mellette a mozgássérültek Révész szolgálatának is munkatársa: felkeresik a friss sérülteket a kórházakban, lelki támaszt nyújtanak nekik, segítenek újrakezdeni az életet. Zoli sérülten talált rá az igaz szerelemre is: barátnője, Takács Orsi egészséges, és nemcsak az életben, de a táncparketten is párja Zolinak. Együtt járnak a Marczibányi téri próbákra. Orsi magyar–filozófia szakon végzett, de mivel bölcselkedésből nem lehet megélni, a Vodafone-nál vállalt állást.

– HR-es szeretnék lenni, hogy a fogyatékos embereknek munkát szerezzek. Sok barátom van köztük, és panaszkodnak, hogy nehezen tudnak elhelyezkedni, és kihasználják őket.

Orsi is a barátnőjén keresztül ismert meg mozgássérülteket, szívesen járt közéjük. Az egyik bulin ismerkedett meg Zolival.

– Az első pillanattól tetszett Zoli, de sok idő telt el, amíg összekerültünk. Mind a ketten bizonytalanok voltunk az érzéseinkben, de társaságban mindig találkoztunk. Az élet nem hagyta, hogy elmenjünk egymás mellett. Kezdetben voltak, akik le akartak beszélni arról, hogy egy mozgássérülthöz kössem magam. De aki megismeri Zolit, megszereti – mosolyog a lány, és megsimogatja barátja kezét.

Már együtt laknak, közös jövőjüket tervezik. S lám, Zolinak, az egykori „diszkókirálynak” a táncról sem kellett lemondania.

– Két lábon járóként gyűlöltem táncolni, de amióta itt vagyok, már nagyon élvezem. Ez egy jó közösség, és a táncot kihívásnak tekintem. Elég gyorsan meg tudom tanulni a koreográfiákat, a közönség szeretete pedig önbizalmat ad – magyarázza a gimnazista Szabady Ádám.

Ő versenyszerűen úszott a balesete előtt, a tanulás mellett napi két edzésre járt. Egy lábsérülés miatt azonban abba kellett hagynia a sportot, s attól kezdve a tanulást is elhanyagolta. Leckét sosem írt, csak a barátai és a hobbijai érdekelték. Tagja lett a Magyar Villamosvasút-történeti Egyesületnek, nosztalgiavillamosokat újítottak fel. Imádta ezt, és villamosvezető akart lenni. A fiú szenvedélyesen fotózott is.

– Négyéves kezelés után tavaly végre rendbe jött a lábam. Azután pottyantam le tizenöt méterről. Nem sokáig élvezhettem, hogy tudok szaladgálni.

A szülei és a barátai a legnehezebb időszakokban is mellette álltak. Ádám úgy érezte, már csak miattuk sem hagyhatja el magát. S némileg javult is az állapota.

– Egy évig voltam a rehabilitáción, és küzdöttem a gyógyulásért. Nagyon sokat köszönhetek a gyógytornászaimnak. Annyit sikerült elérni, hogy negyven métert meg tudok tenni mankóval, otthon, a lakáson belül így közlekedem. Az emeleti szobámba is fel tudok menni, úgyhogy nem kellett eladni a házunkat. Csak az utcán használok kerekesszéket.

Gimnáziumot viszont váltania kellett, mert az előző iskolája nem volt akadálymentes. Átiratkozott a Scheiber Sándor Gimnáziumba. Új osztályában abszolút befogadták őt. Ádámnak a villamosvezetésről le kellett mondania, s belátta, hogy muszáj tanulni. Kedve is van most már hozzá. Édesapja polgári peres ügyvéd, izgalmas esetekről mesélt a fiának, úgyhogy ő is ügyvédnek készül. A táncedzések mellett elkezdett újra úszni, kondizni is. Annyira megerősödött, hogy kerekesszékkel is könnyedén fel tud hajtani az útpadkákra, bárhová képes elkerekezni. A fotózást is folytatja. Tűnődve mondja:

– Minden azon múlik, hogy az ember el tudja-e fogadni a helyzetét, vagy de­­presszióba süllyed. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy miért pont velem történt ez az egész. Úgysincs rá válasz. Ha elkeserednék, az csak visszavetne. Óriási mázlim volt, hogy túléltem a balesetemet. Azóta pozitívabb, kiegyensúlyozottabb lettem. Rájöttem, hogy mindenben meg lehet találni a szépet és a jót. A kis dolgokat is értékelni tudom.

A Roll Dance csapata mindenhová igyekszik eljutni, ahová meghívják őket. De ez egyre nehezebb. Pályázaton nyert támogatásaik az elmúlt tíz évben a tizedére csökkentek. Szponzoraik nincsenek, fellépőruháik már sokévesek. Gyakran részt vesznek civil rendezvényeken, mennek idősek otthonaiba, iskolákba is. Fellépési díjat sehol nem kérnek, legfeljebb azt, hogy az útiköltségeikhez járuljanak hozzá. Ha erre sem futja, akkor is elindulnak, mert egymás elfogadásának üzenetét szeretnék mindenkinek továbbadni. /