A stylist

2017. április 17. 17:37 - szerző: Bölcs István

Azt mondanám róla könnyed felelőtlenséggel, hogy „szellemes” film. Tudniillik van benne szellem. Lebegő, kísértő, érinthetetlen. Árnyalak. Kivált és pótol sok mindent.

Az első negyedórát egy néptelen, lakatlan villa homályában töltjük, és igencsak oda kell figyelni minden kósza parkettareccsenésre, előgomolygó fényekre, hiszen főhősnőnkkel együtt – aki gyakorló médium – várjuk a jelet. A jelet, amelyet a nemrég meghalt ikerbáty ígért hajdan húgának, hogy létezik túlvilág. Lassan múlik az idő. Belealszunk az odaátba. A határok elmosódnak. (Hol is vagyunk?)

A hátborzongatás divatja nem vonz. Most mégis betértem erre a filmre, hisz a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját kapta. Gondoltam: megkísértem…

És lám! Beláthattam, hogy az efféle titokzatosság megkönnyíti az alkotók munkáját. A szoros logikát rendre felül tudja ütni a rejtély. A misztikum. Poharak törnek, fényfoltok lebegnek, titkok suhognak; ki tudja, mi természetes, mi természetfeletti e történetben? Hogy itt ellenérdekű műfajok karamboloznak, az legjobban a gyilkosság környékén (HUH!) látható. A beszédes nevű Ingo bevall mindent, noha indok alig, rosszra való alkalom nem látszik, nyomozás nincs, a körülmények inkább tisztázatlanok, mint egyértelműek. Itt a vállat vonó misztikum átlépi a nyomozásos történetek évszázados sablonjait. (Csak egy kísértet hagyja el a helyszínt: üresen nyílik a lift, a hotel szétcsúszó üvegajtaján valami asztráltest távozik. Még egy felöltő sincs rajta!)

A legutolsó jelenet, amelyből kiderül, hogy a félelmeink mi magunk vagyunk, azokat mi hordozzuk, ültetjük, ápoljuk és szaporítjuk, szinte megbékítene ezzel a nagy, önelemző szinté­zissel. Csak hát amíg ide eljutunk! Igaz, a kacskaringók nélkül pedig ez az igazság nagyon is pőre lenne.

(Rendezte: Olivier Assayas. A cím­­­szerepben Kristen Stewart.)