A reneszánsz herezacskó-szuszpenzortól a véres smirgliig – Tomboló progresszió az adventi vásáron

2017. december 4. 21:46 - szerző: Bárkay Tamás

Bán Teodóra fesztivál-főszervező nem beszélt mellé, amikor a magyar vágóhídi sertésközösség legnagyobb mobil nekropoliszát keretező kézműves kitelepülésre, tehát a Vörösmarty téri adventi vásárra töretlen progressziót helyezett kilátásba.

A hasonló rendezvényeket viszonylagos rendszerességgel látogató közönség számára a felhozatal persze összességében így sem sokkal meglepőbb, mint a portlandcementgyár targoncásának egy zsák portlandcement látványa a portlandcementgyár udvarán teljes napfogyatkozáskor, de kétségtelen, hogy bizonyos részleteiben igen.

Másrészt vegyük kitüntető figyelmünkbe azt a körülményt is, hogy mekkora utat tett meg a rendezvénysorozat, mire idáig elért. A kétezres évek helyi kézműveskínálatában még bőven elfért például a kovácsoltvas talapzatra helyezett tokaji borágyú, a Csonka-Magyarországot Nagy-Magyarország keretén belül ábrázoló, lakkozott fából szobort falióra és a Miért jobb a sör a nőnél? feliratú merített papír. Ilyesmi már nincs, és a többi régi anomália aránya is lényegesen kedvezőbb lett.

A reneszánsz herezacskó-szuszpenzort formázó pénztárcát, ami már 1985-ben is nagyon kínos szerelvény volt, valamiért ugyan még mindig nem hagyják csendben kiveszni a világból, viszont az Én kicsi pónim halványuló kozmoszának tónusát idéző szörmös gyermekfülvédőkből már csak egyetlen túlélőt láttunk felbukkanni.

A vásár persze ezúttal is kürtőskalácsosokkal indít, mert ezt sem tudjuk megunni, főleg, hogy a megállíthatatlanul szárnyaló fantáziájú iparági fejlesztők szezonról szezonra újabb és újabb konstrukciókkal rukkolnak elő. Most leginkább a málnás verziót promózzák, ezt úgy tessenek elképzelni, mint egy szélesebb szilviás gurigát, amit véres smirglivel ragasztottak körbe, de nem fáj.

Fotó: A szerző felvétele

Szemben a Magyarországi Kovácsműves Céh reprezentánsai formálják a közízlést, a mesterek komplett műhelyt rendeztek be, ahol élőben szemléltetik, hogyan is készülnek például a középkori kínzókamrák legtetszetősebb szerszámzataihoz hasonlatos háztartási bonceszközök. A Stelázsi nevű pavilonszelvényben szintén el van szabadulva az alkotóerő, láttunk például olyan kedves, textíliába öltöztetett kis disznókat, amelyekről kiderült, hogy igazából szalámik.

Arrébb egy Trabant 601-est frontálisan ábrázoló csodapárna hirdeti a tárgyalkotó népművészet szabadságát, de máshol is csak úgy tombol a progresszió, a következő bőrművesnél például szívecskévé mutálódott a jó öreg szuszpenzorbugyelláris.

Aranyosak a színes cserép malacperselyek, amelyekbe kellő önmegtartóztatással egy év alatt pont annyi aprót lehet összegyűjteni, amennyi talán éppen elég lesz egy szelet fáradt halolajba mártott kenyérre jövőre, velem, ugyanitt, és a nemezesnél a kis Mikulások is, akiknek pont olyan az arcuk, mint a frissen kikelt selyemhernyóké. Figyelemre méltók a Kalárka műhely csontból faragott, medálként viselkedő kettős keresztjei, aminőképp a mellé rendelt fazekasstand hamutartója is, amellyel ugyancsak egy régi szép magyar tradícióhoz nyúlt az alkotó: a műtárgy ábrázolatán egy asszony tolja haza talicskán a részeg urát. Hagyományt őriz a közelben kiterjedő Parti Szőrme nevű vállalkozás is, amennyiben egy olyan, fekete habszivacs próbababafejre illesztette rá az egyik remek női kucsmáját, amilyet utoljára harminc éve, a szép emlékű S-Modell üzletekben láttunk, és már nagyon hiányzott, köszönjük.

Maga a nekropolisz is pompás.

Az egyik lacikonyhásodásban szovjet harckocsizónőnek öltözött személyzet szolgálja ki a publikumot, a másikban a kiváló Helyey Lászlóval forgatott Mátyás királyos tévéjátékok statisztáit idézik az uniformisok, a harmadik hely egyenruhájáról viszont az égvilágon semmi sem jut az eszembe. A kínálat fejedelmi, amit disznóból ki lehet hozni, azt itt kihozták, amit nem, azt szerencsére nem. Az árak tekintetében azt tudnám mondani, hogy mondjuk egy nagyobb arasznyi sült kolbász 1900 forint, egy sajtos-tejfölös lángos meg 1200, amin a folyton, mindenért nyavalygó magyar átlagnépesség persze keservesen sopánkodik, egy félállású, vak burgenlandi boronatárcsa-élező viszont harsányan kacag.