A piac szépművészete – Ilyet én is tudok festeni?

július 31. 13:55 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Ilyet én is tudok címmel évek óta vezeti Facebook-sorozatát Martos Gábor művészeti író, a MúzeumCafé folyóirat volt főszerkesztője. Posztjaiban olyan absztrakt képeket mutat be, amelyek sokszor dollármilliókért kelnek el a nemzetközi aukciókon. Vajon mi árazza be manapság a műtárgyakat? A művészeti vagy a piaci értékük? A befektetők miért adnak ki csillagászati összegeket is olyan alkotásokért, amelyekről mások lefitymálóan kérdezik: ebben mi a művészet? És vajon a mai magyar tehetségeknek milyen esélyük van a világhírre?

Martos Gábor művészeti író azt mondja, bosszantásból kezdte el a Facebook-sorozatát: – Amikor hazai absztrakt kiállításokon járok, fogadásokat szoktam kötni az ismerőseimmel, hogy öt percen belül hangos megjegyzést tesz valaki: „Ilyet én is tudok csinálni.” És meg szoktam nyerni a fogadásokat…

Martosnak egyik képzőművész barátja mesélte: amikor egy Miró-kiállításon voltak, a kislánya közölte: ő ennél sokkal szebbet is rajzolna. „Próbáld ki!” – biztatta a papája, és otthon rajzlapokat vettek elő. A gyerek hosszan küzdött a vonalakkal, aztán feladta. Az ő képe mégsem lett olyan, mint a nagy spanyol festőé.

A művészi befogadás függ a neveléstől, az iskolai oktatástól s főleg az adott kor szellemiségétől. Ha Leonardo da Vinci feltámadna és körbenézne egy underground tárlaton, ő sem értené, hogy mi ez.

Abban a korszakban, amelyben ő alkotott, a képzőművészettől azt várták el, hogy a világot realisztikusan ábrázolja, s ez a nézet egészen a 20. századig uralkodott. Ám a fogyasztói tömegtársadalom kialakulása, a nyugati sztárkultusz megjelenése átértelmezte az alkotók és alkotások szerepét. A művészet legfontosabb kérdése az lett: mi a művészet? Csodás tájképekkel és csendéletekkel kell lenyűgözni a publikumot? Vagy fel kell rúgni minden korábbi szabályt?

Martos említi azt is, hogy Nagy-Bri­­tan­­niában 2004-ben felkértek ötszáz muzeológust, kritikust és kurátort arra, hogy mondják meg, melyek voltak azok a 20. századi művek, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták az egyetemes művészettörténetre. A brit ítészektől a legtöbb szavazatot Marcel Duchamp Forrása kapta – amely nem más, mint egy „fordítva” kiállított piszoár. E műtárgy története is tanulságos. Duchamp 1917-ben zsűritagként vett részt a New York-i Független Művészek Társaságának kiállításán, amelyre bárki pályázhatott. Ő is beadta „alkotását”, a piszoárt, ám hogy ne jöjjenek rá, hogy ez az övé, az R. Mutti monogramot írta rá. A zsűritagok nevetve kiszavazták a Forrást, így be sem került a kiállításra. Duchamp annyira megsértődött, hogy otthagyta a grémiumot. Eltelt majdnem ötven év, és Duchamp világhírű művész lett. 1964-ben legyártatta a régi piszoár hasonmásait, és nyolcdarabos szériában bemutatta. És a „műveknek” ekkor már hatalmas sikerük lett. Az áruk pedig – a művész ’68-ban bekövetkező halála után – az égbe szökött. A piszoárok egyikét 1999-ben egy New York-i aukción 1,7 millió dollárért vette meg egy görög üzletember, később pedig a londoni Tate Modern múzeumban is kiállították.

Martos Gábor művészeti író:  Duchamp volt az első, aki felvetette: mi különbözteti meg a sorozatgyártásban készült tárgyakat

– Akkor már nagyon népszerű volt a ready-made irányzat, amely a hétköznapi használati tárgyakat emelte be a képzőművészetbe. Duchamp volt az első, aki felvetette: mi különbözteti meg a sorozatgyártásban készült tárgyakat a műtárgytól? – mondja Martos.

A piszoársztori arra is rámutat: a kultúrában leginkább a Nagy Név az, ami bármit naggyá tehet. A művész önmaga brandjévé válik, és munkáival együtt a legendáját is megveszik a rajongói.

Az alkotó hányatott sorsának is árnövelő hatása lehet. Példa erre a fiatalon, 27 évesen elhunyt amerikai sztárfestőnek, Jean-Michel Basquiatnak a története. Az Ilyet én is tudok-sorozatban is olvasható: idén májusban a New York-i Sotheby’s aukción elkelt a művész egyik alkotása 110 487 500 dollárért (több mint 30 milliárd forintért). A kép 1982-ben készült, igaz, akkor még csak ötezer dollárért ért.

Basquiat New Yorkban született 1960-ban. A fekete fiú gyerekkorában megszökött otthonról, az iskolát is otthagyta, és képeslapok eladásából élt. A többi utcagyerekkel együtt graffitizett. Később egyik festményét beválogatták egy csoportos kiállításra, Andy Warhol ott fedezte fel a képzetlen őstehetséget. Ő egyengette Basquiat karrierjét, amely elképesztő gyorsasággal ívelt felfelé. S mivel a srác zenélt is, bekerült a popiparba, Madonna szeretője lett. A nyomorból a sztárvilágba röpülést nem tudta feldolgozni: heroinfüggő lett, és 1988-ban meghalt. Képeinek árverési árai ezután kezdtek szárnyalni. „A jó üzlet a legnagyobb művészet” – mondta Andy Warhol. S tény, olykor mintha már nem is a kép nyűgözne le, inkább a mű ára az, ami borzongat, ámulatba ejt és felkavar.

Szűcs Attila: Red Garden

A 20. század izgalmas kísérlete volt a monokróm festészet is, amely nemegyszer a polgárpukkasztás és az irónia eszközeivel kérdezett rá arra: mi az a minimális hatás, ami valamit művészetté tesz? Netán a kép hiánya is lehet mélyértelmű üzenet? Ez foglalkoztatta az amerikai festőt, Robert Rauschenberget is. A Philadelphia Museum of Artban 1951-ben állította ki egyszínű fehér képeit. A Hét fehér vászon című alkotása annyira megihlette a neves zeneszerzőt, John Cage-et, hogy megkomponálta a 4 perc 33 másodperc című művét. Ez azzal kezdődik, hogy egy muzsikus leül a zongorához, de semmit sem játszik, aztán négy és fél perc múlva kimegy a teremből. Vajon ez a performanszművészet? Ha az alkotásnak az a szándéka, hogy gondolatébresztő és meghökkentő legyen, akkor mindenképp.

Kérdés az is, miért épp Amerikában váltak felkapottá az efféle irányzatok. Ennek akár politikai okai is lehetnek. Makláry Kálmán művészettörténész, galerista is így gondolja. Ő egyébként a nyolcvanas évek végétől Kaliforniában élt, később Párizsba költözött. Mégis Budapesten, a Falk Miksa utcában nyitotta meg saját galériáját. Azt mondja, már dokumentumok is előkerültek arról, hogy az Egyesült Államokban a második világháború után megerősödő absztrakt művészeteket a CIA is támogatta.

– A Szovjetunióval folytatott hidegháborúnak a kultúrharc is részévé vált. Az akkori kommunista országokban uralkodó szocreállal szemben megjelent a New York-i absztrakt festészeti iskola, amely a minden megkötés nélküli szabad alkotást hirdette. A kiállításokat Amerikában és Nyugat-Európában a CIA is finanszírozta, noha erről a művészek nem tudhattak.

Ma a világ legdrágább alkotásai között az amerikai absztrakt iskola több műve is megtalálható. Basquiat említett festménye csak a hatodik legdrágább kép, amely árverésen elkelt, s amelyet egy japán divatdiktátor vett meg. Az árversenyt – megosztott első hellyel – Gauguin: Nafea Faa Ipoipo? (Mikor fogsz megházasodni?) című műve vezeti, amely beállította a 300 millió dolláros árcsúcsot. Ugyanennyiért vásárolták meg tavaly februárban Willem de Kooning amerikai absztrakt festő Interchange című alkotását is.

Világtrend, hogy a klasszikus festmények árai csökkenek, míg a modern, 20. századi művek egyre többet érnek. A fiatal, dúsgazdag amerikai és távol-keleti menedzserek, cégvezetők a saját imázsukat építik azzal, hogy a pénzüket nemcsak aranyba, olajba fektetik, hanem műtárgyakba is.

Ez a világ tele van szellemi izgalmakkal és kockázatokkal is, de ahol hatalmas vagyonok vannak, ez kevésbé számít. A feltörekvő milliárdosok képi világához a lendületes, formabontó képek jobban illenek, mint, mondjuk, a barokk festészet.

Robert Rauschenberg: White Painting

A hazai műkereskedelemben persze messze nem röpködnek ilyen magas árak: ez kicsi piac, a vevőknek nincs annyi pénzük. De azért akadnak olyanok, akik hónapokig spórolnak, hogy kedvenc alkotójuknak legalább egy kisebb művét megvehessék. Nem mindenkinek a befektetés a lényeg, hanem hogy olyan műtárgyakkal vegye körbe magát, amelyek szebbé teszik a napjait. Javítja az életminőségét – hangsúlyozza Deák Erika is, aki nemcsak műgyűjtő, de a róla elnevezett budapesti galéria tulajdonosa is.

– Számomra a művekkel való érzelmi kapcsolat az elsődleges. Igyekszem olyan kortárs képzőművészekkel együttműködni, akiknek nemcsak a műveit tartom nagyra, de őket magukat is szeretem. A galéria és a művészek kapcsolata a bizalomra épül. Hűséges típus vagyok, hosszú távon gondolkodom, hiszen mi konzekvens életművek felépítésén dolgozunk. Alapvető a hitelességünk megőrzése. Nem fogok trendi műtárgyakat árusítani csak azért, hogy gyorsan keressünk vele. Fontos a pénz, de nem mindenáron. Az a legnagyobb luxus, ha valaki azzal foglalkozhat, ami igazán érdekli, és önazonos maradhat – mondja Deák Erika.

A galériás kiemeli: a kortárs magyar művészeknek jóval nehezebb nemzetközi karriert építeniük és a világ élmezőnyébe bekerülniük. Pedig a világsztárok „megcsinálására” már bevált receptek vannak.

– Egyes országokban a múzeumok, galériák, kurátorok, újságírók összefognak, hogy egy-egy jelentős alkotót népszerűsítsenek. Ebben az első fontos lépcső, hogy a művésznek múzeumi kiállítása legyen a saját hazájában, és néhány kikerülhetetlen közgyűjteménybe is bekerüljenek az alkotásai. Nálunk sajnos ez nem így megy. A hazai múzeumok ritkán szerveznek kiállításokat kortárs művészeiknek, és ők nemzetközi csoportos kiállításokon is ritkán vehetnek részt. Holott ez nagyot lendíthetne a karrierjükön. Egy külföldi múzeum csakis akkor foglalkozik magyar művésszel, ha a saját hazájában is kapott már hasonló lehetőséget – magyarázza Deák Erika.

A kinti múzeumok gyakran egymás között adják-veszik a tárlataikat, utaztatják a neveket. Ez sokat segít abban, hogy az alkotókat megismerje a világ. Egy pici kelet-európai ország eleve hátrányból indul a műkereskedelmi versenyben. És a szakmai összefogás hiánya tovább rontja az esélyeiket.

De azért kitartó menedzseri munkával így is el lehet érni sikereket. Tavaly júniusban, Londonban, a Sotheby’s Con­­tem­­porary East aukcióján például elárverezték Szűcs Attila Érintés című művét a kikiáltási ár négyszereséért, 16 250 angol fontért (mintegy 6,5 millió forintért). Majd a sikeren felbuzdulva a Sotheby’s még ugyanabban az évben a magyar festő egy másik képét is aukcióra bocsátotta, s az is magas áron ment el. Szűcs Attila a Deák Erika Galéria egyik alkotója. Eredményeire már mindenhol felfigyeltek, ennek is köszönhető, hogy a galéria idén áprilisban meghívást kapott a híres Independent Brussels európai képzőművészeti vásárra, ahol Szűcs mellett egy másik művészének, Keresztes Zsófiának is bemutatták egyik művét. A The New York Times pedig Szűcs Red Garden című festményével indította a brüsszeli vásárról szóló beszámolóját. S hogy születnek az ilyen sikersztorik?

Marcel Duchamp: Forrás

– Körülbelül két éve egy londoni kurátor barátnőm tanácsára megkeresett a Sotheby’s egyik vezető munkatársa azzal, hogy ajánljak neki az aukcióra kortárs magyar műveket – mondja Deák Erika. – Hosszú listát írtam neki, amelyről Szűcs Attila, illetve Nádler István egy-egy képét választották ki. A londoni árverések után több fontos nemzetközi gyűjtő is megkeresett, valamint az egyik legrangosabb német művészeti kiadó megjelentette Attila monográfiáját. Magyar művész könyvét még nem forgalmazta ilyen kaliberű kiadó. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki bemegy a párizsi Pompidou-ba, ott is megtalálhatja ezt a könyvet. Szűcs Attila neve felkerült arra a nemzetközi műkereskedelmi térképre, amelyen eddig nagyon kevés művészünk szerepelhetett.

A világon ma a legértékesebb magyar alkotás Moholy-Nagy László Telefonkép című zománcalkotása, amely 2016 novemberében a New York-i aukción hatmillió dollárért kelt el. (A képen mindössze néhány vonal van, úgyhogy igazi csemege azoknak, akik úgy érzik, ilyet ők is tudnak csinálni.) A második legdrágább mű Hantai Simon Mariale-sorozatának egyik darabja, amelyet tavaly decemberben Párizsban 4,4 millió euróért (körülbelül 1,4 milliárd forintért) adtak el egy árverésen.

Különös fintora a sorsnak, hogy épp Hantai műve dönget árrekordokat. A művész 1948-ban emigrált Magyarországról, majd Párizsban telepedett le. De olyannyira gyűlölte a művészet elanyagiasodását, hogy az 1982-es Velencei Biennálé után – amelyen ő képviselte Franciaországot – hosszú időre visszavonult. Az, hogy őt később újra felfedezte a világ, és ma ennyire híres, jórészt Makláry Kálmánnak köszönhető:

– Én korábban Amerikában múzeu­­mokban dolgoztam, majd 1997-ben költöztem Párizsba, hogy művészettörténetet tanuljak. Az első kiállítás, amit ott láttam, Hantai Simoné volt. Tizenöt év kihagyás után ez volt az első tárlata. Óriási hatással volt rám, úgyhogy azután aukciókon kezdtem vásárolni a képeit.

Makláry a párizsi magyar intézet munkatársa lett, és kiállításokat rendezett. Többször próbált Hantaival személyes kapcsolatba kerülni, de nyolc évbe került, míg a bizalmatlan mester fogadta. Aztán közel kerültek egymáshoz, de a festő nem sokkal később elhunyt. Családja később Makláry Kálmánt bízta meg azzal, hogy Hantai emlékére életmű-kiállítást rendezzen a párizsi Pompidou Központban, majd Budapesten a Ludwig Múzeumban is. A magyar műgyűjtő kétkötetes monográfiát jelentetett meg kedvenc festőjéről, s rengeteg kiállításra, nemzetközi vásárra elvitte a műveit.

Makláry ugyancsak Párizsban ismerkedett meg Reigl Judittal is. A Franciaországban élő festő művei olyan nagy hatással voltak rá, hogy a klasszikus magyar festményekből álló gyűjteményén gyorsan túladott, és megszállottan kezdte gyűjteni Reigl absztrakt képeit. Neki is kiállításokat szervezett Párizsban és idehaza is, és sikerült elérnie, hogy a New York-i Guggenheim Múzeumba is bekerüljön egyik festménye.

– Reigl Judit már 94 éves, a pénz sosem érdekelte. Annál fontosabb neki, hogy a művei hová kerülnek, kik veszik meg – jegyzi meg Makláry.

Ő sok Reigl-képpel él együtt a lakásában, egyelőre nem akarja eladni őket. Egyrészt mert szereti őket, másrészt a képek a jövőben a sokszorosukat fogják érni.

Makláry szerint nagyon megváltozott a műkereskedelem az elmúlt tizenöt évben. Amikor a galériáját itthon, 2005-ben megnyitotta, értelmiségi találkahely volt, folyton jöttek a műgyűjtők. Manapság már üresen konganak a galériák. A műkereskedelem központjai a nemzetközi aukciók és művészeti vásárok lettek.

Az Európai Képzőművészeti Vásáron (TEFAF) csak a meghívott galériák állíthatnak ki. A kelet-európai műkereskedők közül elsőként Makláryt hívták meg oda. Átszámolva 20-30 millió forintot kell fizetnie a vásáron egy standért. Sok képet kell eladnia ahhoz, hogy ne veszteséggel jöjjön haza.

A galériás nemcsak párizsi magyar, illetve néhány kortárs hazai festővel foglalkozik, hanem dél-koreai művészekkel is. Beleszeretett az absztrakt képeikbe, ráadásul az ő munkatempójuk nem európai. Meséli, hogy van olyan dél-koreai festőnője, akitől évente majdnem száz képet adott el. Párizsban ismerte meg, a művész akkor még olyan szegény volt, hogy négy másik kollégájával közösen használtak egy szűk kis műtermet. Amióta Maklárynak dolgozik, Normandiában vett kastélyt, ott már kényelmesebben elférnek a vásznai, ecsetei.