A magyarok lenézik a halzsíros rokonokat, pedig tanulhatnának tőlük – A finnugor-ellenesség már politikai tényező

2017. november 8. 07:00 - szerző: Szénási Sándor

A magyar tudományos életnek vannak olyan kiválóságai, akikről külföldön többen tudnak, mint idehaza, pedig éppen hogy a haza – a finnugor őshaza – kérdéseivel foglalkoznak. Csak hát a finnugrisztika, az uralisztika a nagyközönség számára elvont szakma. Az egyik legnevesebb tudóssal, az uráli népek és nyelvek kutatójával, Pusztay János professzorral beszélgettünk.

– Elegánsabb dolog ma a finnugor rokonság, mint a 19. század végén volt? A politika és a közélet jobban kedveli a szegény oroszországi testvéretnikumokat?

– Egyáltalán nem elegánsabb. A finnugor-ellenesség sajnos már-már politikai tényezővé válik. A jelenségnek több mint két évszázados hagyománya van. A kezdetekben lenézően viszonyultak a magyarsághoz nem méltó halzsíros rokonokhoz, akik azonban sokat változtak, s főként az észtekre, finnekre gondolva igazán tanulhatnánk is tőlük. Oroszországi nyelvrokonaink szellemi kultúrája is megismerésre való, és nem szégyenkezésre. Csak a népköltészetről szólva, szinte valamennyi nép körében megszületett például az eposz – ezek nagy része olvasható magyarul is. Legutóbb az Észtország délkeleti szegletében és az észt–orosz határ orosz oldalán élő, kis lélekszámú szetu közösség eposza (Pekö) és két epikus éneke (A lány halála, A nagy nász) – ezek valóságos néprajzi kincsesbányák – jelent meg a fordításomban.

– Az ember ritkán találkozik uralistával, de a mostani végre alkalom arra, hogy megkérdezzem: tényleg háromezer éves a magyar nyelv? Állítólag akkor váltunk ki az uráli népekből és az alapnyelvből is.

– A hagyományos felfogás szerint a mai uráli (finnugor) nyelvek kiindulópontjaként értelmezett úgynevezett uráli alapnyelvet beszélő közösség mintegy hatezer évvel ezelőtt bomlott fel, s szakadt előbb két ágra (finnugor, szamojéd), majd ezek oszlottak tovább. A magyarság ősei a finnugor ágon belüli ugor csoportból, amelybe a magyaron kívül a manysik és a hantik tartoznak, a feltevések szerint mintegy háromezer éve válhattak ki.

– Az átlagember persze nem érti, de a Nyelv és Tudomány szaklap szerint a családfamodellt képviselő történeti nyelvészek és ön között „mérgező” vita folyt, és akadt, aki dilettánsnak nevezte. Hogyan alakulhatnak ki egy ilyen békés tudományban ennyire ádáz csaták?

– Én nem vitáztam, csak megírtam a magam nézetét arról, hogyan alakulhatott ki az uráli alapnyelv és honnan származhat a magyar nyelv. Pár tudóstársammal elégedetlenek vagyunk a hagyományos felfogás eredményeivel, és próbálunk új magyarázatokat találni. Sajnos néhány kollégám kilépett a tudomány falai közül, és a nagyközönségnek szánt kiadványokban – részben hamis kijelentéseket tulajdonítva nekem – durván, becsületsértő módon támadott. A Gyökereink című könyvem (Nap Kiadó, 2011) volt a válasz.

– Mivel haragította magára a – nevezzük őket így – ortodoxokat?

– A kérdés lényege: a hagyományos nyelvészeti eljárással egy-egy nyelvcsalád történetét illetően az úgynevezett alapnyelvi korig lehet eljutni, ez körülbelül hatezer évvel ezelőtti állapot. Az alapnyelvet is csak rekonstruálni lehet, hiszen nem áll rendelkezésünkre semmilyen forrás a hatezer évvel ezelőtti nyelvi állapotról. Ennek megfelelően a rekonstrukció idővel, például a kutatási módszerek átalakulásával, meg is változhat. Én mindössze azt a kérdést teszem föl, honnan származik az uráli alapnyelv, amelyre hangrendszert, alaktant, szókészletet is rekonstruálnak, hiszen nyilvánvaló, hogy az anatómiailag modern ember nem hat-hétezer esztendeje kezdett el beszélni. Az emberi nyelv fejlődése ennél lényegesen hosszabb időre megy vissza. Nyilvánvaló, hogy ezt a folyamatot pusztán nyelvészeti eszközökkel nem lehet kutatni, ehhez több tudományt – például a régészetet, a genetikát – is be kell vonni. Az ilyen interdiszciplináris kutatásoknak lehetnek gyermekbetegségeik, amelyekből azonban idővel ki lehet lábalni. Voltaképpen szemléletváltásról, ha úgy tetszik, a paradigmaváltás szükségességéről van szó, s ezt a régi paradigma képviselői nehezen viselik el. Miközben én messzemenőkig felhasználom a régi paradigma eredményeit, legfeljebb rámutatok bizonyos gondolkodásbéli eltérésekre. Egy kérdésben viszont hajthatatlan vagyok: én soha nem mondom azt, hogy ez vagy az a jelenség hat‑, tíz- vagy húszezer évvel ezelőtt így volt (ahogy a másik oldal képviselői ilyeneket határozottan állítanak), én csak annyit mondok, szerintem, az én meglátásom szerint így lehetett. S erről lehet, kellene tisztességes vitát folytatni.

– Az biztos, hogy nem szobatudós típus. Nyelvi táborokat, konferenciákat szervez, fordít, ha úgy tetszik, folytonosan randevúkat talál ki a finnugor népek képviselőinek. De fontos ez? Egy udmurtot aligha köt össze bármi is egy magyarral.

– Szeretném, ha az oroszországi finnugor népek megismernék Magyarországot, a magyar irodalmat, kultúrát, egyszersmind szembesülnének a saját helyzetükkel. Ezért szervezek hungarológiai táborokat, amelyeknek a programjában a magyar irodalom, kultúra, művészetek bemutatása mellett előadásokat hallgatnak kisebbség- és nyelvpolitikai kérdésekről is, az anyanyelvű oktatás fontosságáról, a nyelvfejlesztésről. Ugyanakkor azt is szeretném, ha mi, magyarok is minél többet tudnánk nyelvrokonainkról. Elsősorban persze az egyetemi hallgatók számára adtunk ki – még aktív szombathelyi tanszékvezető koromban – kézikönyveket, gyakorlati kétnyelvű szótárakat, észt, finn, komi, mari, erza, moksa, udmurt, nyenyec tanulmányköteteket. Jó volna, ha a magyar közvéleményt is meg lehetne győzni arról, hogy nem fantazmagóriákkal kell helyettesíteni a tudomány eredményeit. Mindenekelőtt azt kellene tudomásul venni, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem ugyanaz. Nyelvünk vitathatatlanul finnugor – még ha én egy kicsit másként látom is, mint a hagyományos felfogás. Finnugor nép viszont nincs, csak finnugor nyelvet beszélő népek vannak.

– Ha lenne pénze, mint ahogy, gondolom, nincs, hiszen egy uralistának miért is lenne, mire költené?

– A világ mintegy hatezer nyelvének túlnyomó többsége – lévén kis közösségek által beszélt nyelvek, s többnyire asszimilációs politikát folytató államokban találhatók – veszélyeztetett státusú. Az előrejelzések szerint századunk végére kihal vagy erősen veszélyeztetett helyzetbe kerül optimista becslések szerint a nyelvek ötven, pesszimista előrejelzések szerint akár nyolcvan-kilencven százaléka. Ezek közé a nyelvek közé tartoznak az Orosz Föderációban beszélt rokon nyelveink is, főleg a százezer beszélő alattiak. A nyelvmentés szinte egyetlen biztosítéka az iskola lehet, ahol anyanyelven tanulnak minden tantárgyat. Ez a hatvanas évektől kezdve az egykori Szovjetunióban és a mai Oroszországban törvényileg nem lehetséges. Ezen a helyzeten kellene politikailag változtatni. Szakmai szempontból az a feladat, hogy ezeket a nyelveket újra alkalmassá tegyük arra, hogy széles körűen használhassák őket. Ehhez terminológiára van szükség. Irányításommal tíz iskolai tantárgy szakszókincsének szótára készült el a hat-hétezer évvel ezelőtti öt nagyobb oroszországi finnugor nyelven (összesen ötven kiadványban) – EU-s pénzből, miután a magyar tudományosság nem tartotta támogatandónak a projektet. A következő lépés e terminológiaszótárak felhasználásával anyanyelvi, elektronikus, lehetőleg interaktív tananyagok készítése. A munka elindult, eddig egy tucat tananyag van meg, s kísérletképpen néhány iskolában megkezdődött az adott tantárgyak anyanyelven történő oktatása – fakultatív módon. Ezzel egyidejűleg szükség volna az anyanyelven oktatni képes tanárok képzésére, továbbképzésére. Mivel ezekhez a lépésekhez csak nehezen tudunk pénzt szerezni, kedvező anyagi körülmények között ezt finanszíroznám.