Orbán nagyon elszámította magát Trumppal kapcsolatban, a Fehér Háznak nem szűnő problémája van a magyar miniszterelnökkel
Magyarország védelmi együttműködése Amerikával alapvetően jó, ha nem is olyan mély és kiterjedt, mint például Romániáé. A kétoldalú gazdasági kapcsolatok pedig minden szempontból kitűnőek. A kereskedelem majdnem megduplázódott 2010 óta, ezzel Magyarország az Egyesült Államok legdinamikusabb kelet-európai üzleti partnere lett. Tavaly a kétoldalú árukereskedelem 7,2 milliárd dollárt tett ki, szemben a román–amerikai forgalom 2,6 milliárdjával. A jóval nagyobb lengyel gazdaság amerikai kereskedelme nem sokkal múlja fölül a magyarét. Ráadásul hazánknak jelentős – csaknem négymilliárd dollárra rúgó – éves kereskedelmimérleg-többlete van Amerikával szemben. A kereskedelmi kapcsolatok további erősödése várható már csak azért is, mert a magyar kormány vállalta, hogy 2024-re a GDP két százalékát védelemre fogja költeni (a mostani egy százalékhoz képest). Valószínű, hogy a plusz egy százalék jelentős része fejlett amerikai haditechnikai eszközök importjára megy majd. Virágzóak a beruházási kapcsolatok is. Az Egyesült Államok a második legnagyobb külföldi befektető nálunk: a GE, az IBM, a Coca-Cola és több száz más amerikai cég százezer embert foglalkoztat Magyarországon.
A fentiekkel éles ellentétben 2010 óta mélypontra zuhantak a politikai kapcsolatok, amelyek már alig emlékeztetnek két szövetséges és egymást hivatalosan barátinak tekintő ország viszonyára. Magyarország miniszterelnöke hét éven keresztül kimondatlanul is nemkívánatos vendégnek – Orbán Viktor szavaival: „fekete báránynak” – számított Washingtonban. A diplomáciai viszony Washington általi lefokozása miatt a külügyminiszteri találkozók is feltűnően megritkultak. Az utóbbi években Szijjártó Péter külügyminisztert a három szinttel a rangja alatti helyettes államtitkár, Victoria Nuland fogadta, aki ez év januárjáig az Európai és Eurázsiai Hivatal vezetője volt (hozzá tartozott Oroszország is). Vele annyira megromlott Szijjártó viszonya, hogy – saját elmondása szerint – „kiabáltunk egymással, nagyon rossz beszélgetéseink voltak”. A kapcsolat annyira feszültté vált, hogy a magyar külügyminiszter végül már „nem volt hajlandó” Nulanddal találkozni. A két lobbanékony stílusú külügyér kezdettől fogva nem találta meg a közös hangot.
Hogyan süllyedtek a politikai kapcsolatok ilyen mélyre az utóbbi hét évben? Washingtonban az Orbán-kormánnyal kapcsolatban leggyakrabban elhangzó kulcsszavak és aggodalmak a következők: demokráciadeficit, jogállami fogyatékosságok, állami szintű korrupció, túlhajtott populizmus, nem kellően erős elhatárolódás a rasszizmustól és antiszemitizmustól, „putyinizálódás”, gyöngülő atlantista elkötelezettség, keleti különutasság, túlzott orosz orientáció (lásd energiabeszerzés), az orbánizmus regionális kisugárzása (lásd Lengyelország).
A barátságtalan politikai kapcsolatok magyar narratívája pedig ezekre a sérelmekre támaszkodik: lopakodó washingtoni politikai nyomásgyakorlás, beavatkozás a magyar belügyekbe (alkotmányozás, törvényhozás, bírósági rendszer, média- és vallásszabadság), egyenjogúság hiánya a kétoldalú viszonyban (Szijjártó: „egy másik országnak nincs igaza csak azért, mert nagyobb”, „yes-maneket akartak csinálni belőlünk”), nyilvános politikai megleckéztetések és az amerikai támogatás elmaradása a Magyarország számára fontos külpolitikai kérdésekben, mindenekelőtt a környező országokban élő magyarok kisebbségi jogaival és autonómiatörekvéseivel kapcsolatban.
Két gyökeresen eltérő narratíva. Nem csoda, hogy a politikai kapcsolatok valósággal padlót fogtak az Obama-kormány utolsó napjaira. Jól tudták Budapesten, hogy Hillary Clinton elnöki győzelme esetén a kétoldalú viszonyban maradt volna a fagyos status quo, sőt a politikai nyomás és mellőzés valószínűleg fokozódott volna. Nem véletlen, hogy Orbán mindenkinél korábban Donald Trump elnöksége mellett tette le a voksot, remélve, hogy ezzel véget érhet számára a rossz washingtoni álom, a leértékelő diplomáciai mosolyszünet.
De nem ért véget. Nem jött össze a lázasan várt nagy találkozó Orbán és Trump között, ami a meggondolatlanul kirobbantott CEU-válsággal megfejelve Szemerkényi Réka washingtoni nagykövet idő előtti lecseréléséhez vezetett. A magyar külügyi apparátus túlértékelte Orbán Trump általi informális meghívásának jelentőségét. Ráadásul a közvetlen külügyi kapcsolatok sem javultak:
Rex Tillerson amerikai külügyminiszter márciusban meglepetésre nem fogadta a magyar kollégáját, aki a nagykövetség új épületének ünnepélyes átadása miatt látogatott Washingtonba.
Az amerikai fővárosból követve az eseményeket számomra ekkor vált világossá, hogy a magyar fél nem érzékelte, hogy Trumppal a Fehér Házban sem szűnt meg Washington Orbán-problémája, amely tovább súlyosbodott az CEU-üggyel. Ezzel kapcsolatban erős, kétpárti alapú amerikai tiltakozás alakult ki, amelyet egyesek összekapcsoltak az orbáni illiberalizmus és demokráciahiány ismert kritikájával. Hogy milyen kevés változott a kétoldalú politikai viszonyban Trump elnöksége alatt, azt jól mutatja David Kostelancik budapesti amerikai ügyvivő néhány héttel ezelőtt elhangzott kritikus beszéde a magyar sajtószabadságról, és az arra adott indulatos kormányzati válasz.
Trump hivatalba lépése után hiába távozott Nuland a külügyminisztériumból, az orbáni politikát rossz szemmel néző külügyi stáb maradt a régi, és hatékonyan blokkolt minden, Orbánnak kedvező közeledési törekvést. Az Oroszország‑gate és más belpolitikai bajok miatt lebénult Fehér Háznak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a geostratégiailag harmadrendű kis országgal való kapcsolatjavítással törődjön.
Új és a lehetőségek szerint kedvező fejlemény a magyar külpolitika számára, hogy pár héttel ezelőtt elfoglalta külügyminisztériumi hivatalát Nuland utóda, Wess Mitchell, a befolyásos CEPA (Center for European Policy Analysis) agytröszt volt elnöke. Mit tudunk Mitchell külpolitikai nézeteiről? A közelmúltban megjelent The Unquiet Frontier (Nyugtalan határvidék) című könyvében új, offenzív külpolitikai koncepciót vázolt fel a defenzívnek tartott Obama-doktrína helyébe. Információim szerint a könyvnek szerepe volt abban, hogy Trump elnök őt jelölte erre a felelős posztra, mintegy ötven amerikai nagykövetség közvetlen irányítására. Mitchell fiatalos, kicsit tudósalkatú külpolitikus, imponálóan nyugodt ember, szemben a temperamentumos Nulanddal. Nagykövetként Szemerkényi jó kapcsolatot épített ki a CEPA-val. Szijjártó előadóként többször is a CEPA vendége volt az elmúlt években.
Orosz és kínai ügyekben Mitchell Washingtonban héjának számít.
Mindkét országot ragadozó, revizionista hatalomnak tekinti, amelyek elsősorban birodalmuk peremvidékein és az Egyesült Államok által vezetett szövetségi rendszerek gyenge pontjain nyomulnak fokozatosan, alacsony intenzitású katonai lépések és más befolyásnövelő akciók révén (energiafüggőség fokozása, rejtett katonai, titkosszolgálati és kibernetikai akciók). Mitchell különösen rossz szemmel nézi az orosz befolyás fokozódását a közép-európai térségben és a posztszovjet „közel-külföldön”. Szerinte a Kreml revizionista próbálkozásait és terület-visszaszerzési törekevéseit fölbátorította az Obama-kormány nemzetközi passzivitása, amely szándékosan kerülte az érdekellentétekben terhes területeket az Oroszországgal való együttműködésben. Mitchell fontos amerikai geopolitikai érdeknek tartja az orosz befolyás erélyes feltartóztatását és visszaszorítását a térségben. Ehhez az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását javasolja, különösen az orosz veszélynek közvetlenül kitett szövetséges frontállamokkal (főként Lengyelország, balti államok, Románia), beleértve az elrettentéshez szükséges előretolt amerikai és NATO katonai jelenlétet az orosz befolyásnak határozottan ellenálló országokban. Az amerikai katonai terhek enyhítése céljából Mitchell síkra száll az orosz nyomásnak kitett országok – köztük a V4-ek – közötti szorosabb biztonságpolitikai koordinációja és együttműködése mellett.
Mitchell Nulandnál jobban ismeri Magyarországot, és orosz viszonylatban nem ellenálló, hanem alkalmazkodó (helyezkedő) országnak tartja. Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett.
Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért Budapest a nyugati szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben, például a nyugati gazdasági szankciók és a Putyin elnökkel való gyakori, bilaterális csúcstalálkozók dolgában. Feltűnő, új vonás Mitchell koncepciójában az, hogy az eddigi amerikai kurzussal szemben helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást az olyan szövetségesekre, mint Magyarország, amelyek nem felelnek meg a demokratikus elvárásoknak. „A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az (Oroszország elleni) biztonsági érdekek elsődlegesek” – mondja Mitchell.
Hiba lenne azonban, ha a Mitchell–Nuland-váltást Budapesten túlértékelnék. Hasonló számítási hiba egyszer már becsúszott Trumppal kapcsolatban.
Ahogy a Potomac partján gyakran hallani, Washington Orbán-problémája nem szűnik meg elnök-, nagykövet- vagy államtitkárváltással. Lesznek-e még szép napok a politikai kapcsolatokban? Itteni vélemények szerint a megoldás kulcsa Budapesten, a Duna bal partján van.
