Nyelvi agresszió – Mit akar Ukrajna a nyelvével?

szeptember 22. 16:55 - szerző: Miklós Gábor

A minap az ukrán parlament által elfogadott oktatási törvény igazi háborút indított, méghozzá több fronton. Négy érdekelt szomszédos állam sietve tiltakozott a kijevi kormányzatnál amiatt, hogy a törvényhozás felemás határozata gyakorlatilag felszámolja a kisebbségi nyelveken való oktatást az ukrajnai iskolákban.

Az új törvény szerzői és támogatói nem titkolják, hogy elsősorban az orosz nyelvű oktatást szeretnék visszaszorítani. Ez azonban érthetően sérti a többi kisebbség, így a magyarok, a románok, a lengyelek, a szlovákok, a bolgárok jogait. A törvény bizonyos mértékig kivételt tenne ugyan az Európai Unió államnyelveit beszélő ukrajnai közösségekkel, illetve a különböző krími tatár dialektusokat használókkal, de ez nem állította le a tiltakozásokat. A verbális merülési csúcsot a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter érte el valamennyi érintett országnak az ügyben nyilatkozó hivatalnokai közül, és

a magyar kormány volt az egyetlen, amely a még sok tekintetben függő törvényre azonnal diplomáciai retorziókkal válaszolt, s ezzel lényegében bekapcsolódott az ukrán–orosz nyelvpolitikai háborúba.

De ­miért folynak harcok ezen a mel­­lékhadszíntéren is, miközben Oroszország és Ukrajna valódi háborút is folytat a Don-medencében, s előbbi törvénytelenül megszállta és annektálta a Krím félszigetet? Érthetetlen az is, miért lövi lábon magát Ukrajna, amikor olyan kormányokat állít magával szembe, amelyeknek inkább a jóindulatára kellene építenie.

Az ukrán–orosz nyelvháború nem az első ilyen konfliktus Európában, de talán az egyetlen, amely államok közötti éles nemzetközi politikai szembenállással jár és egyébként helyi háborút kísér. Hivatalosan természetesen nem arról folyik a vita, hogy létezik-e egyáltalán ukrán nyelv, vagy csupán az úgynevezett kisoroszok körében használt nyelvjárások sokaságasáról van szó. Ezen a szovjet korszakban intézményesen túlléptek, de a kétezres évek ukrajnai politikai konfliktusaival ez a vita is újra felszínre bukkant. Az orosz hivatalosság az ukrajnai, oroszul beszélők nyelvi jogait akarja formálisan kivívni. Ezek a jogok hídfőt jelentenek az orosz kormány hibrid hadviselésében, amelynek végső célja feltehetően Ukrajna lojális szövetségessé változtatása. A mai orosz nyilvánosságban ezért előveszik a régi kliséket, amelyek szerint az ukrán csupán az orosznak a lengyellel felvizezett, „rontott” változata, vagy hogy az ukrán nemzeti gondolat és kultúra csak az osztrák hatalmi-katonai központok koholmánya. Ez a tétel erősen jelen van a magyar harmadik nyilvánosságban is. Akárhány cikk jelenik meg, amely valamiképpen érinti ezt az ügyet, rengetegen szólnak hozzá. A kommentátorok többsége szerint pedig „nincs olyan, hogy ukrán nyelv”, hiszen például ők az iskolai orosztudásuk alapján mindent értenek Ukrajnában, és őket is megértik. Akik ezzel állnak elő, azok általában nem az orosz propaganda hivatásosai, csak lényegében ugyanazokat az érveket használják.

MTI Fotó: Nemes János

A nyelvi háborúskodáson túl mindkét oldalon újra és újra felbukkan a történelemért folyó vetélkedés. Mindkét állam a Kijevi Rusztól eredezteti magát. Közös az államalapítójuk, a bizánci kereszténységet államvallássá tévő I. Szent Vlagyimir, vagy ukránul Vologyimir. Közösek a legendák, az első évszázadok. Közösek a nyelvi gyökerek is, de a nyelvjárások már a középkorban önálló fejlődést futottak be, s különböző kulturális hatások érték őket. Közösek a hősök is. Közös a történelem, amely a politikai fordulatokkal más-más értelmezést kap. A17. századtól Ukrajna Dnyepertől keletre eső részei, illetve a Fekete-tengertől északra fekvő területek is az orosz birodalomhoz kerültek. A kölcsönhatás erős volt. Állandó volt a népmozgás is. Az újonnan bekebelezett területekről is áramlott Oroszországba sok nyugati kulturális, közigazgatási tudás és nyelvi fordulat. Kialakult a népnyelv alapján a „kisorosz” első irodalmi változata is. Születtek kifejezetten népnyelvi művek is. Nyikolaj Gogol első megjelent kötetében, az Esték egy gyikanykai tanyán novelláiban egyszerre szólalt meg mind a két nyelv. Majd előállt a 19. század közepén Tarasz Sevcsenko, az ukránság nagy költője, aki nagy irodalmat alkotott ukrán anyanyelvén. A cárizmus betiltotta az ukrán nyelv iskolai használatát, könyveket, lapokat sem lehetett kiadni ukránul. Eközben az Osztrák–Magyar Monarchia galíciai tartományában 1873-ben hivatalos oktatási nyelvvé lett. Az első világháború előtt 2400 ukrán nyelvű elemi iskola és 16 középiskola működött ezen a területen. Virágzott az ukrán nyelvű könyvkiadás is.

A szovjet rendszer eleinte engedélyezte, sőt, támogatta az ukrán nyelv fejlődését. A nacionalista mozgalmat azonban elnyomta. A nacionalisták a Lengyelországhoz került Galíciában is konfliktusba kerültek a helyi lengyelesítő hatalommal. Az ukrán nemzet területi egységét az 1939-es Mo­­lo­­tov–Rib­­bentrop-paktum, majd a jaltai alku hozta meg. A második világháború végével a nyugati és a keleti ukránok, valamint a kárpátal­­jaiak is szovjetek lettek. Moszkva a háború utáni években aztán következetesen szorította vissza az ukrán nyelvhasználatot. A nagyvárosokban az orosz nyelv volt a meghatározó, az ukrán elit is oroszul beszélt. Maradtak ukránnak a folklóregyüttesek. A Szovjetunió szétesése után Ukrajnának nemcsak saját államszerkezetet, hadsereget, flottát, gazdaságot, kapcsolatrendszert kellett teremtenie, de elő kellett állítania a nemzeti öntudatot, történetet, mítoszokat is. És természetesen az államnyelvet.

Max Weinreich (1894–1969) nyelvésznek, a jiddis nyelv jelentős 20. századi kutatójának tulajdonítják a mondást, amely szerint „a nyelv olyan dialektus, amelyhez hadsereg és flotta tartozik”. Ukrajnának előbb lett flottája és hadserege, mint olyan államnyelve, amelyet az országban elismerten beszélnek, s amelyen az ország vezetői, elitje is képes megszólalni. Nem beszélve arról, hogy továbbra is heves vita folyik a történelmi narratíváról. Tehát például arról a kérdésről, hogy Sztepan Bandera, az ukrán nacionalista mozgalom és az ukrán felkelő hadsereg vezéralakja, akit 1958-ban a KGB öletett meg Münchenben, ki is valójában. Náci ügynök vagy függetlenségi hős? És vitatkozhatnak Ukrajna szovjet évtizedeiről is. Az ország egységének egyik fő narratívája és vitapontja a holodomor, a harmincas évek ukrajnai éhínsége, amelyet a sztálini kollektivizálás és rekvirálások okoztak. Az egyik vitafél szerint ez kizárólag az ukránság „holokausztja”, amelyet a bolsevikok, az oroszok szándékosan idéztek elő. A másik nézet szerint ez az egész szovjet területet sújtó bűn volt. Ukrajna egész keleti része, nem csak a szeparatista donyecki és luhanszki terület, főleg orosz kultúrájú és nyelvű. A hivatalos ukrán ott idegen nyelv, akkor is, ha a lakosok ukrán nemzetiségűnek vallják magukat. Otthon ők is a jellegzetes keveréknyelv, a szurzsik valamely változatát beszélik. A vitatott iskolatörvény főleg ennek a térségnek szól, ott akarnak a nyelvhasználatban rendet teremteni. Ezzel alátámasztják Vlagyimir Putyin orosz elnök érvelését, miszerint az ukrán kormány nacionalista, jogsértő politikát folytat, tehát az orosz nyelvű Krím elszakítása és a szeparatisták támogatása jogos az ottaniak védelmében.

Bizarr állapot, hogy Ukrajna az oroszokéhoz hasonló hatalmi eszközökkel lép fel a ruszin nyelv és a ruszin etnikum kapcsán. Tagadják, hogy a Lengyelországban, Szlovákiában, Kárpátalján, Romániában és a Vajdaságban élő ruszinságnak joga van a nyelvi és etnikai különállásra.

Egyébként az ukrán nyelv előjogait legharcosabban védő nacionalisták gyakran erősen kisebbségellenesek. Az ő hangjuk a mostani konfliktussal beszivárgott a hivatalos közbeszédbe. A magyar közösség oktatási rendszerét az ukrán állami médiában elkezdték szeparatizmusnak minősíteni, s felróják, hogy a beregszásziak Budapesthez is igazítják az órájukat.

 


Mi az a szurzsik?


Gogol említett novelláinak nyelve az orosz–ukrán turmix, az, amelyet Ukrajna lakóinak jó része, sok millió ember ma is beszél, és szurzsiknak nevez. A szurzsik szó a búza és a rozs lisztjéből készült keveréket vagy az ebből sütött kenyeret jelenti. Hogy a keveréknyelv ennyire elterjedt, több okkal is magyarázható. Ilyen például az, hogy gyakran mozgatták adminisztratív úton a népességet. Sok oroszul beszélő került az ukrán nyelvterületre már a cári időkben, például amikor a Don-medence iparát fejlesztették ki. Sok falusi ukrán költözött a főleg oroszul beszélő városokba. A szovjet korban az orosz nyelven szerzett iskolai végzettség garantálta a foglalkoztatást, a karriert, miközben az ukrán képzést visszaszorították. Vagyis nyelvi szempontból a recept: végy orosz szavakat, öntsd le ukrán kiejtéssel és végül keverd bele az ukrán grammatikába – és máris készen van a szurzsik.

 

Az, hogy az egyik nyelv hasonlít a másikra, hovatovább kölcsönösen érthető is, még nem ok arra, hogy elvitassák önállóságát. Ahogy a fordítottja sem. A nemzeti nyelv viszont valóságos lobogó minden újonnan létrejött államban. Az új országok nem akarnak más zászlókat elviselni a magukén kívül. Fehéroroszországban a függetlenség után a demokratikus erők az addig háttérbe szorított, kevesek által beszélt fehérorosz nyelvet preferálták. Egy lengyel újságíró barátom mondta a nyolcvanas években, hogy a fehérorosz nyelv hivatalosan egyedül a minszki metróban hallható. Amikor aztán Alekszandr Lukasenko került hatalomra, ő nemcsak a régi címert és a szovjet időkben használt zászlót hozta vissza, de az orosz nyelv általános használatát is. Országát az „orosz világ” részévé nyilvánította. Amikor persze gesztusokat tenne a hazai társadalomnak, netán a Nyugatnak, akkor engedményeket tesz a fehérorosz nyelv használatában.

A posztszovjet Észtországban és Lettországban az orosz anyanyelvűeknek, vagyis a lakosság 30-40 százalékának a nyelvhasználatát szorították vissza, illetve a politikai jogaikat is korlátozták az államnyelv nem tudása miatt. Litvániában a jelentős lengyel közösséget diszkriminálják nyelvhasználati és közösségi jogaiban. A nyelv háborús eszköz Moldova és a tőle elszakadni akaró Transznisztria szakadár államocskája között. Moldovában a függetlenséggel visszatértek a latin ábécére, és a románt nyilvánították az ország nyelvévé. A szakadárok viszont megmaradtak a cirill betűs írásmódnál, és moldovánnak mondják az államnyelvet, ahogy a szovjet időkben járta.

A volt Jugoszlávia története szintén a nyelvháborúk története is. A Balkán délszláv országaiban Szlovéniától Bulgáriáig dialektuskontinuum van, azaz a szomszédos falvak lakói még értik egymást. Az egyre távolabb élőknek viszont már lehetnek nehézségeik. Most külön államnyelve – és persze flottája, hadserege – van Horvátországnak, Boszniának, Szerbiának, sőt már Montenegrónak is. A bolgárok pedig ugyanazokkal a vehemens érvekkel vitatják a macedónok önállóságát, mint az oroszok az ukránokét. És ehhez járul történelem- és irodalomelbirtoklási perlekedés is. Európa más részein is számos ilyen dialektuskontinuum van szlávok, északi germánok, németek, hollandok és az újlatin nyelvek beszélői között. Ezek az ügyek azonban általában nem okoznak manapság komolyabb konfliktusokat az államok között.