Napóleon tenyerén – Az elégedett Vilnius

Ha villámlátogatásunk nem is kezdődött zökkenőmentesen, a legdélibb és egykor a pogányságot legtovább őrző balti állam fővárosa a folytatásban sok-sok kellemes meglepetést tartogatott, miközben a fél évszázados szovjet „vendégeskedés” öröksége máig nem tűnt el. De hát hogy is tűnt volna el? – korrigálom berzenkedésemet, miközben egy konferenciaközpont kerítését nézegetem. A betonlábazatra erősített vasrudak faléceket tartanak, egyik-másik kitört, megrepedt, bizony inkább elhanyagolt nyaralót idéz a nagy területet körülölelő „védőrendszer”, semmint „technológiai parkot” – pedig ez van itt, s belül a legmodernebb technika fogadja a látogatókat, ez esetben az Európai Újságírók Szövetségének idei közgyűlését, húsz ország mintegy hatvan újságíróját, kommunikációs szakemberét.

A világpolitika kellős közepébe csöppenünk.

Darius Skusevičius külügyminiszter-helyettes Oroszország „információs háborújáról” beszél. Amint kifejti, Moszkva ellenséges félretájékoztatással, hamisított hírek kampányával próbálkozik a balti országokban és sok más nyugati államban. Célja a politikai befolyás növelése, valamint a tekintélyes és hitelesnek ismert nyugati médiumokba vetett bizalom megrendítése. A téma a nap folyamán újból és újból előkerült. Politológusok és közvélemény-kutatók fejtegették, hogy a kommunikáció és az információtovábbítás mely frontjain támad Moszkva, lényegében azt állítva, hogy Litvánia – másokkal együtt – „hadban áll” az oroszokkal. Ez is egyfajta „hadviselés”, csak más eszközökkel, variálom magamban az ismert mondást, de azért kételkedem is. Nem túlzás ez? A válaszokból az derül ki, hogy úgy gondolják, a demokratikus nyugati világ ma sebezhetőbb és gyengébb, mint a hidegháború lezárásakor volt, és úgy látják, a NATO-tagság ernyője alatt saját erőfeszítéseik mellett nagy szükség van a nyugati szolidaritásra, az összetartás fokozására. De bőven akad feladat – a vilniusi elemzők szerint – a média háza táján is. Egyfelől meg kell erősíteni a „független, minőségi” tájékoztatást, másfelől a médiafogyasztókat rá kell vezetni arra, miként különböztessék meg a hiteles híreket a hamisaktól.

Itt két kísértésbe ütközöm. El kellene kanyarodnom az elkeserítő magyar médiavilág felé, illetve elmélyedhetnék Putyin „cár” – ahogyan a The Economist nevezte nemrégiben az orosz elnököt – sajátosan terjeszkedő politikájának elemzésében. De egyiket sem teszem. Az utóbbiról, mondjuk, legyen elég annyi, hogy a litvánok, illetve a baltiak a krími és a donyecki agresszió után felettébb féltik függetlenségüket Moszkvától, s mindazok után, amiken ők keresztülmentek, ki is vehetné ezt zokon tőlük?

Az orosz nyelv és kultúra ügye bízvást elválasztható a kíberteret is magába foglaló putyini terjeszkedéstől. Az idősebb generációból máig sokan beszélnek oroszul, s persze a Vilniusba Minszkből átruccanó turisták számára is az orosz a közös nyelv. Történelmi okokra vezethető vissza, hogy

írásban és szóban sokszor találkozni a lengyellel, sőt egy kicsit szarkasztikus megjegyzés szerint Varsóban még mindig többen állítják, hogy Vilnius most éppen „litván megszállás alatt” van.

A fiatalok közül viszont sokan már inkább angolul tudnak. Az elvándorlás igénye, amit Litvániában is ösztönöznek a nyugatiakhoz viszonyított alacsony bérek, meg az uniós tagság is nyilvánvalóan az angol felé fordítja a figyelmet, amit többször is megtapasztaltunk.

„Négy hét alatt befogadtuk és meghonosítottuk a Uber-szolgáltatást a taxizásban” – mondja jól érzékelhető büszkeséggel Remigijus Simasius polgármester, korábbi parlamenti képviselő kivételesen elegáns angolsággal. Azt is örömmel említi, hogy a város adatszolgáltatási rendszere a világon a legnyitottabbak közé tartozik. A turizmus fejlődését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tavaly egymillió látogató kereste föl a litván fővárost. Másik nyilatkozatából azt is tudni lehet, hogy Vilnius polgárainak 98 százaléka elégedett városával, s ez még a stockholmi és koppenhágai arányszámokat is felülmúlja. Korábbi politikusi múltját nem meghazudtolva Simasius kijelenti, Litvániában az okoz aggodalmat, hogy az Európai Unió ugyanolyan erős tud-e maradni a jövőben, mint amilyen most, mert majdnem minden tagországban akadnak befolyásos nacionalista mozgalmak. Szerencsére mind ezektől, mind a kommunista szélsőségtől mentes a litván belpolitika, mondta a város első embere az International Meetings című angol nyelvű folyóiratnak.

Vilniusból sajátos balti látószögben látszik a világ, de mi látszik magából Vilniusból? Egy szépséges város, sok parkkal, folyóval, pompás – jórészt barokk – templomokkal, a vár és a belváros még mindig őrzi a régi nagyság nyomait, hiszen a lengyelekkel összefonódó nagyfejedelemség határai valamikor a 15. században a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódtak. A város csodái túlélték az évszázadok viharát, túl a sok irányból özönlő rengeteg hódítót, egyiket-másikat le is nyűgözték, mint például az Anna-templom Napóleont, aki állítólag

ezt a templomot „a tenyerén szerette volna Párizsba vinni”.

Én otthagytam a sok látnivalót, amelyek miatt bármikor szívesen visszamennék, de nem télen, s ha lehet, nem tanácskozásra. Csak úgy, mondjuk, egy hétre, elmélázni a múlton, megkeresni, hol is lakott Puskin meg Stendhal, ellátogatni a Mickiewicz-múzeumba, sétálni a Gediminas-dombon meg a Neris partján.