Nagy-Britannia munltikulturálissá válása hozott sok új problémát, és megőrzött sok régit

2017. december 11. 19:38 - szerző: Hajdú Tímea

Minden, angol földön elkövetett terrortámadás után kiállt egy magas rangú politikus, és bejelentette, hogy harcolni fog az életmódjuk megvédéséért. A 2005-ös londoni robbantások után Tony Blair a szabályok megváltoztatását ígérte. Aztán a retorika megszokottá vált, és jöttek az olyan mondatok, hogy „a terror a nagyvárosi élet része”. De miután eltemették a halottakat és mindenki a gondolatainak perifériájára tolja a félelmet, a terror és az integráció kérdése azonnal lekerül a napirendről.

A kultúrák ütközésével nemcsak terror jár, hanem mélyebb és talán súlyosabb következményekkel járó társadalmi változások is. Az egykor homogén és nem befogadó brit társadalom az elmúlt ötven évben multikulturálissá változott, ez hozott sok új problémát, s megőrzött sok régit is. Az első, igazán nagy tömegű bevándorlók még az orosz pogromok elől menekülő zsidók voltak. De az ő néhány évtizedig tartó hullámuk mindössze 120 ezer főt számlált. A britek a század elején vezették be az útlevél használatát, hogy megfékezzék a kelet-európai menekült zsidókat.

A brit birodalom a világ földterületeinek egynegyede felett uralkodott ugyan, de a lakosság sokszor egymást is gyűlölő etnikumokból épült fel. Nagy-Britanniának azonban 1951-ben még csak húszezer színes bőrű lakosa volt. Hatvan évvel később, 2011-ben a hivatalos népszámlálások alapján a szám elérte a kilencmilliót. A bevándorlók több hullámban érkeztek. Az elsőt az 1948-ban hozott rendelet indította be, amely kimondta, hogy az egykori gyarmatok lakói teljes jogú brit polgárokká váltak. A háborúban elesett munkásokat szerették volna Európán kívülről érkező bevándorlókkal pótolni, hogy így állítsák helyre az ipart. A bevándorlók nagy része a hatvanas években Jamaicából és Indiából érkezett. 1968-ban hangzott el a toryk akkori árnyék védelmi miniszterének, Enoch Powellnek a szájából a híres „véres folyót” vizionáló beszéde, amelyben őrültségnek nevezte a nagyszámú bevándorlást, és megjósolta, hogy 2000-re a lakosság tíz százaléka bevándorló lesz. A hullámot a társadalmi ellenállás miatt a hetvenes években leállították, és a Thatcher-kormány szépen fokozatosan a bevándorlási szigorításokra tette a hangsúlyt.

A következő hullám akkor indult el, amikor 1997-ben ismét a Munkáspárt került kormányra, s enyhítették a bevándorlási törvényeket. A bevándorlást támogató politikusoknak gazdasági szempontból igazuk lett, a nagyméretű bevándorlás nem tette tönkre a brit gazdaságot. Akik azonban az Európán túli kultúrákban születettek érkezésétől nagyobb toleranciát és egyenlőséget reméltek, azok mostanában kezdenek ráébredni a tévedésükre. A Demos integrációs kutatórészlege és a Birkbeck College 2013-ban közösen készített tanulmánya arra következtet, hogy úgynevezett „komfortzóna-szegregáció” kezd kialakulni Anglia-szerte. Ez azt jelenti, hogy a fehérek nem költöznek etnikailag színesebb szomszédságba, és fordítva. A tanulmány adatai szerint 2001 és 2011 között 600 ezer fehér költözött ki főleg Kelet-Londonból olyan vidéki városokba, ahol a lakosság 90 százaléka szintén fehér. A tanulmány ezt a jelenséget színkódolt társadalomnak nevezi.

Fotó: MTI/EPA

A vegyes házasságok száma igen alacsony, különösen a muszlim és a fehér lakosság között. Ennek oka, hogy a muszlim vallású emberekre az átlagnál is nagyobb nyomás nehezedik, hogy a saját hitén belül találjon házastársat. A brit rendőrség adatai szerint évente 2823 „becsület-bűncselekményt” követnek el, főleg nők ellen, akik nem iszlám hívővel lépnek szerelmi kapcsolatba, és évi tízezer kényszerházasság köttetik vallási nyomásra. A pakisztáni és bangladesi származású britek között vészesen megnőtt az unokatestvéri házasságok száma. A pakisztáni közösségben mért adatok szerint a gyermekek 40 százaléka unokatestvérek közötti házasságból születik. A hivatalos egészségügyi adatok szerint a rokoni házasságok következménye, hogy, bár a pakisztáni közösség mindössze az évente születő gyermekek három százalékát adja, az összes, genetikai betegséggel születő brit gyermek 30 százaléka pakisztáni. Több ázsiai származású brit képviselő is felszólalt a parlamentben a vérfertőzés ellen, de mivel nagyon elterjedt, és félő, hogy ellenállás fejlődne ki, a kormány nem szigorított a törvényeken.

A kulturális különbségekből adódó ellentétek az elmúlt években arra ösztönözték a kormányt, hogy új definíciót keressen a brit identitásnak és az oly sokszor emlegetett megvédelmezendő életmódnak. Heves viták robbantak ki, és sokan kijelentették, hogy a brit identitás halott. Köztük volt például Lord Jonathan Sacks korábbi főrabbi, aki a BBC-nek adott interjúban így beszélt: „Ha egy társadalomnak van egységes identitása, akkor az ország az otthon, ha egy társadalom csak multikulturális, akkor az ország csak egy hotel. Sokan úgy képzelték, hogy a multikulturalizmus majd nagyobb toleranciához vezet, ehelyett, ahogy az integrációkutató Trevor Philips fogalmazott: alva járva sétálunk bele a szegregációba.”

Az említett „komfortzóna-szegregáció” egyik következménye az ország tehetetlensége az iszlám radikalizmussal szemben. Az egymás mellett kialakuló párhuzamos társadalmak éltetik és táplálják a terrort. A perifériára szorult fiatalok jó talajul szolgálnak a radikális eszmék számára. Mivel a bevándorlók nem integrálódnak a társadalomba, az így kialakult szegregált közösségek szorosan összezárnak. Egy 2015-ös felmérés szerint, amelyet a Channel 4 televíziós társaság dokumentumfilmje számára készítettek, a megkérdezett brit muszlimok kétharmada nem szólna a rendőrségnek, ha a környezetében terrorszimpatizáns volna. Kisebb, de így is megdöbbentő arányban, öt százalékuk egyetértett a házasságtörők megkövezésével, és 23 százalékuk támogatná a brit törvények lecserélését a saríatörvényekre. A felmérésre az említett Trevor Philips, az Ember Jogi Tanács korábbi elnöke így reagált: „Azt kell látnunk, hogy nemzet alakul ki a nemzeten belül, saját földrajzzal, saját törvényekkel, saját jövővel.” Az emberi jogi aktivista a hatékonyabb integrációban látná a megoldást. A brit kormány igyekszik radikalizációellenes programokat bevezetni, a politikusok pedig egyre inkább körüludvarolják a mind jelentősebb szavazóbázissá növekvő iszlám közösségeket. Magára a terrorra viszont szinte kizárólag a megfigyelés és a rendőrségi felkészülés megerősítésével válaszoltak.

Christopher Hitchens ateista író úgy nyilatkozott a kétezres évek közepén Anglia és a terror viszonyáról, hogy „a barbárok nem tudják meghódítani a várost, ha valaki ki nem nyitja az ajtót”. A probléma szerinte a radikális nézetekre adott gyenge vagy éppen ellenkezőleg, védelmező válasz. A brit társadalom megváltozott, s a folyamat demográfiai okok miatt megállíthatatlan. A multikulturális társadalom önkéntes szegregációja mindenki számára fenntartja az illúziót, hogy a környezetében semmi nem változott. A politikusok választásokkor, terrortámadások, rasszista botrányok után mindig hangzatosan szólítanak fel a változásra. Aztán haladnak tovább a jó szándékkal kikövezett úton olyan jövő felé, amelyben a ma élők már nem ismernének rá az országra.