Most Olaszország hozza a frászt Európára a populista násszal
A vihar előtti csendet égzengés váltotta fel május közepén Olaszországban, ahogy a március eleji parlamenti választások két nyertese, a kampányban még egymás ellenfeleként fellépő Öt Csillag Mozgalom (M5S) és az északi Liga közzétette koalíciós programját. Elsősorban az európai ügyekkel és a költségvetéssel összefüggő elképzelések okoztak fölhorkanást, és a szavazások eredményét még nyugodtan fogadó piacok hirtelen idegesek lettek, akárcsak a brüsszeli bizottság tagjai. Ennek nyomán az egymással alkudozó két párt vezetői is erős nyilatkozatokat tettek, a piacokat azzal vádolták, hogy nem értenek a gazdasághoz, az eurokratákat pedig azzal, hogy bár senki sem választotta meg őket, mégis beleszólnak az olaszok dolgaiba. A kezdeti nehézségek után azonban lesznek még forróbb pillanatok is, mert vagy nem enged az M5S és a Liga az euroszkeptikus ígéreteiből, vagy visszatáncol, és elveszti az utóbbi két évtized stagnálásába belefáradt, a politikai rendszerből kiábrándult híveinek a nagy részét.
A márciusi választásokat harminc százalék feletti eredményével lényegében az élesen elitellenes s olykor a változás reményét felcsillantó Emmanuel Macron francia elnököt utánzó M5S nyerte meg, de a szélsőjobboldali Liga, szövetségben Silvio Berlusconi Forza Italia (FI) pártjával és egy kisebb alakulattal 36 százalékos, vagyis kicsit jobb szereplést produkált. Ám ezen belül éppen az FI nagyot bukott, csak 14 százalékot kapott. A kormányzó baloldali Demokrata Párt (PD) pedig 18 százalékot szerzett, ami szintén nagy vereséggel ért fel.
Sem az M5S, sem a közép-jobb összefogás nem tudott kormányt alakítani. A közvélemény-kutatások azt sejtették, hogy az ötcsillagosok táborán belül a szerény többség elfogadná a Ligát partnerül, amelyen belül viszonzásképen hasonló hangok erősödtek fel.
Ez be is jött: az olasz államfő szerdán megbízta Giuseppe Contét, az Öt Csillag Mozgalom ési Liga miniszterelnök-jelöltjét az új olasz kormány megalakításával.
Az M5S, amelyet még tíz éve sincs, hogy a komédiás Beppe Grillo megalapított a korrupt és túlfizetett, elkényelmesedett elit leváltására, a 31 éves nápolyi Luigi Di Maio vezetése alatt elhatárolódott Berlusconitól mint a levitézlett vezetőréteg klasszikus képviselőjétől. A milánói Matteo Salvini a Liga élén arra várt, hogy Berlusconi kifaroljon, és ez meg is történt. Az adócsalásért a közügyektől eltiltott volt háromszoros kormányfő azonban egy bírósági döntés nyomán visszakapta jogait még büntetése lejárta előtt, és közölte, nem áll a populista koalíció útjába, de kemény ellenzékbe vonul. Egyes elemzők szerint arra vár, hogy a két ellenfél nehezen összeálló és Brüsszellel összecsapásokat ígérő programja hamar megbukik, és akkor visszatérhet a hatalomba.
Di Maio és Salvini egy római graffitinA britek uniós kilépési népszavazása, Donald Trump amerikai elnökké választása után a lengyelekkel és magyarokkal jogállami értelmezési csatákat és migrációs vitákat folytató Európai Unió számára a lehető legrosszabb forgatókönyv látszik megvalósulni. Hiszen az európai közösséget alapító hat tagország közül Itáliában alakul először igazi populista kormány, ami súlyos kihívásnak bizonyulhat. Elsősorban talán nem is a politika, hanem inkább a gazdaság, pontosabban a pénzügyek terén.
A Bloomberg szakértője mutatott rá, hogy az eurózóna igazi gyenge láncszeme Olaszország. Az adósságválság széléről nem sikerült visszalépnie az elmúlt öt évben, bár a PD vezette kormány alatt az utóbbi két esztendőben már szerény növekedési iramot ért el. S ha a krízis kirobban, akkor az eurózóna nagy bajba kerül. Itália nem Görögország. Az államadósság aránya a bruttó hazai termékhez, a GDP-hez mérve 132 százalékos, csak valamivel alacsonyabb az arány, mint Hellászban, ám az összeg a sokszorosa. A jegybank friss kimutatása szerint 2300 milliárd euróra emelkedett, ez legalább hússzorosa a magyar GDP-nek, azaz nagy falat. Az Európai Központi Bank államkötvény-vásárlásai azonban kordában tartják a hozamot, és segítettek a kisebb munkaerőpiaci reformok és a Mario Monti kormányzása idején végrehajtott nyugdíjrendszeri beavatkozás is, amely emelte a nyugalomba vonulás korhatárát. Ám a hozamok most emelkednek, a tőzsde meg hanyatlik, mert a konfrontatív és belső ellentmondásokat tartalmazó program zavarba ejti a befektetőket.
A koalíciós szerződés majdnem végleges változatában megszellőztették a referendum lehetőségét az eurózóna-tagságról, vagyis a kilépést a monetáris unióból. Ezt aztán gyorsan cáfolták, de továbbra is fenntartják, hogy legjobb lenne visszatérni a közös valuta bevezetését megalapozó maastrichti szerződés 1992-es aláírása előtti korszakba, amikor az európai államokat együttműködés jellemezte, szigorú előírások nélkül. Most azt sugallják, újra lehetne tárgyalni a szerződéseket, különösen a szerintük észszerűtlen stabilitási paktumot, hogy Olaszország a közkiadások növelése – hiszen strukturális reformokról nincs szó – révén evickéljen ki a lassú növekedés és alacsony termelékenység, azaz a romló versenyképesség csapdájából. Brüsszelből jelezték, hogy ez aligha fog menni. Kivételezésre pedig ne számítson az új olasz kabinet, amelynek most leköszönő elődje nagyon pozitív szerepet játszott az uniós reformok alakításában. De további nehézséggel néz szembe Emmanuel Macron is, aki a németek ódzkodása miatt eleve alig tudja érvényre juttatni jobbító gondolatait. Az olaszok nélkül meg nyilván nem megy semmi sem. Lehet persze, hogy velük sem.
A két olasz pártvezér, akik közül Di Maiót baloldali populistának, Salvinit pedig szélsőjobboldalinak nevezi Nicholas Farrell a brit The Spectatorban, azt tervezi, hogy 15-20 százalékos személyi átalányadót vezetnek be, és 15 százalékost a társaságok esetében. Visszafordítják a nyugdíjreformot, és ha az életkor és a járulékfizetés éveinek összege eléri a százat – tehát mondjuk 41 év járulékfizetés után 59 éves korban –, kérhető a nyugdíj megállapítása. A munkanélkülieknek havi 780 eurós alapjövedelmet adnának két évig, hogy találjanak közben állást. E kiadásoknak az összege közgazdászok becslései szerint a százmilliárd eurót is elérheti, vagyis a jelenleg még a GDP két százaléka alatt lévő költségvetési hiány öt százalék fölé ugorhatna. Az M5S és a Liga még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az EKB a megvásárolt 250 milliárd eurónyi olasz államkötvényt nem számítja be az államadósságba, ami szép álom. Bevételekhez privatizációval és a magas nyugdíjak megadóztatásával jutna az új kormány, ám ha elszáll a hiány és az államadósság, akkor az eurózóna is veszélybe kerül, ezért ideges a piac.
De akad más súrlódási felület is. A dublini migrációs rendszer átdolgozásán munkálkodó bizottságnak lesznek gondjai a menekülteket visszatelepíteni óhajtó Ligával, illetve az egész koalícióval, amely megszüntetné az Oroszország elleni szankciókat, alaposan gyengítve az amúgy sem izmos közös uniós külpolitikát.
