Franciaország most már rettegő tekintettel nézi önmagát
Nyugat-Európában, különösen Franciaországban igen kemény kultúrharc zajlik, a kultúra szó legszélesebb értelmében. Azaz civilizációs kérdésekről zajló harcról van szó a „politikai korrektség” hívei és a harcos tabudöntők között. Utóbbiakat leginkább azzal lehet jellemezni, hogy éppen mely tabukat szeretnék ledönteni. Az állítólagos tabuk száma egyébként végtelen.
A célkeresztben találjuk a tömegkultúrát, az erkölcsi szabadosságot, a progresszív értelmiségieket, az „emberijogizmust”, a „kevert társadalmat”, az iszlámot, a bevándorlókat, újabban a menekülteket, a társadalmi „egyenlősdit”, a „harmadikvilágizmust” és így tovább.
Természetesen az ilyen szétágazó, sokféle emberből, értelmiségiekből, írókból, médiaszereplőkből, filozófusokból, újságírókból álló csoport többnyire távolról sem egységes, mégis, talán fel lehet vázolni néhány jellemzőjét, amely felfesti az „új reakció” legfőbb kontúrjait.
Elbeszélésük szerint Franciaország jó ideje hanyatlik, s ennek a hanyatlásnak a fő felelőse a minden tekintélyt megkérdőjelező szimbolikus „68-as gondolat”, illetve egyáltalán a „progresszív értékek” és persze a tömeges bevándorlás. Franciaországot és a francia identitást elsősorban a multikulturalizmus fenyegeti. „Libanonizáltátok az országot” – dörögte például Alain Finkielkraut a nagy 2005-ös külvárosi lázadások kapcsán.
A hanyatlás felelősei többé-kevésbé ebben a sorrendben: a bevándorlók, újabban a menekültek, az iszlám, az arabok, a szakszervezetek, a francia „szociális mozdulatlanság” erői és mindezek ideológiai felépítménye, az iszlamista-baloldali értelmiség. Ez a Soros-gárda helyi megfelelője, noha természetesen állami propagandának nem állnak célkeresztjében. Inkább ők a nagy francia Kulturkampf másik „frontja”.
A híres repubikánus iskolarendszer romokban van, amiért elsősorban a gyermekközpontú pedagógia, a tekintélyek megkérdőjelezése, végső soron ismét csak „68” a felelős. Itt arról van szó, hogy a nagy francia alapelvnek, a laicitásnak, a világi, vallásilag közömbös állam létrehozásának eszerint a mindennapokra is ki kell terjednie. Az alapelv érvényesítését elsősorban az „iszlám térfoglalás” fenyegeti. Innen nézve némiképp mulatságos olvasni a magyar jobboldali sajtót, amely azt feltételezi, hogy a laicitáskampányok Franciaországban, a keresztek eltávolítása bizonyos közterületektől és így tovább, az „iszlám invázió” részei lennének. Ennek éppen az ellenkezője igaz: a célkeresztjükben éppen az iszlám áll, tulajdonképpen a keresztény szimbólumok mindennek csak „járulékos veszteségei”.
És persze az „identitás”, ez ma Franciaországban a varázsszó. A bajban levő francia identitás, az öngyilkos francia társadalom, a laicitás vége, a behódolás (az új reakció egyik prófétája, Michel Houllebecq nálunk is ismert regénye címével), a veszélyben levő ország. Ha mindezt le akarjuk fordítani, azt kapjuk, hogy: muszlimok, kifelé!
A globalizált elitek e szerint végleg eltávolodtak a „lenti Franciaország”, a nép értékeitől. A népet az uralkodó jobb- és baloldali liberalizmus elfelejtette, tömegmédiájával elvakította, valódi értékeit megveti, autentikusságát elmaradott sötétségnek kezeli. Ez a bizonyos igazi nép természetesen nem Párizsban található.
A magyar füleknek olyan ismerős „körúton belüli belvárosi értelmiség” ostorozása Franciaországban is jellemző ezekre a körökre. A párizsi bobók, a bohém burzsoák nem értik a „mély Franciaországot”. Maga a kifejezés a harmincas évek szélsőjobboldaláról jön, a „mélymagyar” is tulajdonképpen ennek volt az átvétele,
fordítása. Más országokból is ismert ez a jelenség, hogy a válság első számú áldozatának számító „fehér alsó középosztály” nevében és érdekében szólnak. A kisebbségek, vagyis a bevándorlók, a melegek, a „balosok”, a feministák diktatúrája helyett vissza kell állítani a nép uralmát, amely újra fogja definiálni a politikai és kulturális játékszabályokat.
Egy magyar olvasó nagyon otthon érezné magát Franciaország ezen köreiben. Az új reakciósok egyik legismertebb figurája, a több százezres példányszámú könyveket író tévé- és rádiósztár, Eric Zemmour már 2008-ban így fogalmazott: „A progresszistáknak nem sikerült kicserélniük a nagybetűs Embert, ezért úgy határoztak, hogy kicserélik az embereket. Innen a tömeges bevándorlás igénylése.” Vagy: „A francia nemzet feloldódik Európában, a globalizációban, a bevándorlásban és a multikulturalizmusban.” A legutóbbi menekültválság? „A Róma bukását okozó nagy népvándorlásokhoz hasonlítható. Csecsen, roma, koszovói, maghrebi, afrikai bandák rabolnak, erőszakoskodnak, pusztítanak”.
Az új reakciósok stílusa sem lehet ismeretlen a magyar olvasóknak: a pátosz és a provokáció sajátságos keveréke, ahol a szerző azt a pózt veszi magára, hogy egyedül áll az igazság képviseletében a hatalmasok médiabirodalmával szemben. A „politikai korrektség” inkvizíciójának, intellektuális terrorizmusának áldozatai ők. Persze ez a póz legtöbbször Franciaországban is tragikomikus, hiszen ezen új reakció ömlik ugyanebből a médiából, hősei a legnagyobb sztárok, könyveik több százezer példányban fogynak, mindennapos szereplők a televíziókban és rádiókban, egyetemi tanszékek professzorai, sőt, a Francia Akadémia tagjai és így tovább.
„Műveik” tónusa többnyire a jó öreg katasztrófizmus: a francia identitás az utolsó órában, a civilizációnk végveszélyben van, a barbárok a kapuk előtt állnak.
Maguk tehát bátor tabudöntők, bár tabudöntésük nem más, mint néhány, a történelemből túl jól ismert „igazság” emlegetése. Kétszáz éves jeremiádákat adnak el tabudöntésként. Mi adja mégis az erejüket? Egyrészt kétségkívül a baloldal kiüresedése. Maga a „politikailag korrektnek” nevezett szabályrendszer, amely évtizedekig irányította a nyugati társadalmakat, valóban sok tekintetben képmutató ideológiává vált.
Az új reakciósoknak egy dologban minden bizonnyal igazuk van: a „politikai korrektség” konformizmusának, gyakran képmutatásának leleplezésében. Azonban a képmutatások leleplezése sem mindegy, hogy milyen céllal történik. Nyilvánvaló például, hogy a „kevert társadalom” elvéből olyan semmitmondás lett,
amelyben a hívei sem hisznek igazán, de ez nem lehet alap az alig leplezett rasszizmusra. Igen, az emberi jogok melletti elkötelezettsége például Franciaországnak olyan végtelenül szelektív, hogy sokszor valóban nehezen vehető, de ez még nem ok arra, hogy magukat az emberi jogokat támadjuk. Vagy éppen az „iszlám veszély” állandó emlegetése olyan társadalomban, ahol több millió iszlám vallású állampolgár él, aligha a legjobb eszköze a mindenki számára megfelelő életmódok keresésének.
Valójában ezeknek az embereknek az etnikailag és vallásilag kevert társadalommal van a gondjuk. És elsősorban nem is a gyakorlati helyzet magyarázza a paranoiát, hiszen a mai bevándorlás minimális, Franciaország az egyik legzártabb a fejlett országok között, hanem a mód, ahogy a társadalom magára tekint. Ami változás, az a rettegő tekintet, amivel Franciaország önmagát nézi.
