Egykor vörös övezetet alkottak Párizs külvárosai, ma egyszerűen csak szegények | Netrix Media Systems

Egykor vörös övezetet alkottak Párizs külvárosai, ma egyszerűen csak szegények

2018. augusztus 12. 11:41 - szerző: Balázs Gábor

Ha valaki a Párizs külvárosában levő Villejuifbe akar uszodába menni, a következő útvonalat célszerű választania: leszáll a metróról a nagy kommunista költőről és íróról elnevezett Louis Aragon megállónál, sétál pár lépést a Stalingrad sugárúton, majd rákanyarodva a Maxime Gorki utcára, szemben a Karl Marx stadionnal meg is találja a Youri Gagarine nevét viselő uszodát. Igen, az illető a valaha volt Párizs-környéki „vörös öv”, a kommunista irányítású munkáskülvárosok egyikében jár.

A francia politika nagyjából fél évszázadig talán legtöbbet használt kifejezése, a „vörös öv” egyszerre jelentett urbanisztikai, szociális, kulturális és persze politikai realitást. Ez volt az „önkormányzati kommunizmus”: hatalmas ipari, nagy részben munkáslakosságú gyárvárosok, kis, szerény házak és hatalmas, sokemeletes bérházak, modern stílusú iskolák és közösségi épületek keveréke, büszke munkástudatra épülő kollektív kultúra és társadalmiság, rendkívül bőkezű szocális önkormányzati politika. És persze maga a Francia Kommunista Párt. Az önkormányzati kommunizmus sikere, a létrehozott kollektív, „vörös külvárosi” identitás persze csak részben volt köszönhető az ideológiának, a munkáslétből fakadó büszkeség kiegészült azzal a ténnyel, hogy a korabeli külvárosokban nem is volt olyan rossz élni. A kommunista önkormányzati politika mindenhol hasonló recepteket követett: igen magas adó a gyáraknak, vállalatoknak, a közvetett, fogyasztási adók radikális csökkentése, iskolák, ösztöndíjak, sportolási lehetőségek, közművelődési, kulturális intézmenyek bőkező finanszírozása, magas szociális juttatások, lakhatási támogatások és így tovább. Egyfajta modernizációs-szociális modell.

Éppen Villejuif volt az egyik első külváros, amelyet az 1924-es önkormányzati választásokon meghódított a kommunista párt, amely akkor még igen fiatal volt, hiszen Franciaországban 1920-ban szakadt ketté a szocialista párt. A szocialistákkal szembeni kérlelhetetlen politikája persze erősen korlátozta a hatalmi szerepét, mindenestre már ezen a választáson kilenc külvárost szereztek meg, igaz, az SFIO, vagyis a szocialista párt 36-ot. Ez nem akadályozta meg a L’Humanité legendásan forró tollú híres újságíróját, Paul Vaillant-Couturier-t, akinek nevét valószínűleg több száz utca, park, tér viseli Párizs környékén, hogy kijelentse, „Párizst körbekerítette a forradalmi proletariátus”.

Alighanem innen indul a „vörös öv” legendája, amely persze egymással ellentétes előjellel jelentkezik a baloldalon és a polgári Párizs szalonjaiban. Maga a tény, hogy egy gazdag várost munkáskülvárosok sokasága vesz körül, a lehető legkevésbé különleges, ilyen volt Lyon is Franciaországban, vagy éppen Milánó, Torinó. Az azonban egyedülálló, hogy ezekben a külvárosokban valódi ellenkultúra és ellentársadalom jöjjön létre, urbanisztikai-kulturális-szociális identitás, vagyis a „banlieue rouge”, a vörös külváros.

A mai párizsi külvárosok képét tekintve szinte hihetelen, hogy még egy fél évszázada is az volt a helyzet, hogy aki külvárost mondott, az gyárat és ipart értett alatta. Ma már csak az irodalom (Céline és Simenon, André Breton és Henry Miller), a fotóművészet (Adget, Kertész és Doisneau) vagy a filmművészet (Renoir és Marcel Carné Gabin-filmjei) idézhetik emlékezetünkbe, hogy a Plaine Saint-Denis-t úgy emlegették valaha, mint Manchestert vagy a Ruhr-vidéket.

A nagy áttörést a külvárosokban, mint a kommunista párt történetében általánosságban is, a népfront jelentette. Ez csinált a kis szektás pártból országos politikai erőt, amelyet később csak továbberősített az ellenállásban játszott kommunista szerep. A párt az 1935-ös választások után már 54 önkormányzatot irányított. Túl a választási sikereken a népfrontpolitika általános fordulatával is összhangban állt, hogy a párt háttérbe szorította a polgári Párizst fenyegető vörös proletárkülvárosok képét, és az önkormányzatok fentebb leírt módon való sikeres vezetésére törekedett. A dolog népszerű is volt, s a párt az 1977-es önkormányzati választásokon ért el a csúcsra, amikor mintegy nyolcvan, régióbéli várost szerzett meg.

A nyolcvanas évek elején-közepén ért véget az aranykor. Ekkor kezdődött egy olyan válság, amely aláásta a kommunista önkormányzatok védelmező-modernizáló szerepét, amelyet oly sikerrel játszottak el vagy fél évszázadon keresztül. A válság központjában két, egymással is összefonódó jelenség állt: az egyik a régió rohamos dezindusztrializációja, másrészt a bevándorló lakosság koncetrációja a Párizs-környéki régió bizonyos területeire. Nagyon sommásan azt is mondhatnánk, hogy nem a munkás lett kevesebb, hiszen a szolgáltató szektorban dolgozó bérmunkások is azok, hanem a munkások között lett egyre több a külföldről érkezett. Az ő jelenlétük pedig enyhén szólva egészen más szimbolikus jelentéssel bír, mint a klasszikus ipari munkásosztályé. A régi munkáskülváros vörös volt, és büszke munkástradícióira. A mai „cité” egyszerűen csak szegény.

Ha csak Seine-Saint-Denis megyére vetünk egy pillantást, azt látjuk, hogy az évezred utolsó évtizedében a külföldről érkezettek száma 40 százalékal nőtt a megyében, miközben a régiós átlag kilenc százalék. A megye lakosságának mára nagyjából a harmada érkezhetett külföldről, ami utolérhetetlen rekord, mivel az országos átlag kilenc százalék. A külföldről érkezettek igen magas aránya maga is a legjobb jelzés arra, hogy egy-egy település, megye szociális gondokkal küzd. Ráadásul egyre nagyobb számuk egyre kilátástalanabbá tette a szociálisan nagylelkű, védelmező, modernizáló kommunista önkormányzati politika folytatását. Mindez persze nem menti fel a pártot vagy szélesebb értelemben a baloldalt az alól, hogy igen kevés helyen sikerült valódi politikai-szociális megoldásokat találnia a megváltozott helyzetre.

Mindez persze kihatott a kommunisták politikai befolyására is. A régi munkásosztály lassú eltűnése súlyos gondokat okozott és okoz nekik. A nagy vérveszteséget éppen a kapitalizmus stuktúraváltásának, a szolgáltató szektor előretörésének, a klasszikus ipar eltelepülésének, a nagyarányú, gyakran papírok nélküli bevándorlásnak, az urbanisztikai változásoknak a két évtizede hozta magával. A kommunista párt 1989 és 2004 között 26, Párizs-környéki város irányítását vesztette el. 1989-ben még Ile-de-France, vagyis a Párizs-környéki régió lakóinak 21 százaléka élt kommunista irányítású önkormányzatban, 2004-ben pedig a 14 százalékuk.

Azóta, úgy tűnik, hogy a zuhanás megállt, nagyjából állandó a kommunista párti önkormányzatok száma a régióban, 20 és 25 közötti. Sőt a legutóbbi elnökválasztáson a radikális baloldali párt kommunista támogatást is élvező jelöltje, Jean-Luc Mélenchon nemcsak fölényesen megnyerte Seine-Saint-Denis megyét 34 százalékos eredménnyel, de néhol szinte valóban a régi időket idéző teljesítményt hoztak az indulók, Gennevilliers-ben 47, La Courneuve-ben 44, Saint-Denis-ben 43, Bobignyben 43, Bagnolet-ban 41 százalékot. A kontrasztot jellemzi, hogy míg a külvárosokban a kommunista párt vagy szélesebb értelemben a tradicionális szélsőbaloldal továbra sem figyelmen kívül hagyható erő, addig Párizsban magában 1981 óta nincs kommunista parlamenti képviselő.

Ez mit sem változatat azon, hogy a „vörös külvársok” mára a múlt részei. Leginkább a hatvanas-hetvenes években modernnek számító épületei és persze az utcanevei emlékeztetnek arra, hogy volt itt valaha más is, mint a reménytelen „citék” és „érzékeny negyedek”.