Csudijó – Bejelentkezett a kanadai populizmus

Az este 9 órai urnazárás előtt a CBC közszolgálati televízió elvitte magával egy utolsó körre autókázni a még hivatalban lévő liberális tartományi miniszterelnöknőt, Kathleen Wynne-t és baloldali riválisát, az NDP-nek az apai ágon magyar származású, de már Kanadában született jelöltjét, Andrea Horwathot. Míg ő egy kanadai countrydalt hallgatott menet közben, a már hónapok óta lejtmenetre került liberális tartományi miniszterelnök, Wynne a My Fair Ladyből Eliza dalát dúdolta, hogy „nem kell más, csak egy albérlet, egy kis sufni, hol elférek […] ez volna csudijó”. Alig negyedórával később a liberális párt megismételte a 75 évvel ezelőtti történelmi vereségét. Annyi egyéni körzetben sem tudtak győzni, hogy frakciót alakíthassanak. A korábbi 58 parlamenti helyükből csak hetet sikerült megőrizniük, pont eggyel kevesebbet, mint ami legalább egy sufninyi képviselőcsoport alakításához szükséges.

A választási kampány előtt a progresszív konzervatívok teljes káoszba látszottak fulladni, és ahogy ígérték, ideje a tavaszi gyomtalanításnak. A legesélyesebb tartományi konzervatív elnökjelöltnek, Patrick Brownnak szexbotrányai miatt kellett mennie. Követte őt hat vezető tanácsadója, jóllehet percekkel előtte főnökük még tagadott mindennemű vádat. Aztán a párt tartományi elnökéről is nyilvánosságra kerültek szexuális zaklatási ügyek. A párt olyannyira elgazosodni látszott, hogy korábban már bejelentkezett a pártelnöki posztra egy vidéki gyermekorvos, a Trump-hívő Kellie Leitch, aki a Kanadába bevándorlóknak kötelezővé tette volna az Igazi kanadai vagy-e? tesztet, azt mérendő, hogy a menekült eléggé kanadai lehet-e. Leitch programja alapjaiban kérdőjelezte meg Kanada államalkotó értékét, a toleranciára épülő multikulturalizmust. A kanadai multikulturalizmus nem pusztán az ország befogadó jellegét és nyitottságát jelzi, hanem az etnikumok közötti kiegyezést, amit a hetvenes években a mostani miniszterelnök édesapja, a szintén liberális Pierre-Elliot Trudeau miniszterelnök emelt a közpolitika szintjére, majd alkotmányosan is megerősíttetett. Hiába ígérte a konzervatív párt ideiglenes vezetője, hogy gyökerestül kiirtják a gazt, a mélyszántás kiforgatta Toronto kokainproblémáiról elhíresült polgármesterének, Rob Fordnak az öccsét, Doug Fordot. Az elitellenességet meghirdető üzletember és korábbi torontói önkormányzati képviselő meg a nevéhez tapadó imázs a kanadai politikában jószerivel egyet jelentett az ördöggel.

Andrea Horwath, Kathleen Wynne és Doug Ford

Botor módon azt gyaníthatnánk, hogy ezek után a legutóbbi parlamenti választásokon szinte a megszűnés szélére sodródott baloldali párt lehet a nevető harmadik, az NDP ölébe hullhat a tartomány vezetése. A közvélemény-kutatások az utolsó hetekben ezt is jelezték. A gyomtalanítást a konzervatívokon kívül a többi párt sem úszhatta meg. Az NDP-s Horwath pártja teljes múltját komposztálta. Majd harminc évvel ezelőtti tartományi kormányzásuk alatt a csillagos égbe szökött a költségvetési hiány, kényszerszabadságra küldték a közszolgálatban dolgozókat, megszorító intézkedéseket vezettek be, évtizedeken át megmaradó billogot hagyva utódaikra. Az NDP lett az örök harmadik, a mindenkori vesztes. A mostani választásokon legalább ettől a stigmától megszabadultak. A saját színükre, narancssárgára festették Toronto gazdag belső kerületeit, a csaknem egymilliós Ottawát és a 14 millió lakosú Ontario északi részét.

A liberálisok 15 éves ontariói kormányzása csillagokba szökő költségvetési hiányt, szinte megfizethetetlen közüzemi számlákat, átláthatatlan kormányzást, a torontói metró- és közúthálózat összeroppanásának rémét hozta. Az ebből eredő népszerűségvesztést az sem tudta ellensúlyozni, hogy a liberálisok jelentősen emelték a kötelező minimálbér összegét, és belefogtak a szociális ellátórendszer reformjába. A hivatalban lévő liberális jelölt, Wynne sem úszhatta meg a színvallást. A választások előtt pár nappal önnön magát gyomtalanította, amikor bejelentette, hogy képtelen a győzelemre.

A tartomány Kanada gazdaságának egyik motorja. Tavaly tekintélyes, három százalék körüli növekedést produkált, a háztartások bevétele mintegy négy százalékkal nőtt, ám ez jelentősen elmaradt a tízszázalékos országos átlagtól. A Torontóban és az ország fővárosában, Ottawában tapasztalható gazdasági növekedés, egyenesen gazdasági robbanás, a magánberuházások üteme és nagysága, különösképpen az ingatlanok árának elszabadulása tovább növelte a feszültségeket. Jóllehet Kanada szociális jóléti államként határozható meg, az állami transzferek és a szociális ellátórendszer a 2008-as pénzügyi válság utáni hét szűk esztendőt követően éppen Torontóban nem tudta felemelni az alsó középosztályt, hogy esélyt kapjon a biztonságra és a gazdagodásra. Ők adták tehát Doug Ford szavazói bázisát.

Mindebből nem a sokak által sejtetett „kanadai Trump” felbukkanása és győzelme, vagyis a trumpi rasszizmus és a mélyen gyökerező társadalmi megosztottság győzelme következik Ontarióban, hanem a politikai alternatívák között a populizmus mint politikai realitás tudomásulvétele. A populizmus, a negatív kampány Kanadában is mélyen gyökerezik, de nem a számunkra oly ismerős amerikai vagy európai alakban jelenik meg. Éppen az amerikai elnökválasztások idején készült közvélemény-kutatás mutatott rá arra, hogy a kanadaiak jelentős része elveti a Trump-féle populizmust, sokkal inkább Hillary Clintonra, sőt Sandersre, a populizmus enyhébb, baloldali formájára szavazna. Az Európában és az Egyesült Államokban grasszáló rasszizmus, az idegen- és bevándorlógyűlölet nem szökkent szárba Kanadában. Éppen a gazdasági növekedés, az ebből eredő szociális egyenlőtlenség költségvetési hiányt okozó kiegyenlítése és fenntarthatatlan volta, a gyanítható adóemelés és a szociális ellátások megnyirbálásától való félelem hívta elő a populizmus édeskés szavait a konzervatívnak maszkírozott Doug Fordból.

Rezsicsökkentés? Igen, rezsicsökkentés. Vagyis csökkenjenek a valóban magas közüzemi számlák, habár a liberálisok két és fél éve jelentős csökkentésbe kezdtek.

Rúgjuk ki az ontariói áramszolgáltató évente hatmilliót kereső elnökét? Páros lábbal, de vele együtt az egész igazgatóságot!

Na és mit szólnának a személyi jövedelemadó felső kulcsának csökkentéséhez? Legyen ez is!

Legyen olcsóbb a benzin! Miért ne lehetne az is olcsóbb?

Fizessenek a minimálbérből élők személyi jövedelemadót? Ne fizessenek!

Legyen „ingyen” sör? Mi az, hogy! Ford azt ígérte, hogy egy dollárra csökkenti a sör legalacsonyabb kiskereskedelmi árát. Egyébként jelenleg tilos ennyiért sört árulni a tartományban.

Ontario tartományban nem bukott meg a liberalizmus, nem szenvedett történelmi vereséget a baloldal, nem a korábbi konzervatív miniszterelnök, Harper és az elődei által jellemzett és gyökeret eresztett progresszív jobboldal nyert. Egyáltalán, Kanadában nem lett szitokszó a liberalizmus, ahogy az Egyesült Államokban vagy Európa egyes részein. A konzervativizmus progressziót jelent, a baloldal pedig a társadalmi igazságosság szinonimája. A politikai palettán a liberális–baloldali–progresszív konzervatív felosztás mellett a populizmus kanadai változata jelent meg, alapos fejtörést okozva a progresszív konzervatív pártelitnek, Justin Trudeau liberálisainak és a szikh vallású elnök, Jagmeet Singh vezette baloldali pártnak, az NDP-nek.

Eliza folytatja: „Jó isten, még egy kérés vár: spájz is kell, csöppnyi éléstár. És hurka, sunka húsz kiló… Ez vóna csudijó!”

Csakhogy az éléstár már mostanra 12 milliárd dollárnyi költségvetési hiányt halmozott fel Ontarióban. A spájz Doug Ford „ingyen söreivel” évente újabb tízmilliárdnyi hiánnyal hízna, a szomszéd ország elnöke pedig épp most készül büntetővámokat kivetni a kanadai acél- és alumíniumtermékekre. A kereskedelmi háború munkahelyek tíz-, akár százezreibe, a jóléti államba vetett maradék bizalom elvesztésébe kerülhet. Az lesz ám csudijó!