Bátorság az elviselhetetlen elleni lázadásra – Che, a túlélő ikon

Magyarországon Ernesto Che Guevara halálának, pontosabban meggyilkolásának ötvenedik évfordulójáról talán a legtöbben nem is hallottak. A magyar jobboldal más démonokkal küzd, a mai sátán maga mögé utasította még az antikommunizmust is, de Che Guevara számukra egyébként is csak egy hisztérikus, elvetemült tömeggyilkos, minden terrorizmus egyik ősapja. A magyar baloldal pedig régen nem foglalkozik ilyesféle tradíciókkal, ahogy a nemzetközi baloldal problémáival sem különösképpen. Nyugaton és Délen, elsősorban persze Latin-Amerikában azonban egész más a helyzet.

2017. október 22., 08:37

Szerző: Balázs Gábor

A történelemi visszaemlékezések, elemzések, szenvedélyes pró és kontra vitacikkek végső kérdése mindig az, vajon Ernesto Guevera kísértete vajon miért él még mindig velünk. Mi okozza példátlan időtállóságát? A kézenfekvő válasz persze az, hogy „Che” lényegében halála óta, illetve Andy Warhol híres sorozata óta egyszerűen a fogyasztói társadalom egyik reklámikonja, a kereskedelmivé vált kultúra egyik legjobban eladható arca.

Hát igen, a világ ilyen paradox és igazságtalan. Az igazán érdekes viszont ennek az ellenpólusa, hogy miért érdekes Che azok számára még mindig, akik a fogyasztói társadalomnak, sőt, igen gyakran magának a tőkés rendszernek az ellenségei. Rosa Luxemburgot, Antonio Gramscit, Lev Davidovics Trockijt, de még Vlagyimir Iljics Lenint is talán csak a legkeményebb mag vallja magáénak, míg Guevara fényképével teli vannak a tinédzserek szobái. Igen, természetesen az ő romatikus alakja, heroizmusa a vonzó nagyobb tömegek és különösen újra a fiatalok számára, nem feltétlenül a politikai elvei. De ez csak féligazság. Che még mindig szimbóluma valaminek, és nem teljesen véletlen, hogy kik viselik az arcát a pólójukon, kik érdeklődnek alakja iránt, kik éreznek szimpátiát, vonzalmat iránta.

Olyan bátorság szimbóluma, amely nem egyszerűen morális vagy fizikai, hanem annak hite, hogy a lehetetlen nem létezik. Ha a világ rosszfelé megy, igenis szembe lehet szállni vele, s a sorsba való belenyugvás nem feltétlenül maga a sors.

Mindennél jellemzőbb Guevara emlékezetének a története. Akkor népszerű, amikor a világ állapota elleni lázadás népszerű: a hatvanas-hetvenes években, amikor ez a lázadás igazán megrettentette a tőkés világkapitalizmus rendszerét, beleértve a szovjet mintájú államkapitalizmust is, valóságos kultusza volt. Majd a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek közepéig, a „mozgalmi apály” idején, szinte feledésbe merült. A nagy visszatérést a kilencvenes évek közepének-végének antiglobalizációs mozgalma hozta el. Aligha volt véletlen, hogy az egyik első radikális mozgalom, a mexikói zapatisták egyenesen a „guevarizmusból” nőttek ki, hogy egy idő után aztán lemondjanak a fegyveres harcról.

Természetesen az emlékezet távolról sem ugyanazt jelenti a különböző korokban. A hatvanas-hetvenes években Che egyrészt a gerillaharcmodor, a kubai forradalom szimbóluma volt, másrészt a forradalmi hajlíthatatlanságé (a „trópusi Saint-Just”) és persze az önfeláldozó hősiességé. Ma már a stratégiai, taktikai elképzelései nagyon kevesek számára vonzók, alakja azonban megmaradt az ellenállás szimbólumának. De miféle ellenállásé? Túl a fanatikus, terrorista gyilkos vagy éppen a szinte vallásos tisztelettel övezett romantikus hős képén, a figura még mindig a szélsőbaloldal egyik viszonyítási pontja, noha persze távolról sem kizárólagos szerepben. Ma már nincsenek „guevaristák”, igaz, trockisták vagy éppen ortodox leninisták sem sokan. De azért az sem igaz, hogy csupán a romantikus forradalmárt tisztelnék benne.

A mai közvélekedés szerint Che Guevara vagy terrorista volt, vagy szélsőséges forradalmár, de semmiképpen sem körvonalazható eszmékkel bíró ember, „a tettek gondolkodója”, ahogy éppen Louis Antoine de Saint-Justről mondták annak idején.

A szélsőbaloldal jó része számára azonban már a hatvanas-hetvenes években is nyilvánvaló volt, hogy ő valami másnak is a szimbóluma. Egyrészt igen fontos körülmény, hogy nem volt európai. A „harmadik világ” függetlenségi, majd az új gyarmatosítás elleni harcának volt jelentős alakja. A lehető leginternacionalistább volt, szakítása a szocialista blokkal éppen azért következett be, mert számonkérte, természetesen elsősorban a Szovjetunión, hogy nem támogatják a harmadik világ forradalmi harcait. Abból nem nagyon csinált titkot, hogy némiképpen idegenkedve nézte a nyugati országok „forradalmi” mozgalmait. „Forradalmárok azok, akik forradalmat csinálnak”, szól egyik sokat idézett mondása. A mai antiglobalizációs mozgalom sokat megőrzött ebből az Európa-centrizmust visszautasító álláspontból, ami aligha vált a kárára.

Másrészt Guevara valóban századának gyermeke volt, elsősorban az új gyarmatosítás elleni harcé és a hidegháborúé. Olyan rendszer elleni lázadás terméke volt, amely szégyenteljes mechanizmusai révén diktatúrát és rablópolitikát kényszerített a Dél országaira. Nem csak a korszellem tette, hogy ennek a lázadásnak az ideológiája a szocializmus volt, a helyi burzsoázia árulása, részvétele a rablásban akkor mindenki számára egyértelmű volt. Számtalan hiba, tévedés ellenére

két dolog nehezen vehető el tőle: a bátorsága az elviselhetetlen elleni lázadásra és hogy az ellenfelet aligha tévesztette el.

És mivel ellenfele ténylegesen a hidegháború rendszere volt, nem lepődhetünk meg rajta, hogy szembekerült a szocialista táborral is.

Szó sincs ugyanis arról, hogy Ernesto Guevara sztálinista lett volna. Hogy ő lett volna a sztálinista Don Quijote vagy éppen fanatizmusában a dzsihadisták előfutára, ahogy ma a jobboldalról hallani róla. Fiatalkorában kétségtelenül a Szovjetuniót tekintette ideáljának, de ez gyorsan elmúlt.

Éppen ettől lett igazán érdekes a korabeli és a mostani szélsőbaloldal számára. Egy másfajta szocializmus szimbóluma volt, az antibürokratikus és szabad szocializmusé. Nagyon keveset értenek belőle azok, akik az akkor létező szocializmus, a szovjet blokk hívének gondolják.

Igen, körbejárta a szocialista tábort, hogy támogatást szerezzen „kettő, három, sok Vietnamhoz”, de éppen a támogatás hiánya és a bürokratikus, diktatúrás létező szocializmus valósága taszította el végleg a Szovjetuniótól és a hivatalos Kubától is. Ha a szovjet blokk embere lett volna, ma senki sem emlegetné, és a maga korában sem azoknak a hőse lett volna, akiké volt. Nem véletlen, hogy az újbaloldal ikonja lett, amelynek hívei elutasították a tőkés rendszert éppúgy, mint a szovjet mintájú berendezkedést.

Ma már persze a szélsőbal körében sincs vita arról, hogy a Che által propagált stratégia téves volt, de a jelek szerint a történelmi zsákutcák is hordoznak üzenetet a következő generációk számára.

A mai szélsőbaloldal visszautasítja, hogy a történelmet csupán a győztesek szempontjából nézzük, hogy aki veszített, annak nem is volt igaza. Mert szerintük az a lényeg, amit Guevara a mai fiatal és kevésbé fiatal lázadóknak jelent. Az aktualitása lényegében az az üzenet, hogy noha thermidori időket élünk, a harc nem ért véget. A 20. század elmúlt, sok remény odaveszett, a világ azonban nem lett sem jobb, sem igazságosabb, sem békésebb. Éppen ellenkezőleg, az egyenlőtlenségek egyre kiáltóbbak, az erőszak egyre szélsőségesebb, a szociális, faji, nemi kiközösítés ma is él, a Dél országai semmivel sincsenek jobb helyzetben, a szegények elleni háború nem tűnt el.