Az elit ellen – Patthelyzet Olaszországban
Ellentétben Németországgal, Franciaországgal és Hollandiával, az olasz polgárok nem tartóztatták fel a felszínesen populista jelzővel ellátott, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és az Északi Liga által megtestesített hullámot. A március 4-i döntés jelentőségében az uniós kilépésről szóló brit népszavazás eredményéhez vagy az Egyesült Államokban Donald Trump elnökké választásához hasonlítható, ha nem vetekedik is e két másik esemény európai vagy globális horderejével. A tömeges tiltakozó szavazat azonban így is földrengésszerű változást idézett elő. Megroppant a második köztársaság, amely a kereszténydemokrácia hatalmán, a szocialisták koalíciós készségén és a kommunisták erős ellenzéki szerepén nyugvó első helyébe lépett bő negyedszázada, s amelyben a felbomló rendszer nyomán keletkezett űrt Silvio Berlusconi Forza Italia (FI) pártja és a középbal pártszövetségek váltógazdálkodása töltötte be. Ez omlott most össze, ahogy a botrányai után visszatérni kívánó Berlusconi és a reformokkal kísérletező, de az életszínvonalban igazán érzékelhető javulást el nem érő Demokrata Párt (PD) és különösen narcisztikus vezére, Matteo Renzi is megbukott.
A legnagyobb frakciót a majdnem 33 százalékot elérő M5S alakíthatja, a második helyen a PD végzett csaknem 19, a harmadikon a Liga 17,5, a negyediken az FI 14 százalékkal. A Liga, az FI és az Olasz Testvérek posztfasiszta párt szövetsége összességében 36 százalékot szerzett, ezért próbál a közügyektől még eltiltott Berlusconi győzelmet kiáltani.
De így sincs parlamenti többsége egyik pártnak vagy pártcsoportnak sem. Ha összeül az új parlament, nagy feladat vár Sergio Mattarella államfőre, aki az ország érdekére hivatkozva mintha megelőlegezné a döntést. Minden bizonnyal az igazi győztes M5S kap először megbízást, hogy próbálkozzék meg a patthelyzet feloldásával. A találgatások megkezdődtek. Azt írta Luigi Di Maio, a győztes párt ifjú vezére: „lapozzunk egyet, és változtassuk meg Itáliát együtt”. Ez mérsékeltebb hangnem, hiszen immáron kormányozni kellene. Elképzelhető, hogy az M5S nyit a PD felé, de egyesek éppen az elnökre hivatkozva sejteni engedik, hogy koalíciós felkérés érkezhet, vagy ajánlás, hogy a párt kívülről támogathatna egy kisebbségi ötcsillagos kabinetet.
Azért nem teljesen meglepő ez az eshetőség, mert az M5S élesen bírálta ugyan a PD-t mint az elit részét, politikusait maffiózóknak bélyegezte, ám zavaros programjának számos baloldali eleme van. Az elégedetlenek hatalmas táborát képes volt megszólítani, részben a bevándorlásellenes üzenetekkel és a Brüsszelnek címzett bírálatokkal, de jól érzékelte, milyen fokú a kiábrándultság annak következtében – mint írta például elemzésében Mario Pianta, a Roma Tre Egyetem professzora –, hogy az egy főre jutó jövedelem a nagy recesszió és a nagy megszorítás miatt a húsz évvel ezelőtti szintre esett vissza, a legszegényebb huszonöt százalék anyagi helyzete pedig harminc százalékkal romlott. Egy egész nemzedéknek nincs kilátása jobb életre. Nekik szólt az M5S ígérete, hogy bevezeti a garantált alapjövedelmet. Hogy miből, az nagyon is szorító kérdés lesz. Ám tény, amiről Anne Applebaum írt a The Washington Postban, hogy az M5S egyben fura jobb- és baloldali alakok gyülekezete is, akik Emmanuel Macron francia elnök új pártjának mintájára szerveződtek össze, de inkább euroszkeptikus, mint euroreformer alapon, s köztük számosan összeesküvés-elméletekben hisznek, eltörölnék például a kötelező védőoltásokat.
A középjobb vezető ereje a 2013-ban csupán négy százalékot begyűjtő Liga lett, amely maga mögé utasította Berlusconi pártját, s nevéből elhagyván az északi jelzőt, országos mozgalommá válna. A vezér, Matteo Salvini idegen- és iszlámgyűlölő, olykor rasszista és durva, unióellenes kiszólásaival tört utat. Legfőbb ígérete az utóbbi évek nagy vívmánya, a nyugdíjreform eltörlése volt, meg a 15 százalékos, egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése. Forrása persze ennek sem ismert.
A Liga vezére leginkább Orbán Viktorra emlékezteti Alberto Alemanno jogászprofesszort, aki némi derűlátással értekezik az M5S-ről, hogy az valóban korrupcióellenes, kiáll a polgárjogok kiterjesztése és a jövedelmi különbségek csökkentése mellett. A populizmus zászlaja alá besorolni az M5S és a Liga politikáját téves megközelítés az Il Messaggero főszerkesztője, Virman Cusenza szerint, mert a kettőben a közös csupán az elitellenes, sőt talán az eliten belüli lázadás. Az M5S – mintegy az ország kettészakadását is tükrözve – tarolt a magára hagyott, elszegényedő, bűnözéstől szenvedő Délen, ahol az állami beavatkozás és a paternalizmus csábereje átvitte a szavazókat a PD táborából az Öt Csillag fedele alá. Salvini viszont a tehetősebb, de az elszegényedéstől egyelőre inkább csak félő Északon aratott, éppen e félelemre épülő retorikával, de nem elsősorban ott nyert ugyanakkor, ahol sok a bevándorló, sőt az első színes bőrű olasz törvényhozót is a Liga küldi a parlamentbe. A kettészakadás azonban nem csak földrajzi. Jól kirajzolódott, hogy a választók bő fele elfordult a második köztársaság hagyományos pártjaitól, és új erőknek adná a hatalmat. Tiltakozásul.
A problémák azonban változatlanok. Az Európai Bizottság a minap mutatta be, milyen egyensúlyi és szerkezeti gondok fenyegetik Itáliát. A GDP 130 százalékát meghaladó államadósság az eurózónában a görög után a második legnagyobb. S mint Alessio Terzi, a brüsszeli Bruegel agytröszt munkatársa rámutat, az olasz gazdaság növekedési potenciálja nulla, a termelékenység hosszú ideje stagnál, az ezredforduló óta Itália alulteljesít a valutaövezetben, miközben tömegesen hagyják el az országot a fiatalok. Ez nehézkes világgazdasági alkalmazkodási képességre utal, s nem az unió ármánykodására. Az utóbbi bő fél évtizedben megindított reformok – nyugdíj, munkaerőpiac, igazságszolgáltatás – nyomán viszont szerényen már bővül a gazdaság, javult kissé a versenyképesség, fegyelmezettebb lett a fiskális politika. Az ígéretek azonban kiadásnövelésről szóltak a brüsszeli szabályok megkérdőjelezésével együtt, s letéríthetik az országot a piacok által is figyelt pályáról. Pont akkor, amikor a viták homlokterébe kerülnek az eurózónát érintő új, német–francia elképzelések. Az unió egyik alapítója e diskurzusból aligha maradhat ki. Érdemi részvételéhez stabil kormányra és pénzügyileg fenntartható programra lenne szükség. A következő heteknek ez az óriási tétje.
