A mediterráneum nem csak gyűlöl – A keresztény, a zsidó és az iszlám vallás testvériségének nyomában

A szent helyek megosztása vagy együttes használata a legkevésbé sem magától értetődő a nagyrészt közös tradíciókra épülő három nagy vallás esetében. A leginkább intézményesült helyek, a zsinagógák, a templomok és a mecsetek esetében a legkevésbé jellemző ez, bár erre is van példa. A kisebb szentélyek, az egyéni lelkiség hagyományára épülő más szent helyek esetében viszont a közös használat távolról sem olyan különleges jelenség, mint gondolnánk. A szent helyek egyszerű megosztása a jelek szerint inkább a szembenállást segíti elő, míg a közös használat a párbeszédet, a vendégbarátságot és a valódi együttélést.

Bár Európában kisebb vallásos fellendülés figyelhető meg a konzervatív katolicizmustól az iszlám gyökerű bevándorlókon át a kelet-európai zsidó megújulásig, aligha beszélhetünk valódi vallási újjászületésről. Inkább bizonyos hagyományokhoz való fokozottabb ragaszkodásról lehet szó, azaz tulajdonképpen az önazonosság kereséséről.

Említhetjük például a melegházasság elleni több százezres franciaországi tüntetéseket, amelyekben a katolikus szervezeteknek kulcsszerepük volt „a hagyományos keresztény család védelmében”. Érdekesek voltak a francia katolikus aktivisták válaszai arra a kérdésre, miért ellenzik ilyen vehemensen az azonos neműek házasságát. A válasz nem vallási jellegű volt, nem azt mondták például, hogy a katolikus egyház előírásaival ez ellenkezik. Nem beszéltek általában személyes ellenszenvről sem, gyakran jelentették ki, hogy nagyon is vannak meleg barátaik, ismerőseik, és nincs is semmi bajuk ezzel. Az álláspontjuk egyszerűen az volt, hogy a házasság hagyományosan egy férfit és egy nőt köt össze. Ahogy a második-harmadik generációs muszlim bevándorlók is egyre inkább az iszlámhoz, mint az önazonosság összetevőjéhez kötődnek.

A mediterráneum keleti és déli részében más a helyzet, ott valóban a vallási érzületek gyakorlati megéléséről van szó, rítusokról, szent helyekről, amelyek jelentős szerepet játszhatnak mindhárom vallás gyakorlóinak életében.

Manoël Pénicaud alkotása a kiállításon

Hol máshol kezdhetnénk az utazást, mint a Szentföldön? A hívők számára szent helynek számító épületek és az azokat „kezelő” egyházi közösségek mindenki által ismert koncentrációja különösen érzékennyé teszi az itteni együttélést. A mostani aktualitások fényében pedig aligha meglepő az állításunk, hogy mindezeket a feszültségeket csak fokozzák a politikai, hatalmi játszmák, érdekek, döntések.

A párizsi kiállítás felhívja a figyelmünket, hogy talán az Oszmán Birodalom korszaka volt a legbékésebb időszak a három vallás ottani együttélésében, amikor – elsősorban a mindennapokban – nagyon is megvalósult a vallások és a vallásokat gyakorlók közti párbeszéd, a közös szent helyek békés megosztása, a jó szomszédság. Mindezt elősegítette a három vallás mindegyikében vagy legalább kettőben tisztelt nagy alakok kultusza, mint Ábrahámé, Illés prófétáé vagy Máriáé.

A politikailag legforróbb helyen, Jeruzsálemben aligha véletlenül a teljes megosztottság érvényesül. A Siratófal, a Szent Sír-templom és az Al-Aksza-mecset úgy áll egymás mellett és egymással szemben, mint a három közösség.

Hasonló a helyzet az izraeli–palesztin konfliktus frontvonalán fekvő Hebronban, Ábrahám városában is. A szent hely, ahol Ábrahám fogadta a három angyalt, és amely máig a vendégbarátság szimbóluma a zsidó és az iszlám kultúrában, megosztott a két kultusz számára.

De még a Szentföldön sem minden megosztott. A Karmel-hegy, a mind a három vallás által tisztelt Illés próféta szentélye zsidó kezelésben van ugyan, de látogatják keresztények, mohamedánok, drúzok is. Hasonlóan sikeres a békés együttélés és közös használat modellje Betlehemben is, ahol a Jézus születésének helyére emelt templom a muszlimok számára is gyakran látogatott szent hely. Itt egy pillantra újra szembejöhet velünk a mai politika: egy fotót látunk, amelyen az Izraelt védő falon olvasható hatalmas Mária-ikon mintájára festett graffiti látható: Miasszonyunk, aki ledönti a falakat. A helyi katolikus nővérek munkája ez, mint ahogy az a kis szobor is, amelyen a háromkirályok láthatók, amint tanácstalanul állnak az őket a kis Jézustól elválasztó fal előtt.

Utazásunk ezután a mediterráneum szigetein folytatódik, amelyekre az volt a jellemző, hogy – távolabb esvén a vallások központi területétől, hivatalos szerveitől – inkább a vallások közti közeledés, a párbeszéd, a valódi együttélés igenlése erősebb jelenség volt.

Lampedusa. Ma elsősorban a menekültek kálváriájáról híres a sziget, de lakóinak példa nélkül álló humanizmusáról, segítőkészségéről is. A sziget már a 16-17. században is a hajótöröttek befogadásáról, megmentéséről és a vallási nyitottságról volt híres. Többek között Diderot számára volt valódi utópia terepe a hely iszlám-keresztény szentélyével. Ma a közös vallási rítusokat a menekültek csónakjainak maradványaiból készült installáció körül tartják a szigeten.

A közös használat a mediterráneumban nem is olyan ritka, mint gondolnánk. A Tunézia partjainál fekvő Dzserba szigetén együtt imádkoznak a híres La Ghriba zsinagógában a zsidók és a muszlimok. Ezt a példás együttélést, amelynek a muszlim világ egyik utolsó zsidó közössége a részese, még a 2002-es véres merénylet sem tudta elpusztítani, noha a célja alighanem éppen ez volt. Vagy egy másik példa: az Isztambul mellett fekvő festői Büyükada szigetén Szent Györgynek szentelt ortodox monostor áll, amelyet a szent névnapján muszlimok tízezrei keresnek fel fogadalmaikkal.

De ne higgyük, hogy mindez csak azoknak a történelmi közösségeknek az esetében lehetséges, amelyeket több évszázados, akár évezredes együttélés köt össze. Palermóban az utóbbi pár évtizedben a többszörösére nőtt a romák száma, ők itt is megülik az úgynevezett Ederlezit, vagyis a roma változatát a Gyurgyevdánnak, Szent György-napjának ünnepét május 6-án, amely a Balkánon ma is közös keresztény-iszlám hagyomány. A háromnapos mulatság pedig Palermo főtemplomában, a várost uraló hegy tetején fekvő Szent Rozália-temlomban ér véget, amely a legtermészetesebben fogadja be az új lakók ünnepét.

Vagy ott van Riace, „egy kalábriai falu”, ahogy a róla szóló híres film címe mondja, ahol több ezer menekültet fogadtak be és láttak el fedéllel és munkával. A katolikus pap vezetésével az Afganisztánból, Afrikából és Szíriából jövő muszlim menekültek a falu templomában imádkoznak. Magyarként nehéz lenne eldönteni, hogy meghatottak, dühösek vagy végtelenül szomorúak legyünk ezt látván. Mindenesetre így is lehet.

Végeredményben alighanem ez a kiállítás mondanivalója. Ma sok minden mást is lehet tenni és tanulni, nem a „keresztény Európáról” tartani alig leplezett idegengyűlölő beszédeket. Míg Európában egyre terjed az idegenekkel, különösen a más vallásúakkal szembeni ellenszenv és a félelemmel vegyes megvetés, addig a lenézett mediterráneumban, különösen annak déli és keleti partjain, még létezik a testvériség elve és gyakorlata.