A jupiteri elnök – Macron és társai
Ha a Macron politikáját vizsgálók rövid bemutatásával kísérletezünk, mindenképpen meg kell említenünk Brice Couturier könyvét. A szerző a francia közszolgálati rádió kulturális újságírója és a Point című jobboldali hetilap állandó szerzője, írása pedig szinte szerelmi vallomásnak is beillik. Már a cím is beszédes: Macron, egy filozófus elnök. Csodálata tárgyának „lenyűgöző a teoretikus tudása”, amely az alapzatát adja „lelkesítő aktivitásának”, így nem csoda, hogy az államfő lassan legyőzi a franciák pesszimizmusát, megnyugtatja az aggódó társadalmat, és új irányt szab a botladozó Európa számára.
Couturier az elnökjelölttel, majd az elnökkel folytatott beszélgetéseiből azt szűrte le, hogy Macron „autentikus intellektuel”. Elméleti tudását magának Hegelnek az alapos ismerete nyújtja, melyet kiegészítenek a neves filozófus, Paul Ricœur mellett eltöltött dolgos esztendők. Liberalizmusát a John Rawls átal felvázolt módon kell értenünk, gazdaság- és iparpoltikáját, akár európai szinten is, nem más, mint Saint-Simon inspirálta, de találunk az elnök szellemi csomagjában „egy nagyobb dózis Schumpetert is”. Utóbbit úgy kell felfognunk, mint Keynes ellenfelét, vagyis azt a gondolkodót, aki a kapitalizmus kiegyensúlyozatlanságában, feszültségeiben, „a kreatív rombolásában” látja éppen a fejlődés motorját.
Macron igen ritka „faja” a francia politikai faunának, a bal- és jobboldal megosztásán átlépett „radikális centrista”, vagy egyszerűbben baloldali liberális.
A francia viszont állandóan elégedetlenkedő népség, amit igazol az elnökről megjelentett másik, hamar népszerűvé váló könyv is. A szerzője Mathieu Magnaudeix, a független, kizárólag az olvasók támogatásával működő, egyébként igen olvasott, Mediapart nevű internetes újság munkatársa. A tónus kissé más, a cím itt is beszédes: Macron és társai. Akár egy cégnév. Nem véletlenül; a szerzők egyik fő mondanivalója, hogy a macronizmus sok tekintetben nem más, mint jól menő politikai vállalkozás. Vagy másképpen: az állam legmagasabb rangú funkcionáriusainak, az „állami nemesség” – ahogy Franciaországban nevezik ezt az évszázados, tulajdonképpen az abszolutizmus óta létező roppant szűk, de hatalmas befolyással bíró társadalmi réteget – és a gazdasági elit alig titkolt szövetsége. A fő cél pedig nem más, mint a „modernizmus” nevében a jóléti állam „archaizmusának” lebontása, s dinamikus, komplexusok nélküli kapitalizmus felépítése. A dolog távolról sem annyira új, mint ahogy azt maga Macron láttatni szeretné. Az egyszemélyes hatalom és a gazdasági modernizáció násza jellemző volt már III. Napóleon vagy éppen De Gaulle korára is. Neve is van, bonapartizmusnak hívják.
Nemcsak a hatalomgyakorlás módja kevéssé innovatív, de a „pragmatizmus” elve alá rejtett ideológia is, gazdasági liberalizmus, individualizmus és a gazdag társadalmi rétegek érdekeinek védelme. Jellemző, hogy Macron kormányzása egyik kulcsszavává tette a „testvériséget” a baloldali „szolidaritás” szó ellenében. Ennek nagy előnye, hogy míg a szolidaritás kollektív jellegű, azaz szociálpolitikák következnek belőle, addig a testvériség individuális, és annyira tág jelentésű, hogy nagyon nem is következik belőle semmi a politikát illetően.
Még érdekesebb annak vizsgálata, mit kezdett Macron azzal a hatalommal, amely a halódó politikai rendszer szétesésével a kezébe hullott. Még elnökjelöltként előszeretettel beszélt a „mély, demokratikus forradalomról”, arról, hogy „közvetlenül meg kell hallgatni a polgárokat”, „vissza kell adni a demokráciának a vitalitását”, addig a hatalomgyakorlás eddigi módja a lehető leghagyományosabb.
A „jupiteri elnök”, ahogy a sajtóban többen is nevezik, akkora hatalommal rendelkezik, amekkorára alig van példa demokratikus országokban. Túl a francia elnök közismerten igen széles körű hatalmi jogosítványain, Macronnak kényelmes többsége van a Nemzetgyűlésben, a média több mint barátságos vele, az ellenzék pedig erőtlen és megosztott. A parlamenti frakció többnyire politikai újoncokból áll, akik mindent Macron személyes támogatásának és népszerűségének köszönhetnek, s a lehető legkevésbé vannak abban a helyzetben, hogy valamiféle ellensúlyt képviselhetnének vele szemben. Még a legaktívabbak a harmincas éveik elején-közepén járó ambiciózus képviselők, akik azonban éppen az elnök iránti töretlen hűségükkel tűnnek ki, olyannyira, hogy a médiában egyenesen Macron „mesterlövészeinek” nevezik őket. Az elnöki párt pedig tulajdonképpen nem létezik.
Sok tekintetben Macron még mindig a politika „meghatározhatatlan repülő tárgyának” minősül, amit az igazol a legjobban, hogy sorozatban jelennek meg a könyvek róla. Már a címek felsorolása is sokat mond: Emmanuel Macron, a bankár, aki király akart lenni; Emmanuel Macron, egy olyan tökéletes fiatalember; A kétarcú Monsieur Macron.
A sok bizonytalanság hátterében tulajdonképpen viszonylag egyszerű körülmény áll, Macron ideológiája éppen az, hogy nincs ideológiája, sőt valójában „nem is politizál”, ahogy még a kampányban szerette mondogatni. Elnökjelöltként alapvető meggyőződése volt, hogy a politikusok egyszerűen képtelennek bizonyultak Franciaország hatékony irányításra, ideje hát, hogy a szakértők, a technokraták vegyék a kezükbe a kormányrudat. Kínálkozik a történelmi párhuzam De Gaulle-lal, és ebben a tekintetben aligha téves. De Gaulle is halódó politikai rendszert tett múlttá, a pártviszályokba belefáradó IV. Köztársaságot. Ő is hasonlóképpen a francia elitiskolákból kikerülő magas rangú funkcionáriusokra bízta a kormányzást, hogy amire a pártok, a politikusok képtelen voltak, azt tegyék meg ők, vagyis modernizálják az országot.
Franciaországban régi hagyomány, hogy átjárás van a legmagasabb rangú állami hivatalok és a magángazdaság között. A rendszert úgy hívják, hogy „pantouflage”, azokról van szó, „akik mindig puhára esnek”. Vagyis nem túl nagy újdonság a felvilágosult technokrácia és a pénzügyi arisztokrácia most megvalósuló szövetsége a „pragmatizmus” és „a szakértelem” jegyében, ráadásul lényegében egyszemélyi hatalomra épülő rendszerben.
Mindezzel az a legnagyobb probléma, hogy a politika tagadása egyben a vitáknak és a különböző álláspontok legitimitásának a tagadása is. Ahogy a Jean Jaurès Alapítvány egyik kutatója fogalmazott a macronizmusról: „Az ideológia tagadása, az eredménycentrikusság, a szakértők kormányzása módszer arra, hogy semlegesítsék a szükséges ideológiai vitákat, amelyek a demokratikus élet szívét jelentik.”
