A csehszlovákok eltaposott vágya – Békés Csaba a prágai tavaszról
– Csehországban a kilencvenes években a prágai tavasz nem volt feltétlenül büszkeség forrása, sokan úgy gondoltak rá, mint az ortodoxok és a reformerek küzdelmére, amelyben minden szereplő kommunista volt, tehát egykutya. Ez változott azóta?
– A probléma abból származik, hogy rögtön 1968 után kialakult egy mítosz, amelyet én az „emberarcú szocializmus” mítoszának nevezek, és amelyet elsősorban a külföldi emigráns irodalom táplált. El kellett ugyanis dönteni, mi is történt igazából a januártól augusztusig tartó reformkorszakban, és minek vetett véget a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása. Erre a kérdésre pedig az a válasz született, hogy a katonai beavatkozás indokolatlan volt, hiszen a kommunista rendszer fennmaradását semmilyen veszély nem fenyegette. Innen az a későbbi vélekedés, hogy mindez kommunista belharc volt csupán.
– A Dubcek-féle reformprogram valóban nem ígért sem politikai pluralizmust, sem piacgazdaságot, ami pedig alapköve szokott lenni a korrekt kapitalizmusnak.
– Pontosan. A rendszerváltással felszabadult cseh és szlovák társadalomnak tehát azzal kellett szembenéznie, hogy az emberarcú szocializmus mítosza igaz-e vagy sem. Ez a mítosz jó ideig tovább élt, és sokakban máig él, így sok évbe telt, amíg a történészek eljutottak oda, hogy ’68 valójában „ellenforradalmi” kísérlet volt, már ha a szocializmust egy „forradalom” termékének tekintjük. Vagyis rendszerváltási kísérlet volt, még akkor is, ha ezt a csehszlovák vezetők egyáltalán nem akarták, de az események logikája ezt diktálta. Ezt az állítást, mivel egy erőszak által megszakított folyamatról van szó, tételesen bizonyítani nem lehet, de segíthet a probléma összehasonlítása a magyar helyzettel. Itt 1988–89-re gondolok, amikor az MSZMP a rendszert megújítani és nem lecserélni akarta, álmában sem jutott eszébe a hatalom átadása, viszont az, hogy a párt mit akar, az események sodrában egyre kevésbé számított. Ez történt jóval korábban, 1968-ban is.
– Mindez akkor is igaz, ha tudható, hogy a szocializmus megdöntését kevesen akarták? Vagyis nemcsak a párt nem tudta, mit csinál, de a társadalom helyett is a helyzet gondolkodott.
– A demokratikus változások jellegéről régóta zajlik vita, arról, hogy ezek marginálisak vagy meghatározóak voltak-e. Én ezeket meghatározónak értékelem. A cenzúrát eltörölték, a civil társadalom felébredt, újjászerveződött, létrejöttek jellegüket tekintve antikommunista szerveződések is, mint például a politikai foglyok szövetsége, amihez hasonló majd nálunk a Pofosz lesz a nyolcvanas évek végén. Felbomlott a párt ifjúsági szervezete, viszont megalakult az elkötelezett értelmiségiek klubja, amely lényegében egy protopárt volt, mint ahogy egy idő után számos más szervezetből is ellenzéki párt lett volna. Ne feledjük, a rendszerváltás folyamatában először szintén nem pártnak nevezték magukat az alternatív szervezetek, hanem fórumnak, szövetségnek, hálózatnak, gondoljunk csak Havelék Civil Fórumára.
– A bukás keserűségéhez hozzájárult az újabb csalódás a Nyugatban, amit 1956-ban már megéltek a magyarok is. Nehéz volt belátni, hogy a külvilág tehetetlen vagy érdektelen, főleg egy olyan országban, amely 1938-ban a müncheni szerződéssel már elárultnak érezhette magát.
– 1968 gyakorlatilag 1956-ra bizonyíték, abban az értelemben, hogy a magyar forradalom sorsára hagyása nem afféle kisiklás volt, hanem kényszer, és ’68-ban ez ismétlődött meg. És valóban, ’68-ban azokat a csehszlovákokat nem segítették meg, akik a második világháborúban, szemben a magyarokkal, a Nyugat szövetségesei voltak, de ez mégsem jelentett semmiféle különbséget. Az 1945-ben létrejött status quót ugyanis mindenki tudomásul vette, és elfogadta, hogy nem lehet beavatkozni a másik érdekszféra belső ügyeibe. És ezt a szovjetek is betartották. Ez volt az európai béke kulcsa. Az ENSZ ugyan éppúgy napirendjére tűzte a csehszlovák ügyet, mint korábban a magyart, de csak néhány hétre, míg ’56 hat évig volt téma. 1968-ban azonban a csehszlovák ügy magától elhalt, mert igazából nem érdekelt senkit.
– Az emigránsok nyugati fogadása, a prágai tavasz iránti sajtóérdeklődés nem ezt mutatta.
– Igen, mert ekkor is kettévált a dolog, ahogy ’56-ban is. A kormányok közölték, hogy nem tehetnek semmit, a közvélemény viszont megtehette, hogy maximális szolidaritásáról biztosítsa Prága hőseit.
– A magára maradt Keleten így aztán felértékelődött a Kádár-rendszer. Kádárnak a bevonulástól való vonakodása miatt történt ez így, vagy a magyar „modell” volt vonzó?
– Az igazi kérdés nem az, hogy a szovjetek dönthettek volna-e másképp, volt-e esély arra, hogy a rendszerváltó folyamatot nem állítják le. Nem volt ilyen esély. Moszkva, bármilyen furcsán hangzik is ez, helyesen ismerte fel a saját érdekeit. Ha nem akarta, hogy Csehszlovákiában megbukjon a kommunista rendszer, lépnie kellett. Az igazi kérdés számomra az, hogy a rendteremtés után miért nem alakult ki egy helyi „Kádár-rendszer”. Ne feledjük, hogy a „normalizáció” vezetőjének, Gustáv Husáknak nem volt véres a keze, mint 1956-ban Kádárnak. Volt persze üldöztetés, munkahelyről való eltávolítás, szilencium, börtön, de míg nálunk 230 embert végeztek ki, Csehszlovákiában egyet sem. Husák tehát dönthetett volna egy engedékeny politika mellett.
– Husákék talán nem féltek annyira a népüktől, mint Kádár, aki mindenképpen ki akart egyezni az országgal.
– Valamennyire azért ők is kiegyeztek, csak erről kevés szó esik. A magyarok mind a mai napig azt hiszik, hogy a szocialista táborban nálunk volt a legmagasabb az életszínvonal, ami abszolút nem igaz. Az NDK-ban volt a legmagasabb, utána pedig Csehszlovákiában. A kádári rendszerben szerintem nem egyszerűen életszínvonal-politika, hanem életminőség-politika folyt. Ez az igazi különbség, és ebben Magyarország valóban messze meghaladta a többi szocialista országot. De a lényeg, hogy Husák is „megvette” az országot, cserébe a viszonylag jó színvonalú megélhetés biztonságáért, és ezt a vezetés egészen a rendszerváltásig fenn is tudta tartani.
– Ebben az elkomoruló Kelet-Európában a ’68-as örökségből használható-e valami? Elgondolkodtató, hogy ’56-hoz hasonlóan a prágai tavaszról is azt mondják, hogy elméleti hagyatéka nincs.
– Történelmi párhuzamként talán azt lehet megfogalmazni, hogy a demokrácia iránti vágy, a szabadság felé törekvés valamilyen ösztönös formában mindig jelen van a társadalmakban. Ezt hosszú időre el lehet nyomni, erre bizonyíték a szocialista rendszer hetven éve, lehet csak korlátozni, és lehet a szabadságjogokkal játszani. De a rendszerváltás bizonyította, hogy semmilyen diktatúra nem tart örökké. A prágai tavasz arról szólt, hogy bár önkorlátozó jelleggel, de a csehszlovák társadalom egyszerűen nem tudott nem a demokratikus átalakulás irányába menni. A szabadság elemi emberi vágy, benne van az ösztöneinkben, nem hal ki belőlünk. ’56-ban vagy ’68-ban a szovjet birodalomhoz tartozás elve kudarcra ítélte a szabadságküzdelmeket, az emberek mégis megpróbáltak változtatni az életükön. Ma, amikor külső nagyhatalmi tényezők nem telepednek ránk, a társadalomnak semmiféle mentsége nincs, hogy ne hallgasson erre a belső hangra.
