Kultúra

Krízis Helmeréknél – Dráma az árulásról

Henrik Ibsennek aligha lehetett megalapozott tudása 1879-ben arról, hogy a jövő társadalmi sztereotípiái szerint a karácsony világszerte idegösszeomlás-csúcspont lesz, sorsok és közösségek vesznek el a feldíszített fák árnyékában. A sercegve kimúló csillagszórók kesernyés füstjéből árulóknak és elárultaknak is kijut, hiszen mindannyian egyformák: árulók és elárultak is. Ónodi Eszterrel, a Katona Nórájának címszereplőjével beszélgettünk.

– A színház és a rendező ismeretében nem valószínű, hogy a kandalló melletti sálkötögetés közben gombolyodik föl a felhőtlenül boldog Helmer család szétesése…

– Abban mindannyian egyetértettünk a ren­­dezővel (Székely Kriszta), hogy nem lesz sem babaház, sem gügyögés, csak a tények… Elég egy, a rózsaszín lufiba szúrt tű, és a tökéletesnek gondolt család, boldognak hitt házasság illúziója kidurran. Márpedig Krogstad – Keresztes Tamás – megteszi, leszúrja a lufit, és esetünkben nem pukkanásról van szó, hanem robbanásról, ami után mindenkinek szembe kell néznie a saját hazugságaival. És felmerül a kérdés, hogy egy hazugságon alapuló kapcsolatot hogyan lehet a végtelenségig fenntartani vagy milyen következményekkel jár a beismerés. A darab fontos kísérőeleme a zene – két fiatal gyerek dob-gitár kombója kiegészülve más hangszerekkel, szenzációsak! –, ezt eresztjük rá a nézőkre, a színpadon karácsonyfa, aminek önálló története van, család, ünnep, boldogság a köbön. Nyugodtan lehetne az előadás alcíme Jelenetek egy házasságból, és játszódhatna akárhol a világban, napjainkban.

– Már csak azért is, mert sokasodnak a Helmerek és a Nórák mindenütt, nagyon nehezen képzelem el az élethosszig tartó, transzparens őszinteségben leélt házasságokat. Mindig, mindenkinek lesznek titkai.

– Nyilván mindig lesznek hullámhegyek-völgyek egy hosszú kapcsolatban, de itt az ősbűn egy hét éve őrizgetett titok, amit Nóra próbál meg nem történtté tenni, mert meggyőződése, hogy ez családja megmentésének titka. És nem is igazán a lebukás okozza a bonyodalmakat, hanem a lelepleződés mellékterméke: az, hogy egészen más embernek hitte a társát, mint amilyen az valójában. Egyetlen pillanat alatt szembesül azzal, és ki is mondja azonnal, hogy egy idegen emberrel él együtt és három gyereke van tőle.

– Egy ilyen szembesülést mindig temérdek önbecsapás előz meg, persze gondosan szőnyeg alá söpörve. Miért is lenne éppen egy házasság tökéletes?

– Nem kell és nem is szabad minden apró, bosszantó, illetve valószínűleg csak minket bosszantó apróságot a másik orra alá dörgölni, főleg ha csak egy ostoba bántást lehet vele létrehozni. De Nóra esetében egy valóban sorsfordító dologról van szó, amit nem mondott el annak idején, egészen más hitben tartotta a férjét, ne szépítsük, átverte. Mondjuk nem mellékes, hogy mindezt a férje megmentéséért tette. Ettől függetlenül azért egy ekkora elhallgatás, azt hiszem, nálam is – mármint ha Ónodi Esztert kérdezik – megrezegtetné a lécet, de hát nem rólam írták a darabot…

– Nem olyan könnyű dolog ám visszamenőleg feltáró jellegű beismerő vallomást tenni, főleg, amikor már minden csodás, bejön az élet, felejtőssé válik a múlt.

– Hát igen, de ha olyan szinten hazudunk magunknak, ahogy Nóra, akkor egyúttal magunkra forrasztunk egy páncélt. Nem burokban él ő, szerencsétlen, hanem páncélban, azzal áltatja magát, hogy ő teremt a férjének, az egész családjának tökéletes életet, nélküle nincs előrelépés, társadalmi felemelkedés, jólét, egészség, boldogság meg karácsony. Épp akkor, amikor Helmert kinevezik, örömteli és jelentős változás előtt állnak, azt hiszi, semmi sem akadályozhatja meg őket, hogy álompár legyenek, álomcsalád, pont olyan, amilyeneket a tévéreklámokban látunk, kutyával, narancslével, kertes házzal, fehér homokos tengerparttal. Valahogy Nórának egyáltalán nem volt a lebukásig idegenségérzése a férjével kapcsolatban – talán mert nem a férjébe volt szerelmes, hanem egy tévéreklámba, vagyis el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor kiderült, az ideál köszönő viszonyban sincs a valósággal.

– De csak elhangzik a színpadon, hogy ők tíz év alatt egyáltalán nem beszélgettek egymással.

– Kulcsponton hangzik el a mondat az előadásban. Mert miért is kellene beszélgetni, ha működnek a dolgok, semmi szükség rá, rímel ez a valóságos mindennapjainkra is. Ha nekem három gyerekem lenne (csak egy van), ráadásul egy éjt nappallá téve dolgozó, munkamániás férjjel súlyosbítva, nehezen tudom elképzelni, hogy éjjel kettő körül lenne energiám elbeszélgetni vele a klímaváltozás alternatíváiról.

– Helmerék karácsonyán nemcsak a háziak válságáról értesülünk, hanem kiderül, hogy csupa áruló adja egymásnak a kilincset: Kristine Krog­­sta­­dot és Nórát, Nóra Kristine-t, Rank Helmert és Nórát, mindenki elárul mindenkit.

– Ebben az előadásban az az egyik legjobb kitaláció, hogy ez az öttagú társaság – egy generáció. Ugyanaz az iskola vagy kollégium a kiindulópontjuk, sok a közös indíttatás bennük, de mindenkinek másként alakult a sorsa, és mindez igaz a darabban szereplő színészekre is. Helmeréknek csodacsaládjuk lett, Kristine és Krogstad valamikor még együtt jártak, de Kristine anyagi érdekek miatt szakított vele, végül mindkettőjük pályája megbicsaklott. Holott annak idején Krogstad volt a suli sztárja, az ünnepelt, az őstehetség, egyszer csak fordult a kocka. A kis stréber Helmer meg az ő helyes kis csaja, Nóra lett a rózsadombi menő, a többiek állásért kuncsorognak náluk. Kiből mi lett– – ez itt a kérdés, és ahogy kiderül a válasz, mindenki elárul mindenkit. De lássuk be, egy drámában pont ennek kell megtörténnie.

– Székely Krisztának ez a harmadik rendezése a Katonában (Petra von Kant, Harper Regan, Nóra), ez volt az első közös munkájuk.

– Ebben a színházban más szokott lenni a szereposztás. Általában férfiak rendeznek férfiakról szóló vagy férfiakat középpontba helyező előadásokat, Kriszta női sorsokat boncolgat. Nagyon érzékenyen kezeli a karaktereket. A férfiakét is. Helmer figurája az előadás elején már-már súrolja a macsó sztereotípiát, a pasik kicsit karikatúraszerűek, de közben mindegyikük esendően emberi, olykor sírógörcs kíséretében bizony ott tudják hagyni a fogukat egy-egy szituá­­cióban. Rendhagyóan komponált a látvány is, a darab elején zenés, stilizált, klipszerű vágásokban jönnek a jelenetek, itt rengeteg információt kell megosztanunk a nézőkkel. Egy korszerű színházban elképzelhetetlen, hogy a színészek elmeséljék, ki kicsoda a darabban, miként alakult ki a krimiszál, hiszen klasszikus zsarolás tanúi vagyunk. Mint egy filmben, nem egyenes vonalú a cselekmény, van, hogy órákat ugrunk, van, hogy egy jeleneten belül, két megszólalás között fél óra telik el – persze nem valós időben, hanem állapotban. Később, a darab második felében gyakorlatilag az előadás egyharmada egyetlen jelenet, amikor szétmennek, és a nagy szakítás – már nagyon bonyolult, sokfordulós történet.

– Amikor Nóra tényleg lelép, otthagy mindent és mindenkit. A gyerekeit is.

– Próbáltuk olyan irányba terelni az eseményeket és az érzelmeket, hogy mindenki érezze, ez nem tudatos döntés. Nem arról van szó, hogy valami újfeminista indíttatásból Greenpeace-aktivistának áll az önmegvalósítása érdekében. Ez a sok öncsalás okozta cunamierejű összeomlásnak a következménye, amikor már ő maga látja úgy, hogy alkalmatlan állapotban van ahhoz, hogy felelősséget vállalhasson a gyerekeiért, mert ön- és közveszélyes.