Vélemény

Ki tudja, megélem-e a holnapot? – Százéves világháborús napló

Glück Albert Béla értett a számokhoz. Bár szegény vajdasági családból származott, ahol csak az egyik gyereket, a fivérét taníttatták ki, ő, nomen est omen, szerencsés ember volt: lett családja, pénze és néha még boldognak is érezhette magát, ha éppen nem piszkolt bele az életébe a történelem. A szigorú zsidó ember nehezen barátkozott. Mégis, a kétágú gyertyatartóját mindig kölcsönadta Gézának, keresztény szomszédjának, hogy ünnepeste kitehesse az óbudai ablakába.

Béla bácsi, így szólította, aki ismerte, textilkereskedő, a Szegedi Kender- és Lenszövőgyár pesti részlegének vezetője, pontos és kimért ember volt. Ebéd után lepihent, néha pipázott, és mielőtt munkába ment vagy hazaért, mindig megcsókolta a feleségét, Irénkét, akit fiacskámnak szólított.

Egyik lánya, a hegedűművészből lett ápoló, aki lámpaláza miatt csak otthon zenélt, egy özvegy, négygyerekes gépészmérnökhöz, Sződy Ferenchez ment férjhez. A család új férfi tagja keresztény volt, így Béla bácsinak lettek a zsidó mellett keresztény ünnepei is, na meg négy keresztény unokája. Sőt a házassággal lett két zenész is a családban, a veje és a lánya Beethovent játszott esténként a családi hallgatóságnak, egészen addig, amíg Ferencet egy kazincbarcikai transzformátorrobbanás miatt el nem vitte az ÁVH: előbb repülővel a baleset helyszínére, aztán az Andrássy útra hurcolták, ott szabotázsgyanú miatt úgy megverték, hogy soha nem épült fel.

És volt Béla bácsinak két háborúja is, ha ezt hallaná, biztosan kikérné magának, mert gyűlölte az erőszakot, de kettőben mégis csak részt kellett vennie, akarata ellenére is. A második háborúban egy ideig számozott házakban éltek, aztán elszakították a feleségétől. Ekkor a családnak akadt egy osztrák akcentussal beszélő katonaruhás őrangyala, aki, amint erőltetett menetben hajtották át a zsidókat az egyik pesti hídon, odaszólt Irénkének, hogy maradjanak le és meneküljenek.

Béla bácsinak van hat, ma már cirka százéves naplója, amit az ő kedvenc, fogadott unokája, Sződy Anzelma, ahogy ő hívta: Zelka adott ide nekem. A füzetek Przemyśl ostromától a kizil-arvati hadifogságig mesélik el az öreg történetét; szűk négy évet a számvivőként szolgáló baka életéből. A lendületes, jobbra dőlő betűket az első világháború kuszálta nehezen olvashatóvá. A naplóíró csupán két fájdalmas karácsonyt jegyzett fel. Többre talán ereje sem volt.

1914-ben hősünk 32 éves volt, Irénkét már elvette feleségül, egyéves volt az első lányuk. A Monarchia csapatait a lengyel és az orosz határ között már szeptemberben körülzárták az orosz erők, egyre szorosabbra vonták a gyűrűt. Glück bajtárs nem tudott aludni az ágyúzások miatt, imádkozott, sírt. Csak akkor könnyebbült meg, amikor egy csendőr jelentette, látott német katonákat a közelben, vagyis nincsenek egyedül. Parancsot kaptak, hogy rekviráljanak lakást, ő Przemyślben talált egy háromszobásat. A városban állt a Monarchia legfontosabb erődje, még a krími háború idején kezdték építeni. Csaknem ötven kilométer hosszú volt, 17 erődítményből, bunkerekből állt. A magyar–osztrák csapatok elvesztették Lemberget (a mai Lvov), és visszaszorultak Lengyelország belsejébe. A przemyśli erőd éppen a felvonuló oroszok útjában volt. Két, több mint százezres sereg nézett farkasszemet egymással a lengyel városnál. Az erődben többségében magyar katonák szolgáltak.

Kellett gyengélkedő az ezrednek, ezért Glück, az osztag számvivője feltöretett egy fűszerboltot. Nem fosztogatni akart, a lezárt üzlethelyiség jónak tűnt katonai rendelőnek. Szükség is volt rá, Dimitrijev csapatai rövidesen iszonyú ágyútűz alá vették a galíciai várost, gránátok csaptak le az utcákra.

Glück baka azt írta a naplójába, hogy a csata előtt egy orosz parlamenter azt követelte tőlük, adják meg magukat, ám a védők parancsnoka közölte vele, soha, és elzavarta a követet. Az almanachok szerint volt levélváltás is a felek között. Ezt a választ kapták az oroszok: „Parancsnok Úr! Méltóságomon alulinak tartom, hogy szégyenletes föltevésére érdemleges választ adjak. A przemyśli vár parancsnoka.”

Az oroszok azonnal megindították a támadást.

„Ekkora ágyúzásban még nem volt részem. Talán 15 ezer lövés” – jegyezte fel Glück a naplójába. Az utcákon mindenfelé hullák hevertek. Parancs jött, menjenek temetni. De az oroszok a halottakat összegyűjtő magyarokra is lőni kezdtek. Hősünk kikészült, Várkonyi főhadnagy tartotta benne az erőt, biztatta, ne adja fel. Ő erőt vett magán, ám jött a következő csapás. A raktárrovancson kiderült, hiba volt az elszámolásban. A gyanú szerint Molnár szolgálatvezető krumplit lopott. Kepler parancsnok közölte Glückkel, a vizsgálat végéig – mint az elszámolásért felelőst – őt is le kell tartóztatnia, felszólította hát, ne hagyja el a szobáját.

Hiszen ő mindent pontosan könyvelt! Egy zászlós és egy főhadnagy hallgatta ki, ártatlansága nyilvánvaló volt, még aznap felmentették. Molnárra nem tudtak rábizonyítani semmit, ő azt állította, az osztag javára használta a krumplit. A számvivő csak ennyit írt a naplójába, pedig a szolgálatvezető megérdemelte volna a büntetést.

Október végén Glück Várkonyival együtt parancsra átvizsgálta az erőd melletti aláaknázott területet, hét-nyolc őzike álldogált ott riadtan. Hideg ősz volt. Fáztak. „Iszonyú durranás jött.” Az egyik őz a szemük láttára lépett aknára.

Az első csatát elvesztették az oroszok, tízezer kozák halt meg, és háromezer Ferenc Jóska-baka. Novemberben kiújultak a harcok. Mindennapossá váltak az ágyúzások, méteres hó borította a várost, reménytelen volt a közlekedés. Ilyen kemény telet a helyiek sem láttak. Elfogyott az étel, sokan megpróbáltak dezertálni. A védők ezrével vágták le a lovakat. Glück azt írta, ő lovat nem enne, más pedig nem nagyon akadt. Feljegyezte, csapataik elfogtak egy orosz zászlóaljat, a katonákat mind egy szálig kivégezték. Gyóni Géza, a korábban a háborút népszerűsítő költő a przemyśli pokolban jött rá, milyen is a háború, novemberben itt írta talán legjobb versét: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / Gerendatöréskor szálka-keresőket. / Csak egy éjszakára: / Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, / Robbanó golyónak mikor fénye támad / S véres vize kicsap a vén Visztulának.”

És lassan eljött 1914 karácsonya: „Azt hinné az ember, hogy megszűnt a háború, annyira csend van itt, egy lövés sem hallatszik – írta Glück Albert Béla a naplójába. – Holnapra ünnepi kosztot kapunk: minden ember 2 deka csokoládét, 5 centiliter rumot, 25 deka rizst, 10 gramm babot, 125 gramm kenyeret, húst azért nem, mert hiszen böjt van. (…) Félek, hogy idegeim felmondják a szolgálatot. Irénkém, miért nem vagy mellettem, hogy megvigasztalhatnál? Irénkém, Irénkém, úgy szeretlek, és úgy sajnállak, hogy miat­­tam mennyit kell szenvedned! (…) Úgy érzem magam, mintha egy nagy koporsóba helyeztek volna, és már a halotti beszédet is megtartották volna felettem. (…) De nemcsak én vagyok így élve eltemetve, hanem mindenki, aki körülöttem mozog. Kétségbeesett, szenvedő, eltorzult arcokat, félemberek látok mindenütt.”

Glück Albert Béla feleségével és lányaival

Várkonyi főhadnagy zenész volt, karácsonykor fellépett az erődbeli, katonáknak szervezett esten, ahol lengyel zsidó gyerekek kórusa énekelt a bakáknak. Ez tetszett legjobban Glücknek, mintha béke lenne.
Az ünnepek után folytatódott a harc. Márciusra nagy lett a felfordulás, az osztrák–magyar tüzérség kifogyott a lőszerből. Hősünk a város közepén álló Viktória szállóba költözött, hajnalban keltették, hogy meneküljön.

„Irénkém, isten veled!” – írta a naplójába. A védők megpróbáltak kitörni, előtte felrobbantottak mindent maguk mögött, erődöt, raktárat, hidat. Ötezren haltak meg az orosz géppuskatűzben.
„Ma vagy holnap eldől a sorsunk. Kezdődik az utcai harc, ki tudja, hogy megélem-e a holnapot. Mindennap bombáznak minket, azt hiszem, a fejem, a ház kettészakad” – jegyezte fel hősünk a naplójába.

1915. március 23-án reggel nyolckor aztán bevonultak a városba az oroszok. Átvették az erődöt. Számvivőnk nem jegyezte fel, nem tudhatta, hogy tízezrek haltak meg az ostromban, mintegy 120 ezer ember, többségében magyar védő került hadifogságba. A napló szerint az oroszok bevonulását megünnepelte a város, örültek a civilek, a győztesek kijárási tilalmat rendeltek el, a foglyok enni sem kaptak.

Március 26-án szétválasztották a tiszteket és a bakákat. Várkonyi elbúcsúzott Glücktől, számvivőnk a menettel együtt bokáig érő sárban, hóban, fagyban, elrongyolódott csizmában indult Jaroszlav felé. Áprilisra érték el a Volgát, szélesebb, mint a Duna, írta a naplóba, és vastag jég borítja. A hídhoz is kötött egy számot, 1400 méter hosszú, ezen át léptek be a hadifoglyok Ázsiába. Ott aztán vonatra tették őket, nagy pusztaságokat láttak, tevéket, míg­­nem elérkeztek Türkmenisztánba, ahol nemzetiségenként, szakmánként választották szét a katonákat.

Glück egy tizenegy fős magyar csapat vezetője lett. A kiril-arvati barakkban priccseken aludtak, elfogták életük első skorpióját, rettegtek, ha megcsípi őket, belehalnak. De a halál más módszert választott. Egy Joachim nevű férfi például beleőrült a borzalmas melegbe, egy másik belázasodott, a tábori orvos csak annyit mondott neki: harasó! Másnapra a beteg meghalt, erre oroszul ugyanazt mondta, jól van! Ennyit ért egy élet.

A foglyok dolgoztak bányában, ültek a szálló porban, és várták a híreket, már az is lázba hozta őket, hogy egy pétervári gyárban sztrájk tört ki, talán vége lesz a háborúnak, gondolták. Százukat elvitték mezőgazdasági munkára, mások azt suttogták, hazajutottak, talán vége a háborúnak! Kását kaptak, ritkán húst, közben folyton temettek, az első augusztusban már a tizennyolcadik magyart. „A háborúban a tetű, a bolha után a légy tüntet ki legjobban a szerelmével” – írta Glück a naplóba. Verset is körmölt mindarról, amit átélt. Hideg jött, meg kelések, fájdalmak, „ma van Irénkém születésnapja”. Már lassan negyedik éve volt az otthontól távol.

1917 karácsonyán azt írta az oroszoktól szerzett füzetbe: „Már két hete fegyverszünet van. Mindenki gyors, hirtelen békét ígért, remélt, várt és mégsem tudunk semmi bizonyosat. (…) Mikor akar a mi szent kiérdemelt megváltásunk eljönni? Jó istenem, segíts!”

Glück számvivő, baka, bajtárs, kereskedő, a család Béla bácsija négy év után jutott haza a hadifogságból, rejtély, hogyan. Társai közül sokan hazáig gyalogoltak. Született még egy lánya, őt később megölték a nácik, az életben maradt lány a keresztény Zelka fogadott anyukája lett.

Az öreg nyolcvanegy évig élt, a Kádár-kor nyugdíjasaként már csak kertjének rózsatöveit vette számba. Zelka ma is ugyanabban az óbudai Glück-házban él, férjével ujjukon hordják a nagyapja és Irénke eljegyzési gyűrűjét. A százéves naplókat pedig most kölcsönadták nekem az ünnepre.

Akár Béla bácsi a kétágú gyertyatartót.