Itthon

Keleten a helyzet változatlan – Gyorsjelentés a magyar antiszemitizmusról

Évek óta monitorozza a Tett és Védelem Alapítvány a magyar közéletben búvópatakként felszínre törő antiszemita megnyilvánulásokat, jogsértéseket. A munka elemző része a Medián által évente végzett kérdőíves felmérés a magyar antiszemitizmus állapotáról, amelynek erénye, hogy mivel azonos mérési módszer alapján készül, a változások évről évre nyomon követhetők. A Medián a 2016 októberében fölvett adatsor alapján a napokban készítette el új jelentését Antiszemita előítéletek a mai magyar társadalomban címmel. A kutatási anyag szerint „Keleten a helyzet változatlan”. Az antiszemita előítéletek rendszerét a társadalom harminc százaléka hajlandó elfogadni. Ugyanakkor az antiszemitizmus Magyarországon inkább beállítódás, attitűd, mint pusztító, mozgósító erő.

„A magyar antiszemitizmus nem kirívó, de nincs ok a megnyugvásra” – nyilatkozta néhány éve a Szombat hasábjain Kovács András szociológus, a felmérési módszer kidolgozója. A most készült tanulmány Hann Endre és Róna Dániel munkája. Amit azonban egyetlen kutatás sem mérhet, az a tettekre váltott érzület. Kérdés, életre kelnek-e egyszer a rossz szavak. Mit jelent, ha valaki egyetért egy kérdőíven olvasott zsidóellenes állítással? Véleményt, attitűdöt vagy ha sor kerülhet rá, tetteket?

– Nincs statisztika, amely ezt ki tudná mutatni. Mert amelyik kutya ugat, az nem (mindig) harap – jegyzi meg a tanulmány társszerzője, Róna Dániel szociológus. – De mi van, ha mégis harap?

A felmérés kezdő állítása, hogy a magyar választót egyáltalán nem foglalkoztatják a zsidókkal kapcsolatos ügyek, és ez a szélcsend évek óta tart. A kérdezettek nagy többsége alig tudott zsidó tematikájú hírt, botrányt említeni. 2015-ben a választók 11, 2016 őszén 10 százaléka emlékezett apró hírmorzsákra. Emlékműállítás, Mazsihisz, vita a Sorsok Házáról – ezek másodkézből vett, penészes, öreg hírek. Barack Obama mondata valahogy megtapadt, ő mégiscsak nemzetközi sztár. Az elnök 2016-ban állította, ő akadályozta meg, hogy Hóman Bálintnak szobrot állítsanak. A többi néma csend.

– Hogy mi a csend oka? – kérdezi Hann Endre, a Medián ügyvezető igazgatója. – Az égvilágon semmi. Inkább az a kérdés, hogy mi lenne az oka, ha másképp lenne. Szerintem zsidóügyben a semmi maga a normalitás. Ezek jelentéktelen közéleti témák. A Szabadság téri emlékmű persze botrány – azt a Medián is vizsgálta –, de azért többéves hír.

A kérdőívekre adott válaszok – fontos tudni – eleve fenntartással kezelendők. Ha a közismert provokatív kérdést (elfogadná-e, ha zsidó, sváb, kínai, cigány lenne a szomszédja?) tesszük fel, és negatív választ kapunk, akkor sem biztos, hogy a válaszadó e szerint is cselekszik. A kérdőív alkalmatlan arra, hogy a cselekvő szándékot mérje. A történészek visszatérő állítása, hogy a harmincas évek francia társadalma a németnél fogékonyabb volt az antiszemitizmusra, mégis Berlin lett a vihar kapuja. Migránsok Magyarországon régóta nincsenek, az ellenszenvlistát mégis vezetik, megelőzve a cigányokat is.

A mediánosok Kovács Andrástól örökölték a kognitív és affektív antiszemitiz­­mus megkülönböztetését. A kognitív an­­ti­­szemitizmus összeesküvés-elméletekre, hie­­delmekre, félelmekre, világmagyarázatokra épül. Hirdetője „racionalizálni” akarja képzeteit. A sor a „túl nagy társadalmi befolyással”, bizonyos szakmák eluralásával indul, és a mindent átható zsidó világ-összeesküvéssel zárul. Az affektív vagy érzelmi antiszemitizmus őszintébb, de a maga módján primitívebb. Hívei dühösek, nem fárasztják magukat érveléssel. Beérik annyival, hogy a zsidók ellenszenvesek, ilyen vagy olyan a fülük, az orruk, és „még a szaguk is más”. A két csoport részben fedi is egymást, de csak részben. A dolog irracionalitása itt kezdődik. Még a „nem antiszemiták” között is akadnak olyanok, akik bizonyos hie­­delmeket elfogadnak. A zsidók eluralják a sajtót, sok közöttük az ügyvéd, az orvos, a bankár, hajlanak arra, hogy meghatározzák a politikai-gazdasági folyamatokat. A mérések szerint a „kognitív” antiszemitizmus hívei évek óta előretörnek. Ami világjelenség. Kampányában Trump számos ellenszenves, kisebbségre utaló elméletet alkalmazott.

Hogy mi az összeesküvés-elméletek sikerének titka? Csak találgatásaink vannak. Az internet terjedése, a hírközlési technikák bővülése áttekinthetetlen információtömeget zúdít az emberekre. Egyre nehezebb eldönteni, mi az, ami képtelenség, s mi hiteles. Ez régebben is így volt, de Hann Endre szerint a téveszmék a történelemben még sosem kaptak ilyen elképesztő nyilvánosságot. És néha kormányzati hátteret.

– A hírfogyasztónak egyre nehezebb a dzsungelben eligazodnia – állítja Róna Dániel. – A kognitív antiszemitizmus híveit ez téveszti meg.

Az affektív (érzelmi) antiszemitizmus elem­­zésekor a zsidósághoz fűződő negatív érzelmi viszony statisztikai mutatóit vizsgálták. A kulcsév 2010 volt. Az érzelmi elutasítás mérőszáma ekkor a háromszorosára szökött, egy év múlva esett, és mára a korábbinál magasabb szinten stabilizálódott. A felmérés készítői 2010-et a Jobbik berobbanásával magyarázzák. Nem a párt felbukkanása, hanem intenzív kampánya törte át a falat. Maga a tény volt felszabadító erejű, hogy a párt, amely korábban páriának számított, rendszerbe tagolt, elfogadott szervezetté vált.

A Jobbik antiszemitizmusa a kutatók­­nak mindig fejtörést okozott, mert, ahogy Kovács András egyszer megjegyezte: „A Jobbikot tulajdonképpen nem érdeklik a zsidók.” A cigányügy hullámain emelkedtek fel, de az imázshoz, a szélsőjobbos politikai kultúrához hozzátartozott az „antiszemita adó” lerovása is. Ezt nem lehetett megspórolni. Ám ára volt: a tervezett néppártosodási folyamat ezen a ponton megbukott. A Jobbikot a baloldali közvélemény (és általában a választó) ma is antiszemita pártnak tarja. Az elemzőknek mégis fejtörést okoz, hogy ha pártpreferenciák szerint vizsgálják az antiszemitizmust, kiderül: bár az antiszemiták aránya szavazóik között magas (az össznépességen belüli arány duplája, vagyis hatvan százalék), tíz Jobbik-szavazó közül négy tulajdonképpen nem antiszemita. Az MSZP és a Fidesz hozza a „nemzeti minimumot”, harminc-harmincöt százalékkal.

A felmérésből kiderül, megdőlni látszik Márai Sándor legendás naplóbejegyzése a nyilas rokon sirámairól. „Könnyű nektek lenézni engem, tehetségesek vagytok, és gazdagok. De nekem mi marad?” A mérési adatok szerint a szociális helyzet, a de­­mográfiai, a társadalmi, a gazdasági státus az antiszemitizmust nem magyarázza. Nagyjából hasonlóan oszlik meg szegények és gazdagok, nők és férfiak, öregek és fiatalok, tanultabbak és tanulatlanok között. A gazdagabbak antiszemitizmusa az utóbbi időben kissé csökkent, a szegényeké nőtt, de ezek nüanszok. Ahogy a szerzők írják, „túlzás azt állítani, hogy az antiszemitizmus a sikertelen, egzisztenciális fenyegetettség alatt élő, perifériára szorult emberekre korlátozódik”.

Ahogy az várható volt, az igazi konfliktus a nemzeti önismeret, a holokauszt, a múlt feldolgozása körül fog kirobbanni. Az érvek évtizedesek. Például: „Minek erről annyit beszélni?” „A zsidók csak tobzódnak sérelmeikben!” „A magyarok is szenvedtek eleget, minket nem sajnál senki.” Követhető tendencia, hogy a holokausztot totálisan tagadók aránya abszurd magasságokba emelkedett. A 2006-os 7 százalékról 11-re nőtt azok száma, akik szerint „nem működtek gázkamrák”. Magyarországon ez eddig szokatlan volt. Hann Endre szerint késésben vagyunk, a szembenézés elmaradt, és talán ennyit tesz a porladó idő.

Akár pozitív fejleménynek is tekinthetjük Izrael megítélésének hazai javulását. A szocializmus idején az anticionizmus vagy a palesztin mánia a rejtett antiszemiták megnyilvánulási formája volt. Maga a Jobbik is palesztin szimpátiákkal indított, de a migrációs hullám őket is áthangolásra késztette. Ma a palesztin kérdést a Jobbikban sunnyogás övezi, miközben az Izrael-ellenes antipátiák és szimpátiák az egész népességben valamivel semlege­­seb­­bek. A legszórakoztatóbb mérési ered­­­mény az a feltételezés, hogy „a zsidók a magyar–izraeli meccsen Izraelnek szurkolnak”; 29 százalék gondolja így a teljes népességben. Azért fel-felrémlenek olyan víziók is, hogy a zsidók Izraellel összefonódva felvásárolják Budapestet és az ingatlanpiacot. A vélhető enyhülés oka talán a migránskérdés és az európai merényletek sora. Róna Dániel szerint bizarr ellentmondás, hogy a legvérmesebb antiszemiták azok, akik a muszlimokkal szemben is ellenségesek.

Itt döntő mozzanathoz értünk. Ez világítja meg igazán a mai magyar antiszemitizmus lényegét. Az antiszemitizmus a magyar közönségben inkább lelki beállítódást, viszonyulást, lelkiállapotot, hajlamot jelöl. Ahogy korábbi történelmi korszakokban a zsidó szó társfogalmakhoz (plutokrata, szabadkőműves, kommunista, liberális) kapcsolódott, úgy lett az antiszemiták körében a zsidó a másság, a migráns- és Európa-barátság, a nemzetbomlasztó modernitás szimbóluma.

Nemzetközi összehasonlításban elmondhatjuk, hogy az antiszemita érintettség, a holokauszttagadás Magyarországon az uniós átlagnál nagyobb. Mégis furcsa csavar a történetben, hogy a nyugat-európai zsidóságot – elfogadottsága, presztízse ellenére – gyakran érik durva (halálos) fizikai támadások, többnyire az iszlám agresszív irányzataihoz köthetően. De a legfőbb irányszám mégis a tanulmány első száma. A felmérés ugyanis a 18 év felettieket érintette. Magyarországon azon múlik a sorsunk, mi történik 18 alatt.