Vélemény

Kácsor Zsolt: Száz év szemét

„Kedves uram, elárulom magának, hogy a múltkori metróbaleseten én csak röhögni tudtam. Tudja, amikor a kettes vonalon az egyik szerelvény nekicsúszott a másiknak, mert a sínekre faleveleket hordott a szél. Félre ne értsen, nem a szegény megsérült utasokon röhögtem, hanem azokon a hülyéken, akik ott ülnek a BKK-nál, és a havi több százezer forintos fizetésükért csodálkoznak a sínekre került avaron. Annyit tudtak kitalálni, hogy a problémás szakaszokon a metró menjen lassabban. De hát én ezen is csak röhögni tudok, az én szocdem nagyapám ugyanis vasutas volt, és elmesélte nekem, hogy az ő idejében a Monarchiában mivel védekeztek az avar ellen. Elárulom magának: paprikás krumplival.

Fotó: Fortepan

Kedves uram, ne nézzen hülyének, nem agyalágyult vagyok, csak nagyon öreg. Annyira öreg, hogy én még találkoztam a szocdem nagyapámmal, pedig ő a tizenkilencedik század végén, Ferenc Jóska alatt lett vasutas. Amikor vasutasnak lenni még rang volt.

És tudja, hogy mit mesélt nekem a szocdem nagyapám az avarról? Azt mesélte, hogy azokban az időkben, amikor ő még csak pályaőr volt, minden nap reggel ötkor kelt, aztán reggelire megevett két tányér frissen főzött paprikás krumplit fehér kenyérrel, jól belakott, aztán elment munkába, és napi tíz órában söprögette a sínekről a faleveleket.

Olyankor persze a nagyanyámnak is reggel fél ötkor kellett kelnie, hogy a szocdem nagyapám asztalán ott legyen a paprikás krumpli fél hatra, mert a nagyapámban ez tartotta a lelket egész nap, a kiadós reggeli. Mást nem is evett az öreg szezonban, csak korán reggel azt a két tányér paprikás krumplit. Az ebédszünetben már csak egy kis szalonnát kívánt kenyérrel és paprikával, de nem bánta, azt magyarázta nekem, hogy ha meleget evett volna ebédre, akkor elaludt volna munka közben, és olyat egy szocdem nem csinált, egy szocdemnek a munka szent volt.

Hazafelé menet megivott a szocdem nagyapám két nagyfröccsöt, aztán bedőlt az ágyba, és másnap reggel kezdődött minden elölről: a nagyanyám megfőzte a paprikás krumplit kolbásszal, a szocdem nagyapám megreggelizett, aztán elment avart söpörni.

Nem egyedül persze. Szezonban voltak erre a munkára vagy százan. És tiszták voltak a sínek, kedves uram, és nem csúszott meg a vonat a faleveleken. És ennek az volt az oka, kedves uram, hogy az én szocdem nagyapámat megbecsülte az állam, és adott neki enni.

A szocdem nagyapám alulról kezdte, de végül vasúti tiszt lett belőle, és olyan egyenruhában járt, mint a katonatisztek, csak nem lógott kard az oldalán. Tisztes fizetést kapott, amiből krumplit vett, kenyeret, kolbászt, hazafelé meg nagyfröccsöt.

De azóta hiába telt el több mint száz év. Ha feltámadna szegény szocdem nagyapám, hát elsírná magát, ha meglátná, hogy itt hogyan élnek a munkásemberek. De rögtön utána bemenne a Parlamentbe, lecsatolná a nadrágszíját, és po­­fán verné az első méltóságos urat, aki szembejön, mindegy, hogy melyik szemetet – az én szocdem nagyapám ugyanis azt tanulta, hogy attól szemét a szemét, hogy magától sosem takarodik el.”