Kultúra

Kácsor Zsolt: Korszerű férgeink

Az új év alkalmából meghívott magához egy festőművész, akivel eddig személyesen csak néhányszor találkoztam, de a képeit ismertem, mert az ecsettel nem a szokásos belső köröket rója, hanem a magyar világot festi meg. Azt, ahol élünk. Ezt a mocskot, amelyet ebből a három szépséges színből, a pirosból, a fehérből és a zöldből hoztunk össze, s amelyben a narancssárga a klasszikus színelmélet szerint másodlagos volna, de újabban elsődleges alapszínné lépett elő. Ez egy ilyen színkör, mi kevertük ki, nincs rá mentség, de legalább vannak még, akik nem színvakok.

Ez a festőművész is éleslátású ember lehet, ezt gondoltam a képei alapján, amelyek a magyar világban születtek, ebben a beszennyezett áradatban, amelyet társadalomnak merészelnek nevezni. Nem tudom, hogy ez a festőművész hogyan csinálja, miféle titoknak van birtokában, de minden képe ebben az új, up-to-date szennyben fogant, ezért szeretem a festményeit annyira.

Ha száz év múlva lesznek magyarok, akiket érdekelni fog a mi magyar életünk, csak nézzék meg ennek a festőnek a képeit, majd megtudják, hogy hol éltünk, hogy miféle szennycsatornákat ástunk-fúrtunk magunknak Európa közepén, s mellé építettünk egy országnyi derítőmedencét is, amely messzire viszi a szagunkat, s amelynek felszínén korszerű férgeink úsznak.

Mondom, ezzel a festővel csak párszor találkoztam, tehát nem tudtam róla semmit, nem tudtam, hogy hol és kivel, s azt sem tudtam, hogy témáit vajon honnan szerzi. Hol lakik, milyen körülmények között dolgozik, hová jár feltöltődni, s egyáltalán, kikkel és hol találkozik ez az ember, aki olyan élesen lát belénk, mintha a szeme helyén egy digitális szuperzoom volna? Úgy képzeltem, hogy kora reggeltől délig dolgozik, aztán bemegy a városba, fölül a vonatra, beül egy kocsmába, elnéz egy falunapra, beáll közmunkásnak, felszólal közmeghallgatáson, emberjogi ügyekben pereskedik bíróságon és vezető pártpolitikusokkal vitázik, és rendszeresen szembeköpi őket.

Amikor meghívott a saját házába az újévi partijára, örömmel elfogadtam az invitálást, de nem a vendégsereg érdekelt, hanem a helyszín földerítése, bele akartam látni a festmények szülőszobájába. Igaz, amikor a címet magyarázta a telefonban, kissé elbizonytalanodtam, mert egy erdőbe kellett kimennem, egy tanyára, ahonnan a legközelebbi lakóház pontosan nyolcezer-hatszáz méterre van. Ezt maga a festő mondta. Azt állította, hogy a távolságot lemérte már hajszálpontosan, mert neki az ilyesmi fontos: alkotás közben tudnia kell, hogy hol kezdődik a kezdet s meddig tart a vég, mármint a legközelebbi homo sapienshez.

Nem sok kedvem volt ezután elmenni hozzá, de nem akartam megsérteni. HÉV-vel mentem, aztán távolsági busszal, az utolsó kilométereken pedig gyalog, az autót otthon hagytam, mert inni akartam nála, úgy értem, lerészegedni. Mást amúgy sem lehetett csinálni nála, mert egy háromszintes villában élt, alul pince, az alsó szinten nappali és könyvtár, fölül műterem. Nevetve mondta, hogy innen alig teszi ki a lábát, ha bármit intéznie kell, arra ott van a felesége meg az ügynöke, egy áldott jó, szorgalmas ember, ezernyi színes sztorival.