Zablát a tudósokra? – Kormányzati üzenet: bármit megtehetünk
„Aggodalommal figyeljük a fejleményeket, és reménykedünk abban, hogy a magyar kutatói közösség képes lesz megőrizni a munkájához szükséges függetlenséget.” A 168 Óra kérdéseire válaszolva így reagált a világ egyik legtekintélyesebb tudományos hetilapjának, a Nature-nek az elemzője. Alison Abbott írta azt a cikket, amelyben a Nature tavaly az NKFIH most leváltott létrehozójának és elnökének, Pálinkás Józsefnek a tevékenységét méltatta. A szerző megállapította, hogy bár Magyarország vezetőit egyre élesebben bírálják az autokrata és xenofób tendenciák miatt, az ország kiemelkedő tudósai optimisták, helyzetükben az előnyök felülmúlják a hátrányokat. Az elemző szerint ennek legfőbb oka, hogy Pálinkás olyan többlépcsős pályázati rendszert hozott létre a legkiválóbb kutatók Magyarországon tartására vagy éppen hazacsábítására, amely biztosítja számukra az európai jövedelmi szintet, a versenyképes kutatási körülményeket. A hazatérő fiatal kutatókat segítő Lendület programot egyébként a negyven ország akadémiáit tömörítő szervezet, az Európai Tudományos Akadémiák Szövetsége is a legjobb követendő nemzetközi példák között említi abban a levélben, amelyben kiáll a Magyar Tudományos Akadémia autonómiája és függetlensége mellett.
A kormányfő Pálinkás leváltását, az NKFIH átszervezését és az MTA-kutatóintézetek költségvetésének államosítását az után döntötte el, hogy tavaly 21 százalékkal nőttek a K+F-re fordított források, jelenősen emelkedett a kutatók létszáma, és – miközben a kritikusok épp az anyagi hasznot hozó döntéseket követelik – a források vállalati felhasználása elérte az összes K+F-kiadás 74 százalékát. A Szellemi Tulajdon Világszervezetének 126 ország adatait összegző globális innovációs indexében Magyarország hat helyet előrelépve a 33. helyre került, az innovációs hatékonyságot mutató arányszám esetében a 30. helyről a 8.-ra ugrott. Ez a mutató tükrözi, hogy a szűkös forrásokból egy-egy ország milyen eredményeket képes felmutatni. A jelentés szerint a legnagyobb pozitív változás az egyetemek és a vállalatok közötti kutatási együttműködés erősödése, ami persze alighanem éppen az NKFIH támogatási konstrukcióinak pozitív hatása. Megjegyzendő, hogy a versenyképességi listákon Magyarországot az elmúlt években jellemzően épp az államapparátusi döntéseket tükröző mutatók szokták leginkább visszavetni: az alacsony költségvetési hozzájárulás mellett a rendszer következetlenségei, nehézkessége, gyakori átszervezései.
Pedig most az újabb átszervezés időszaka következik. A tudományos akadémia kutatóintézeteinek fenntartási költségeit ahhoz az Innovációs és Fejlesztési Minisztériumhoz rendelik, amelynek a nevében jellemző módon sem a tudomány, sem a kutatás nem szerepel. Az átalakítások irányát mutatva az NKFIH nevéből is kiiktatják a K-t és az F-et, ezekre állítólag külön hivatalt szerveznek, bár erről még semmi biztosat sem lehet tudni. Palkovics László miniszter azt ígéri, hogy a kutatások finanszírozásának feltétele a kiválóság és a hasznosság lesz. Azt viszont, hogy ki a kiváló és mi a hasznos, a jelek szerint ő és kiválasztottjai mondják majd meg.
Nyíri Kristóf Széchenyi-díjas filozófust, az MTA Filozófiai Intézetének volt igazgatóját Palkovics (ahogy a professzor mondta: volt akadémikustársa) nyilatkozataiban leginkább az zavarja, hogy a miniszter a kutatásra szánt összegeket egy helyen akarja tervezni.
– Ez azért nagyon zavaró, mert a tudományfilozófiában közhely, hogy a kutatási eredményeket nem lehet tervezni – fejtette ki Nyíri Kristóf. – Ha ugyanis tudnánk, hogy mit tervezzünk, akkor előre tudnánk az eredményt. A kutatás tehát nem központosítható.
Nyíri egy olyan tudós példáját idézi, akinek hivatalos munkaköri megbízatása elektromos órák távszinkronizálása volt. Albert Einstein kapta ezért a fizetését, miközben eljutott a speciális relativitáselmélet kidolgozásáig. Ezzel nem bízhatták meg, mert még a fogalmak sem léteztek, amelyekkel a feladatot meghatározhatták volna.
Alison Abbott lapunk kérdéseire adott válaszában szintén abból indult ki, hogy az alapkutatásokat nem lehet tervezni. Hangsúlyozza viszont azt is, hogy alapkutatási eredmények egészséges folyama nélkül nincs is mit alkalmazni a jövőben. Két okból is szükség van alapkutatásokra minden országban – állítja a világlap elemzője. Ezek generálják a később hasznosítható felfedezéseket, és táplálják, fenntartják azt a magasan képzett kutatói közösséget, amely egyáltalán alkalmas lehet az új felfedezések kiaknázására.
Sarkadi Balázs akadémikus, orvos-biokémikus, a sejtmembránok kutatója úgy véli: a mostani intézkedések lényege nem az elvárt eredmény, hanem az üzenet, amit küldenek. Azokban a kutatók és az egész magyar tudományos hálózat lesajnálása jelenik meg. Különben nem tették volna meg, hogy az Akadémiának egy órát adnak arra, hogy véleményezze a tervezetet. Hogy a tárgyalásokban valójában nem lehet semmilyen érdemi eredményt elérni, hogy rá sem hederítenek a nemzetközi tudományos közvélemény tiltakozására. Nem tették volna meg azt sem, hogy leváltják az ő maguk által kinevezett és megbízott vezetőt, Pálinkás Józsefet, és felváltják valakivel, aki teljesen ismeretlen. E lépések lényege az erőfitogtatás, és nem az, hogy egy előre meghatározott célt kövessenek. Az üzenet: bármit megtehetünk.
Falus András Széchenyi-díjas akadémikus, a molekuláris genetika és immunológia kutatója, jelenleg a Magyar Tudomány folyóirat főszerkesztője szerint fenyegető jel az a következetlenség, amelyet az új miniszter nyilatkozatai tükröznek. Palkovics László egyrészt azt ígéri, hogy az MTA szuverenitása nem csökken, másrészt viszont a vélt hasznosság jegyében kormánymegrendeléseket emleget. Ez vagy azt üzeni, hogy a miniszter nem tudja, mit beszél, vagy még rosszabbat: nagyon is tudja. Ebben az esetben a cél az MTA megalázása, kivéreztetése és eljelentéktelenítése hatalmi megfontolások alapján. Azt üzeni, hogy pórázt vagy inkább zablát akarnak tenni a tudósokra, hogy ne ugráljanak, ne tegyenek a hatalom számára kellemetlen nyilatkozatokat. Az akadémiai intézetektől ugyanis nem kutatási pénzeket vontak el – ezeket nagyrészt külföldi és (legalábbis mostanáig) hazai pályázatok útján nyerik el a kutatók. A fenntartási költségek, a fizetések, a villanyszámlák fedezetének kisajátítása egzisztenciális fenyegetés.
Sarkadi Balázs úgy gondolja, elsősorban a társadalomkutatók kerültek a célkeresztbe, ezt mutatják „a csahos újságírók által leírt borzalmas cikkek”, amelyekben kipécéznek embereket, témákat, és megpróbálják őket a közvélemény előtt ellehetetleníteni.
Nyíri Kristóf lapunknak arról beszélt, hogy a kultúrharcot, a független társadalomtudomány megszállását segíti a társadalomtudományoknak az akadémiai körökben is megfigyelhető lenézése. Az a meggyőződés, hogy míg a természettudomány nem központosítható, addig a társadalomtudományt igenis lehet megrendelésekkel irányítani, hiszen ott nincsenek meglepő, nagy felfedezések. Ami tévedés. A filozófiatörténész ezt Mark Granovetter 1973-ban megjelent A gyenge kötések ereje című tanulmányával illusztrálja, amely forradalmasította a szociológiát és elindította a társadalmi hálózatok kutatását. Az 1969-ben még butaságként elutasított írás mára a szociológia tudományának leggyakrabban idézett cikke lett. Granovetter az álláskeresés példájával írja le, hogy vannak olyan problémák, amelyek megoldásában nem tudnak segíteni a legközelebbi rokonok, barátok – hiszen ők pont azt tudják, amit mi –, támaszkodhatunk viszont a távolabbi ismerősök, a gyenge kötések hálózatára. Ez mélyreható összefüggésekre mutat, és egy ilyen felfedezést nem lehet megrendelni.
Nyíri magát konzervatív világnézetű filozófusnak tartja a hetvenes évek óta, bár megjegyzi: sosem kapott megrendelést „konzervatív hatalmi köröktől”. Publikációról publikációra, belső tudományos dinamikától vezetve haladt, és így jutott egy felfedezésnek tekinthető új fogalomhoz, a „tudáskonzervativizmushoz”, amely nem a múltba, hanem a jövőbe tekint, feladata a tudásösszesség megőrzése a jövendő nemzedékek számára. Mint mondja, a mai tudomány- és tudásellenes légkörben ez a felfedezés talán nem jelentéktelen.
Az MTA legfontosabb feladatainak egyike a minőségbiztosítás rendszerének fenntartása a tudomány világában. Ha az akadémiai intézeteket államosítják, a rendszer megroppanhat. A minőségbiztosításnak ugyanis egyik fontos terepe, hogy a köztestület az akadémiai osztályok ülésein tárgyalja, szakmailag elemzi az intézetek munkáját, vezetői kinevezésekre tesz javaslatokat, kutatók akadémiai doktori minősítését felügyeli. Ha az intézetek a kormány közvetlen fennhatósága alá kerülnek, azokra már semmilyen hatással sem lesz a köztestület – mondja Nyíri Kristóf. Falus András arra hívja fel a figyelmet, hogy alapvetően rendítheti meg a korrekt, tudományosan motivált döntések világát, ha a miniszter magához vonja az intézetigazgatóknak, a kutatócsoportok vezetőinek és a pályázatok bírálóinak kinevezését. Ez a minőségbiztosítás vége lehet.
Hogy milyen jövő várhat a magyar tudományra, ha a most tapasztalható trendek erősödnek fel?
– Ötvenvalahány éves kutatói múlt után az ember szíve megszakad, amikor hallja a friss híreket arról, hogy doktoranduszok és fiatal kutatók tömegei hagyják el az országot – mondja Falus András. Nem tartja kizártnak, hogy az MTA kiherélt, kivéreztetett, legyengített intézménnyé válik, amely csak öregurak klubja és kávézóhelye lesz. Sarkadi Balázs abban reménykedik, a döntéshozókat visszarettenti az orosz példa. Ott ugyanis a húsz éve hozott döntések után egyértelmű: számos, korábban tekintélyes és eredményes kutatási terület visszafordíthatatlan károkat szenvedett, amiből más országok profitáltak. Sarkadi szerint nem véletlen, hogy amikor az ember az amerikai biológiai kutatások szenzációiról olvas, minden második amerikainak orosz neve van. Intő példa.
Nyíri Kristóf rövid és sötét logikai láncot vázol: ha központosítják azt, ami nem központosítható, a kutatók elmennek, a műhelyek elenyésznek. Pedig kutatás nélkül nincsen kultúra, és kultúra nélkül nem működhet normális ország. / Barát József
